2004-ben, amikor az ukrán emberek megsemmisítve a választási eredményeket, megfosztották hatalmától a már akkor is oroszbarát Viktor Janukovicsot, számos jel mutatott arra, hogy Moszkva elveszíti legfontosabb szövetségesét. Akkoriban a nyugati országok súlyos összegekkel támogatták a tüntetéseket elindító civil szervezeteket. Washington, Brüsszel és Berlin segítségéről biztosította a Nyugat-barát ellenzéket, akiknek orra előtt még a NATO-, illetve az Európai Uniós tagság mézesmadzagját is elhúzták.

Az elkövetkező évek eseményei azonban hideg zuhanyként érték a Nyugatot. Hamar kiderült, hogy a politikai kultúrájában, társadalmi struktúrájában és értékrendjében erős posztszovjet jegyeket viselő Ukrajna belátható időn belül nem válik EU-kompatibilissé. Az Európai Unió belefáradt az ukrán politika kiszámíthatatlanságába, a korrupcióba, bürokráciába, a hatalmi elit tagjainak kakaskodásába. Brüsszel és Berlin szembe kényszerült nézni a ténnyel, hogy a pénzosztás és a narancsos forradalom nem hozott változást. Közel tíz évvel a forradalom után a Transparency International 175 országot vizsgáló korrupciós listáján Ukrajna a 145. helyre süllyedt vissza, a Világbank üzleti ranglistáján pedig 189 országból a 112. És ami még ennél is nagyobb baj: akár Nyugat-, akár Moszkva-barát vezetők vannak hatalmon, az ország kereskedelmi mutatói szerint éppen azonos szinten függ Oroszországtól és az EU-tól. Hangzatos Nyugat-barátság ide vagy oda, Viktor Janukovics, Julia Timosenko és Nikola Azarov végül mind Putyin elnök ölelő karjaiban végezték.

Fájó szükségletek

Szergej Szrtokin, a Kommerszant nevű moszkvai üzleti lap elemzője szerint a narancsos forradalom legfőbb tanulsága az volt, hogy bárki is legyen kormányon Kijevben, annak előbb vagy utóbb mindenképpen szembe kell néznie a gazdasági realitásokkal és meg kell állapodnia Moszkvával. Vlagyimir Putyin ezért úgy tekint Ukrajnára, ahogy egy vulkánra szokás: tisztában van vele, hogy az időről időre kitör, de mivel tenni nem lehet ellene, megtanul együtt élni vele. Az orosz elnök láthatóan már-már flegmaságba hajló pragmatizmussal figyeli a kijevi eseményeket, hiszen tudja, hogy országának ukrajnai befolyása nem egy személyen vagy párton múlik. Ukrajna következő kormányának, vagy akár államfőjének – legyen az bárki – előbb vagy utóbb szembe kell néznie a makacs tényekkel: az ország gazdaságilag életképtelen Oroszország nélkül.

Ukrajna gazdasági értelemben bukott állam. Az egy főre jutó GDP ma nem éri el az 1989-es szintet, ami az Európai Unió átlagának csupán 10 százaléka. A bevételek még az Európa utolsó diktatúrájának tartott Fehéroroszországénál is lassabban nőnek. Kijev ráadásul az évek során hatalmas külső adósságokat halmozott fel. A nemzetközi befektetői bizalom hiánya miatt mára Oroszország maradt az egyetlen, amely hajlandó ukrán államkötvényeket vásárolni.

Viktor Janukovics nem is ideológiai, hanem jól megfontolt gazdasági okokból mondta fel az Európai Unióval folytatott társulási tárgyalásokat és fordult Moszkva felé. A Nemzetközi Valutaalap irreális feltételei miatt egyedül Moszkvától remélhette a költségvetésen tátongó tizenötmilliárd dolláros lyuk betömését.

Távolodó Európa

Noha a Janukovics ellen tüntetők továbbra is Nyugatra tartanának, aligha valószínű, hogy az Európai Unió konkrétumokat tartalmazó ütemtervet adna egy Ukrajnáéhoz hasonló adottságokkal rendelkező ország csatlakozásához. Angela Merkel sokkal inkább Varsó és a balti államok nyomására pendített meg határozott hangot Moszkvával szemben. Hasonlóan áll a kérdéshez Washington is. Barack Obama Oroszország-politikájában lehetőség szerint elkerüli a felesleges külpolitikai konfrontációkat. Noha tény, hogy Washington neheztel Moszkvára a titkos állambiztonsági információkat kiszolgáltató Edward Snowden befogadása miatt, aligha valószínű, hogy kockázatokat vállalna az ukrán belügyekbe való nyílt beavatkozással.

