Vannak elemzők, akik elavult, megkövesedett autokráciákként tekintenek az arab kormányokra, melyek nem képesek megfelelni a modern idők kihívásainak. A tények azonban mást mutatnak. A diktatórikusnak tartott arab rezsimek az elmúlt évtizedekben olyan kihívásokat éltek túl, amelyek a világon szinte bárhol megroppantanák az autokrata hatalmakat. Sikerrel menedzselték le a hidegháború végét, a világrend átalakulását, szomszédaik háborúit, az élelmiszerválságokat és sok más csapást.

Az idők azonban változnak, a kihívások pedig egyre fenyegetőbbek. A túlnépesedéssel, munkanélküliséggel csakúgy, mint az élelmiszer és az üzemanyag világpiaci árának emelkedésével valamennyi közel-keleti és észak-afrikai országnak szembe kell néznie.

Az arab világban a 15 év alattiak társadalmon belüli aránya átlagosan 20-30 százalék körül mozog. A helyzet a 80 milliós Egyiptomban a legsúlyosabb, melynek lakossága évente két százalékkal növekszik. Hoszni Mubarak országában a népesség kétharmada harminc év alatti, és közülük kerül ki a munkanélküliek 90 százaléka is. Ugyancsak Egyiptomban a népesség 40 százaléka kevesebb mint napi 2 dollárból él, egyharmada pedig tanulatlan.

Más arab országokban, ha nem is ilyen mértékben, de szintén problémát jelent a növekvő népesség és munkanélküliség. Általánosnak tekinthető gond az is, hogy a férfiak döntő többsége anyagi okok miatt csak harmincévesen tud megházasodni, miközben a szigorú társadalmi erkölcsök lehetetlenné teszik alkalmi kapcsolatok létesítését.

A fiatalok többsége műholdas csatornák bámulásába és mobiltelefonos játékokba fojtja frusztrációját. Idő kérdése volt csupán, hogy mikor robban fel a társadalmi bomba. A jelenlegi tüntetéshullámot elsősorban az alapvető élelmiszerárak növekedése váltotta ki. Az arab kormányok éppen az efféle demonstrációkat megakadályozandó, súlyos összegeket költenek a kenyér, cukor, rizs és más alapvető élelmiszerek támogatására. A növekvő fogyasztás és emelkedő világpiaci árak azonban – az olajban gazdag országokat leszámítva – szinte mindenütt tarthatatlanná tették az alacsony árakat. Ez volt az egyik oka a tunéziai megmozdulásoknak is, ahol a téli szezon miatt visszaestek a turizmusból származó bevételek, a gazdasági válság miatt pedig az élelmiszer, a benzin és a fűtésre használt gázolaj megfizethetetlenné vált az átlagemberek számára.

A másik ok pedig az volt, hogy a társadalmat átszövő titkosszolgálatok nem tudták vagy nem akarták megakadályozni a megmozdulásokat. Az arab országokban ugyanis a titkosszolgálatok elsősorban nem a külső erőktől, hanem a belső ellenzéktől védik a rezsimeket, hol humánusabb, hol pedig drasztikusabb eszközökkel. Az egyiptomi titkosszolgálatnak például kétmillió ilyen vagy olyan módon beszervezett tagja van. A látókörükbe került emberekkel való bánásmódjukat leginkább az a közszájon forgó vicc írja le, amelyben Isten elküldi a halál angyalát, Azázelt Mubarakért. Az elnöki palota felé vezető úton azonban a titkosszolgálat elkapja az angyalt. Börtönbe vetik, hónapokon át kínozzák, majd kidobják az utcára. Azázel véresen, törött szárnyakkal járul Isten elé.

– Hol voltál eddig? – kérdi a Mindenható.

Az angyal elmeséli történetét. Isten döbbenten néz, majd félelemtől remegő hangon megkérdezi:

– De ugye azt nem árultad el nekik, hogy én küldtelek?

A vicc tanulsága nagyjából a mostani zavargások kimenetelét is előrevetíti. Ha a mobilhálózatok blokkolása, a letartóztatások, a könnygáz és nádpálca csődöt mondanak, az egyiptomi hatóságok képesek lesznek a végletekig elmenni a rend helyreállítása érdekében. Ha a széles sajtónyilvánosság vissza is tartja őket a vérontástól, látszatreformokat hoznak és addig húzzák majd az időt, amíg a tüntetők el nem fáradnak.

Bár több elemző regionális demokratikus folyamatok elindítójaként tekint a tunéziai forradalom sikerére, a történelem mást sugall. Nem ez az első alkalom, hogy az észak-afrikai országban zajló események hamis reményeket ébresztenek a kívülállókban. A most megbuktatott Ben Ali elnök 1987 novemberében vetett véget az idősödő Habib Bourguiba hatalmának és indított el a térségben egyedülálló reformokat.

A tunéziai szellem ragadósnak bizonyult. Pár hónapra rá kitört az első palesztin intifáda, majd lázadás tört ki Algériában, mely véget vetett a Nemzeti Felszabadítási Front negyedszázados hatalmának. 1989 tavaszán Jordánia népe kelt fel a Nemzetközi Valutaalap által diktált döntések ellen, mely következtében 1956 óta először tartottak szabad választásokat. A remények azonban hamar szertefoszlottak.

Pár év sem telt el, Tunézia elnöki diktatúrába süllyedt, az intifáda vérbe fulladt, Algériában az iszlamisták 1991-es választási győzelme után polgárháború robbant ki, Jordániában pedig azóta is manipulálják a választásokat, és titkosszolgálatok figyelik az ellenzék lépéseit.

