Az új világrend megérkezett

A Nyugat globális hegemóniájának és a szabályokon alapuló világrendnek vége. A Washington globális vezető szerepére, a demokrácia terjesztésére, a szabadkereskedelemre és a nemzetközi intézmények (ENSZ, WTO, NATO) primátusára épülő liberális internacionalista világrend mára a múlté. A hidegháború idején a Nyugat koherens geopolitikai entitásként jelent meg, szemben állva a Szovjetunióval és csatlósaival. Ebben a történelmi közegben a feltartóztatás doktrínája hozta létre a máig élő geopolitikai Nyugatot, amely azonban a Szovjetunió összeomlása után, a „győzelem” mámorában, rivális nélkül egyre inkább elkényelmesedett, és hanyatlása felgyorsult. Így a világ nemcsak Kína, India és más hatalmak felemelkedése miatt, hanem magának a nyugati közösségnek a szétesése következtében is egy posztnyugati korszakba lép. Donald Trump elnök második ciklusa pedig tovább gyorsította a szakadást az Egyesült Államok és kulcsfontosságú szövetségesei között. Egyre élesebben vetődik fel a kérdés: lehet-e ma egyáltalán egységes vagy kollektív Nyugatról beszélni? Hiszen sem maga Amerika, sem az Európai Unió nem egységes.

Donald Trump Amerikája már felismerte, hogy a világ átalakulóban van, és reaktív módon igyekszik ezt a folyamatot lassítani, illetve a maga javára fordítani. Az Egyesült Államoknál azonban sokkal nehezebb helyzetben van Európa, amelynek jelenlegi uralkodó elitje nem képes megszabadulni attól az érzéstől, hogy évszázadokon át körülötte forgott a világ. Ráadásul beleragadt egy korábbi, mára meghaladott világnézetbe.

S ha mindez nem volna elég, az ukrajnai konfliktus foglyává válva ez a helyzet tovább is tart. Annak ellenére sem képes elengedni ezt a számára kilátástalan háborút, hogy ebben a kérdésben maga sem egységes. Ereje nincs, ám ezt kompenzálandó a hangereje annál nagyobb. Mivel pedig teljesítési kényszerben van, őrült módon a konfliktus eszkalációja felé menekül előre.

Donald Trump visszatérése sokkolta. A brüsszeli elit talán csak most kezdi kapiskálni, hogy az új amerikai politika valójában lehetőséget kínál Európának a stratégiai autonómia megteremtésére – amelynek kiépítése immár nem választás kérdése, hanem a túlélés záloga egy olyan világban, ahol az amerikai figyelem és az erőforrások elkerülhetetlenül Ázsiára összpontosulnak.

A Washington vezette Nyugatnak most mindenekelőtt el kell döntenie, elszigeteli-e magát, avagy elfogadja, hogy a hegemóniájához nem ragaszkodhat hosszú távon, és betagozódik az új világrendbe az olyan pólusok mellé, mint Kína, India vagy Oroszország. A Nyugat helyét az elvesztett hegemóniája utáni világban alapvetően meghatározza, hogy milyen gyorsan képes feldolgozni az egyeduralom elvesztését, és mennyire reálisan méri fel az új erőviszonyokat, a világrend átalakulásának mozgatórugóit. Mindenekelőtt tehát tudati, szemléleti átalakulásra van szükség.

Ezt a szemléletváltást tükrözi az új amerikai nemzetbiztonsági stratégia is, amely az „Amerika az első!” elv jegyében realitásként fogadja el a világ multicentrikussá alakulását, ugyanakkor célul tűzi ki, hogy az Egyesült Államok maradjon a legerősebb pólus vezetője. A stratégiai dokumentum szűkíti és újragondolja az Egyesült Államok érdekeit: mindenekelőtt a stabilitásra mint globális gazdasági érdek alapjára fókuszál, és ebből fakadóan kizárólag a béke fenntartásának gondolatát helyezi előtérbe.

A hangsúly a transznacionális szervezetekkel szemben a nemzetek elsőbbségére, az optimális tehermegosztás révén a hatalmi egyensúly megőrzésére, valamint az Egyesült Államok újraiparosítására kerül. A nemzetre és a szuverenitásra összpontosítva nagy jelentőséget tulajdonít a reindusztrializációnak, a határok biztonságának, ezenkívül a megegyezésnek ad prioritást a multilateralizmussal vagy a demokrácia előmozdításával szemben. Felismeri az energiapolitikai verseny jelentőségét, és felveszi a küzdelmet a nemzeti identitást megingató migrációval, illetve ringbe száll a nemzeti kultúrák megőrzéséért.