Putyin azt is tudja, hogy az ukrán ellenzék erősen megosztott. A börtönbüntetését töltő Julia Timosenkóhoz közeli Arszenyij Jacenyuk, Vitalij Klicsko Nyugat-barát UDAR (Ütés) pártja, valamint a szélsőjobboldali Szvoboda (Szabadság) együttműködése csakis Janukovics bukásáig tarthat. Utána már erősen bizonytalan, hogy az egymással merőben ellentétes világlátású pártok a jövőben képesek lesznek-e a pragmatikus együttműködésre.

Oroszország számára a legnagyobb kockázatot az jelentené, ha Ukrajna desta­bilizálódna és a feszültségek polgárháborúba torkollnának. Ebből kifolyólag ha kell, Putyin akár Janukovics beáldozásával is fenntartja az ország egységét. Ukrajna Dnyeper-menti felosztásának lehetősége így jó eséllyel csupán blöff, amivel Moszkva az ország nyugati részén élő, hagyományosan Nyugat felé húzó ellenzéket próbálja jobb belátásra bírni. Még a leghangosabb oroszellenes erők is tudják ugyanis, hogy a mezőgazdaságból élő Nyugat-Ukrajna önmagában életképtelen. Az ország legfőbb bevételét jelentő szénbányák, valamint acél és vaskohászat az ország olyan keleti tartományaiban összpontosulnak, mint Donyeck vagy Luhansk. Az említett nyersanyagoknak és az ipari termékeknek a 75 százalékát pedig Oroszország vásárolja fel.

Moszkva jövőbeni stratégiája azon múlik, hogy ki emelkedik ki győztesként a jelenlegi konfliktusból. Ha markánsan Nyugat-barát erő kerülne hatalomra, Oroszország aligha folyósítaná automatikusan a szükséges kölcsönt, vagy kínálná kedvezményes áron a földgázt. Megvárná, amíg az új ukrán vezető maga járul Moszkva színe elé. Putyin tudja: ő lesz az, aki utoljára nevet.

Hosszú árnyak

Két hónapon keresztül állt ellen Viktor Janukovics a támadásoknak. Az elnök az ellenzékkel nem hajlandó tárgyalni, a Kijev belvárosát elfoglaló tüntetőket pedig következetesen külföldi ügynököknek minősítette. Január végére azonban hirtelen minden megváltozott.

Janukovics asztalhoz ült a három nagy ellenzéki párt vezetőjével, elfogadta szövetségese, Nikola Azarov miniszterelnök és kormánya lemondását, majd nyugalomra intette a hadsereg vezérkara felől érkező, határozottabb fellépést követelő hangokat.

Hogy mi késztette az elnököt a hirtelen engedményekre, nem tudni. Tény azonban, hogy Janukovics pálfordulása előtt nem sokkal az ország legbefolyásosabb oligarchája, Rinat Ahmetov nyílt levelet írt, amelyben a békés megoldást, az erő alkalmazásának elkerülését szorgalmazta. Az eset egyértelműen mutatja, hogy amennyire Janukovics sorsa a Meidan téri tüntetőkön, legalább annyira az ukrán gazdasági oligarchákon is múlik.

A posztszovjet országok gazdasági oligarcháinak szerepét aligha célszerű alulbecsülni. Ismeretes, hogy 2000-es hatalomra kerülésekor Vlagyimir Putyin ultimátumot adott a jelcini időkben meggazdagodott bojároknak, melynek értelmében azok a politizálással való felhagyásért cserébe megtarthatták vagyonukat. A taktika bejött, Putyin pedig megerősítette pozícióját. Amit azonban az egykori KGB-s múlttal rendelkező orosz elnök meg tudott tenni, ahhoz Ukrajnában egyetlen politikusnak sem volt ereje. Kijevben így máig meghatározó szerepe van közel tucatnyi posztszovjet oligarchának, akik képviselőket pénzelnek, kulcsfontosságú gazdasági ágazatokat irányítanak és az ország médiumait is kezükben tartják.