A történelem azt mutatja, hogy a közel-keleti népeknek akkor sem kell a demokrácia, amikor azt tálcán kínálják nekik. Mikor Iránban 1979-ben a nép megbuktatta a sahot, több nyugati megfigyelőben felmerült a demokratikus átrendeződés lehetősége. Egy hónap sem telt el azonban, hazaérkezett Khomeini Ajatollah és újra tekintélyelvű ura lett az országnak.

Az erősen autokrata Hafez al-Asad szíriai elnök 2000-es halála után fia, Bassár került az ország élére. A Londonban tanult, nyugati műveltségű fiatalember demokratikus reformokat hirdetett. Hamar rá kellett azonban döbbennie, hogy bár ő valóban Nagy-Britanniában végzett, népe nem. Pár év alatt a fiatal Asad apjához hasonlóan kiépítette saját klientúráját és – a kor kihívásainak eleget téve ugyan – de azóta is tekintélyelvvel vezeti az országot.

Ne legyenek illúzióink. Az autokratikus hierarchia még a demokratikusnak tűnő arab országokban is megvan. Irakban az amerikaiak éppen a demokráciára hivatkozva robbantották fel a Szaddám Huszein vezette hatalmi piramist. Rövidke kaotikus átmenet után most azt látjuk, hogy a korábbi egy nagy helyett sok kicsi piramis sorakozik az ország politikai életében. Ha az ország élén nem is diktátor áll, a síitáknak, szunnitáknak és kurdoknak mind megvannak a maguk tekintélyelven alapuló hierarchiái. A hatalom gyakorlásának módszerei változtak ugyan, de az egyszerű emberek továbbra is mindenható vezetőikként tekintenek politikusaikra.

Hasonló a helyzet az arab világ egyetlen demokráciájának tartott Libanonban is, ahol a keresztény, síita, szunnita vagy épp drúz politikusok saját szűkebb közegükben gyakorlatilag „keresztapákként” tartják kezükben a szálakat.

Hamis illúziókat táplál, aki azt reméli, hogy a tunéziai, jordániai, jemeni vagy épp egyiptomi események gyökeres változást hozhatnak az érintett országok berendezkedésében. A vezetőket le lehet váltani, el lehet őket űzni, de a népek bizony a helyükön maradnak. Mert egy adott ország politikai berendezkedését mindig a néplélek táplálja. Az egyének szocializációja a családban kezdődik, majd az iskolában és munkahelyen folytatódik.

Ha megvizsgáljuk bármely ország jellemző családmodelljét, kísérteties párhuzamokat fedezhetünk fel a politikai berendezkedéssel. Európa nyugati felén, ahol a szülőgyermek, tanár-diák vagy főnök-beosztott viszony partnerségen alapul, ott a politikusok is emberközeliek.

Az arab világban azonban más a helyzet. Ott a családok csakúgy, mint az iskolák és munkahelyek, tekintélyelvűen működnek. A gyermekek kritika nélkül követik szüleiket, a diákok félve tisztelik tanítójukat, a beosztottak pedig meghunyászkodnak főnökeik előtt. Nem beszélve arról, hogy az iszlám csakúgy, mint az arab világban szintén jelenlévő ortodox kereszténység istenképe egy parancsoló, keménykezű úr, aki az engedelmeseket megjutalmazza, az engedetleneket viszont szigorúan megbünteti.

Az arab és általában az iszlám kultúrába bele van kódolva az autokrata politikai berendezkedés. Az ilyen országok történetének pedig természetes velejárói a puccsok és forradalmak. Az ország új urai a nép nevében és annak támogatásával lépnek fel a korábbi rend ellen, majd a hatalom megszerzése után kiépítik saját klientúrájukat, és maguk is autokratákká válnak, egészen a következő puccsig.

Ha Egyiptomban elfajul a helyzet és Mubarak elnök valami csoda folytán megbukik, egy rövid átmeneti polgári kísérlet után előbb-utóbb újra tekintélyelvű vezetője lesz az országnak. Így volt ez a fáraók korában, a szultánok és mamelukok idején és így van ez ma is. Hiába érkezik haza a magát demokratának valló, Nobel-békedíjas Mohamed el-Baradei. Az általa megálmodott demokrácia nem hoz megoldást a túlnépesedésre, illetve az élelmiszer- és vízhiányra. A zavargókat pedig helyre kell raknia valakinek. Ha esetleg a nép többségének támogatását élvező Muszlim Testvérek kerülnek hatalomra, az csakis külpolitikailag tartogathat izgalmas fordulatokat, a belügyek gyakorlatát tekintve aligha.

Az egyiptomi események aligha indukálnak változást a környező országokban. Az arab vezetők ugyanis nemcsak a történelemből, de egymás hibájából is tanulnak. A tunéziai események után az algériai kormány megnövelte a búza állami támogatását. A kuvaiti állam ezer dinárt – mintegy 3500 dollárt – ad miden polgárnak a növekvő élelmiszerárak kompenzálására. Biztosra vehető az is, hogy az arab vezetők Marokkótól Szíriáig az elkövetkezőkben jobban körmére néznek a titkosszolgálati vezetőknek, és elrendelik az internetes közösségi oldalakat ellenőrző csoportok megerősítését.

A Nyugatnak ebben az esetben egy dolga van: az, hogy kivárja, vagy óvatosan segíti a folyamatok alakulását, majd a lehető legjobb kapcsolatot ápolja az új vezetővel, nevezze az magát fáraónak vagy tábornoknak, elnöknek vagy akár szultánnak is.

Sayfo Omar