Trump elnök befolyási övezetekben gondolkodik, így Washington ennek jegyében elsősorban a nyugati féltekére összpontosít. Kínát kihívásként, ugyanakkor a gazdasági együttműködés lehetséges forrásaként kezeli; Oroszországról a korábbiaknál óvatosabban fogalmaz; Európa kapcsán pedig kiemeli, hogy a gazdasági hanyatlás mellett civilizációs pusztulás veszélye is fenyegeti.

A Fehér Ház azonban nem kizárólag a saját befolyási övezetére koncentrál: figyelmét kiterjeszti a világ más régióira is. E gondolkodásmód szülte a Core 5 ötletét – egy, a G7 alternatívájaként létrehozni tervezett platformét, amely az Egyesült Államok által kulcsfontosságúnak tekintett országokat tömörítené. Ez egyben kísérlet is a meglévő világrend amerikai szempontú átalakítására.

A nagyhatalmak közötti párbeszéd ezen formátuma Amerika mellett magában foglalná Oroszországot, Kínát, Indiát és Japánt. Ebből a körből az Egyesült Államok látványosan kihagyja Európát, és nem tekinti egyenrangú hatalmi központoknak Afrikát, Latin-Amerikát vagy a Közel-Keletet sem.

A partnerség, az egyensúly és a nemzetállamokhoz való visszatérés hangsúlyos emlegetésével az új amerikai nemzetbiztonsági stratégia történelmi paradigmaváltást jelent. A dokumentum legfőbb erénye, hogy nemcsak fel-, hanem el is ismeri a megváltozott, multipolárissá, illetve multicentrikussá vált világot. Ez a korábbi stratégiákhoz képest nem csupán irányváltást vagy kiigazítást jelent, hanem egyértelműen drasztikus szakítást azzal az irányvonallal, amelyet az Egyesült Államok az elmúlt nyolcvan évben képviselt.

A stratégiai dokumentum sem tartalmát, sem stílusát tekintve nem szokványos. Bátran vállal pártosságot, és személyesen Trumpnak tulajdonítja, hogy nyolc konfliktusban – többek között az indiai–pakisztáni tűzszünetben, a gázai túszok kiszabadításában, valamint a ruandai–kongói (DRC) megállapodásban – közvetített békét. A hágai csúcstalálkozón pedig arra kötelezte a NATO-tagországokat, hogy a GDP-jük öt százalékára növeljék védelmi kiadásaikat.

Nem szokványos az sem, ahogyan a dokumentum a szövetségeséről, Európáról szól. Ugyanilyen „trumpos” felütés a stratégia nyitánya is, miszerint „egyetlen kormány sem hajtott végre ilyen gyors fordulatot a történelemben”. És valóban: el kell ismerni, hogy kevesebb mint egy év alatt megerősítették a határvédelmet, megkezdték az illegális migráció visszaszorítását, nemcsak felvették a harcot a woke- és genderideológiával, hanem komoly eredményeket is elértek ezen a téren.

Emellett megkezdődött a gazdasági szuverenitás megerősítése is. Ahogy a dokumentumban olvasható: „Kiszabadítottuk az amerikai energiatermelést annak érdekében, hogy visszaszerezzük függetlenségünket, és történelmi tarifákat vetettünk ki a kritikus iparágak hazahozatala érdekében.”

A gazdasági szuverenitás jegyében az energiáért folyó verseny témája is visszatérő elem a stratégiában, amely hangsúlyozza a kritikus ellátási láncokhoz és alapanyagokhoz való hozzáférés biztosításának fontosságát. Az Egyesült Államok minden erejével meg kívánja szüntetni külső függőségeit – az alapvető nyersanyagoktól az alkatrészeken át egészen a késztermékekig. Célja a stabil hozzáférés garantálása ezekhez a kritikus nyersanyagokhoz és technológiákhoz.

Az energiaversenyben Amerika határozottan a dominanciára törekszik. Az olcsó és bőségesen rendelkezésre álló energia nemcsak munkahelyeket és alacsony költségeket jelent az Egyesült Államoknak, hanem elősegíti az újraiparosítást, valamint az előny megőrzését a csúcstechnológiai szektorban.

E szemléletet követve Washington – ha érdekei úgy kívánják – „cowboystílusban” coltként használja a vámokat, és fegyverként veti be az energiapolitikát is. Ugyanezen logika mentén utasítja el a „klímahisztériát” és a zöldideológiákat.