A legtehetősebb és legbefolyásosabb mind közül a fent említett Rinat Ahmetov, a donbasszi bányaipar ura, aki – Volodymyr Fesenko ukrán politikai elemző szavaival élve – része az államnak: míg az elnök a „politikai igazgató” addig Ahmetov a „gazdasági igazgató”. Ahmetov közvetlen munkakapcsolatot ápol Janukoviccsal, akinek 2010-es elnökké választása óta az oligarcha vagyona jelentősen gyarapodott. Ahmetov mellesleg a Sakhtar Donyeck futballcsapat tulajdonosa, és vagyoni helyzetét mutatja, hogy 2011-ben 136 millió fontért vett luxuslakást Londonban, mely Nagy-Britannia minden idők legdrágábban eladott ingatlana volt. Közeli munkakapcsolatukból kifolyólag aligha valószínű, hogy Ahmetov nyílt levele ne lett volna hatással az elnök enyhülésére.

Amerről a szél fúj

Ahmetov ugyanis – ahogy az ukrán oligarchák általában – nem elkötelezett politikailag. Az oligarchák, miközben gazdasági érdekekből szorosan együttműködnek a mindenkori elnökkel, a bizonytalan jövőre való tekintettel az ellenzékkel is jó kapcsolatot ápolnak. Politikai rugalmasságukat jól példázza Petro Oleksiyovych Poroshenko, a Roshen élelmiszeripari cégcsoport tulajdonosa, aki a narancsos forradalom idején Viktor Juscsenkót támogatta, majd 2010-es hatalomra kerülése után már Viktor Janukoviccsal parolázott.

Egy esetleges elnökváltás most sem fenyegeti az oligarchák pozícióját. A trónkövetelő ellenzéki politikusok óvatos nyilatkozatai legalábbis erre engednek következtetni. Januárban Vitalij Klicsko a brit The Guardiannek adott interjújában sokatmondó visszafogottsággal beszélt a gazdasági elitről. A volt ökölvívó személy szerint nem tartja ártalmasnak őket, mivel azok szerinte nem veszélyeztetik az ország jövőjét. Klicsko korábbi magánbeszélgetésekre hivatkozva elmondta: „az oligarchák támogatják a törvényesség kiterjesztését. A vezetők változnak, és a törvények is változnak, de az alapszabályok hiányában az üzleti csoportok nem lehetnek biztosak abban, hogy meg tudják tartani érdekeltségeiket.”

Generációs harcok

A jó munkakapcsolat ellenére Ahmetov és társai valószínűleg nem hullajtanak könnyeket Janukovics után. Az elnök és a posztszovjet oligarchák viszonya ugyanis az elmúlt években nem volt teljesen zökkenőmentes. A régi oligarchák rossz szemmel nézték az új generáció térnyerését. Az elnök fia, az egyébként fogorvos végzettségű Olekszandr Janukovics 2010 óta sorra kapja a különféle állami megrendeléseket. Nála is jobban szúrja a szemüket a semmiből felbukkanó 28 éves Szergej Kurcsenko, akinek cége, az évi tízmilliárd dolláros forgalmat bonyolító Gas Ukraine ma az ukrán cseppfolyósgáz-piac közel húsz százalékát felügyeli, és akinek személyes vagyona közel egymilliárd dollárra rúg. Kurcsenko üzelmeiről sokat elárul, hogy mikor az Ukrajnában megjelenő Forbes magazin oknyomozó riportot közölt Kurcsenko meggazdagodásáról, felvetve, hogy állami kapcsolatok nélkül az nem lett volna lehetséges, a milliárdos egyszerűen felvásárolta a Forbes-t és a szintén független Korrespondent lap kiadóját. Janukovics bukásával a régi oligarchák hamar megszabadulhatnának a feltörekvő fiataloktól.

Janukovics esetleges bukása vagy újbóli győzelme a 2015-ös elnökválasztásokon valójában mindegy az oligarcháknak. Az egyedüli problémát az jelentené számukra, ha az elnök erőszakkal lépne fel a tüntetők ellen. Ez ugyanis az ország nemzetközi elszigetelődéséhez vezetne, ami súlyosan árt a mára nemzetközi érdekeltségekkel is bíró gazdasági elit üzleteinek. Ahmetovhoz hasonlóan így az oligarchák a békés megoldás mellett tették le a voksukat. Egyik prominens képviselőjük, Viktor Pincsuk, aki vagyonát apósa, Leonyid Kucsma elnöksége idején szerezte, kerek perec kijelentette: „segíteni tudunk a békés átmenetben, hiszen bejáratosok vagyunk az elnökhöz, csakúgy, mint az ellenzék vagy civil szféra képviselőihez.” Ilyen befolyásos közvetítők mellett, minden esély megvan arra, hogy a politikai átmenet valóban békés legyen, mert az üzletnek mennie kell tovább. Méghozzá zavartalanul.

Sayfo Omar