Amerika mint a világ csendőre az eddigi értelemben megszűnik létezni. Az ideológiai megfontolásokat felülírja a pragmatizmus, a globális szerepvállalás helyét pedig a saját érdekszférára való összpontosítás veszi át: az Egyesült Államok immár kizárólag a saját érdekeit tartja szem előtt.

E szemléletváltást két különböző oldalról, de egyaránt szenvedő félként érzékeli Ukrajna és Venezuela is. Másképp fogalmazva: az értékalapú megközelítést az érdekalapú gondolkodás váltja fel.

Ebben az új stratégiai gondolkodásban központi szerepet játszik az erőegyensúly. A világ feletti állandó amerikai uralmat a dokumentum sok kárt okozó hibának tekinti, és kimondja, hogy az Egyesült Államok más országok belügyeibe csak akkor avatkozik be, ha az közvetlenül a saját biztonságát érinti.

Mindezt egyértelműen úgy értelmezhetjük, hogy Trump alapvetően befolyási övezetekben gondolkodik. Az irányvonal a még 1823-ban James Monroe elnök által megfogalmazott elvre épül, miszerint az Egyesült Államok nem tűri el a rosszindulatú külföldi beavatkozást a saját féltekéjén.

„Az Egyesült Államok újra megerősíti és érvényesíti a Monroe-doktrínát, hogy helyreállítsa az amerikai fölényt a nyugati féltekén, és megvédje hazánkat, valamint hozzáférésünket a régió kulcsfontosságú területeihez” – áll a dokumentumban.

Ezzel összefüggésben figyelemre méltó az a megfogalmazás is, miszerint az Egyesült Államok „megakadályozza, hogy a féltekén kívüli versenytársak erőket vagy más fenyegető képességeket helyezzenek el, illetve stratégiailag fontos eszközöket birtokoljanak vagy ellenőrizzék a nyugati féltekét.”

Ebből a stratégiai gondolkodásból logikusan következik, hogy Donald Trump Amerikája Európára nem elsődleges partnerként, hanem inkább problémaként tekint. Ennek megfelelően a dokumentum részletesen – és gyakran kifejezetten éles hangnemben – foglalkozik Európa inkompetenciájával, valamint összeomló geopolitikai, gazdasági, demográfiai, politikai és demokratikus súlyával.

Az ideológiai ellentétek és a személyes ellenszenv mellett Trump és csapata azért is fordít ennyi figyelmet az európai fősodor bírálatára, mert az – megítélésük szerint – akadályozza az ukrajnai konfliktus rendezését, és folyamatosan szítja az ellentéteket Oroszországgal, ami egy világméretű eszkaláció veszélyét vetíti előre. Ez pedig egyértelműen szembemegy az Egyesült Államok érdekeivel.

Az új nemzetbiztonsági stratégia tehát már nem erősségként, hanem kockázatként tekint Európára. Nem arról van szó azonban, hogy Amerika hadat üzent volna Európának, hanem arról, hogy szembefordult azzal a teljesen eltorzult politikai elittel, amely nemcsak a kontinens jövőjét veszélyezteti, hanem a szövetségesek érdekeit is sérti.

A dokumentum hangsúlyosan kitér arra is, hogy a megoldást a hagyományos értékekhez való visszatérés jelenti, és ennek jegyében a Trump-adminisztráció kinyilvánítja szimpátiáját a „hazafias európai pártok” iránt.

A Nyugat most válaszúthoz érkezett. Döntést kell hoznia: elfogadja-e az új realitásokat, és a megváltozott erőviszonyokhoz igazítva keresi meg a helyét a multipoláris világban, vagy továbbra is szembemegy a megváltoztathatatlan valósággal.

A 2025-ös év talán legfontosabb geopolitikai újdonsága, hogy az Egyesült Államok racionálisan szembenéz a változásokkal, és ezzel lehetőséget teremt arra, hogy saját érdekei szerint alakítsa az új világrendet. Az új körülményekre adott válaszként értelmezhető a nemzetbiztonsági stratégia is.

Európa eközben valahol a múltban rekedve tévelyeg, időt veszít, és egyre inkább eljelentéktelenedik. A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy az ukrajnai konfliktus túszává válva mind agresszívabb hangot üt meg, s ezzel már nemcsak önmagára, hanem az egész eurázsiai térség biztonságára is veszélyt jelent.