Azerbajdzsán Erdélye

E szép nyugati közhelynek nem érezzük a súlyát Karabahban, hisz itt nem lehet értelmetlenül meghalni. Nézzünk csak szét: körös-körül hegyek, erdők, sziklák, a kis-kaukázusi táj zavarba ejtően Erdélyre emlékeztető miliője. Şuşa sziklafennsíkja a Gutin-hegység Kakastaréját juttatja eszünkbe, csak tízszer akkora, és van itt egy csipetnyni Székelyföld is, Karabah lágyabb, dombosabb részei pedig a klasszikus Mezőségre emlékeztetnek.

Itt megérthetjük, hogy a két nemzet, az azeri és az örmény miért ontotta és ontja vérét ezért a területért. Şuşa nemcsak katonai vagy stratégiai támaszpont, ahonnan belőhető Xankəndi (ejtsd: Hankendi; a vitatott státusú, jelenleg helyi örmény fennhatóság alatt álló, de nemzetközi értelemben Azerbajdzsán részeként elismert maradék Karabahi Köztársaság fővárosa – a szerk.), hanem misztikus támaszpont is, a modern aze­ri identitásképzés szent hegye, helye. Visszaejtem a töltényt, még szinte forró. A történelem itt nem hűl ki hamar.

Repülőtér a romokon

Alig hagyjuk el Baku szikkadt, kopár dombságát, az autópálya útvonaljelző tábláján már szerepel a misztikus szó: Şuşa (a fővárostól majdnem négyszáz kilométerre). E korai jelzés igazán nem meglepő, hisz Baku még mindig hazafias lázban ég. Ruha- és parfümboltok, élelmiszerüzletek kirakataiban poszterek, feliratok jelzik, hogy „Qarabağ Azərbaycandır!”, magyarán Karabah Azerbajdzsáné! (Az ə hang magyar fülnek leginkább ö-vel színezett e-nek hangzik, a c, akárcsak a törökben, dzs, az ı pedig megfelel az orosz ы-nek – a szerk.) A könyvesboltokban nem a Meseország mindenkié helyi változatát, hanem a 44 napos karabahi háborúról szóló mesekönyvet kínálják a gyermekeknek, amelyben apáik és testvéreik a főhősök. Az óváros egyik terén gyermekrajz-kiállításba botlunk, témája a visszahódított Karabah, a felszabadított városok és persze Şuşa. Inkább az a furcsa, hogyha valamin nem látunk azeri zászlót vagy nemzeti szlo­gent. Ha nyakunkba vesszük a várost, a kis utcákban, kerítéseken hatalmas portrék is szemünkbe tűnnek, az első és második karabahi háborúban elesett katonák arcai. Családjuk büszkén kirakja őket a kapujukra, ablakukba, még a kocsijukra is. Az első háború halottainak emléke nem hunyt ki, táplálta a revans tüzét, amelynek ideje végül 2020-ban érkezett el, és az első háborúval ellentétben az azeriek arattak győzelmet. A kilencvenes évek eleji konfliktusban harmincezren haltak meg, abból Örményország került ki győztesen Moszkva támogatásával, hét azerbajdzsáni járást is elfoglaltak. Azer­bajdzsán másfél hónapos háborúban, háromezernél több halottat követelő harcok során visszafoglalta az örmények által elhódított területeiket és Karabah pár fontos városát. Azóta november 8-án ünneplik a győzelem napját, és a korábbi demarkációs vonaltól kezdődően Şuşáig megépítették a Győzelem útját. A török lobogót sem látjuk véletlenül mindenhol, a türk nagy testvér fegyverekkel és katonai tanácsadókkal segítette a türk kis testvért.

Az autópálya körül fokozatosan változik a táj, füvesedik, néhol egészen hortobágyos, majd lassan kezd dombossá válni. A falvak bejáratánál is az elesett katonák arcképeit láthatjuk, felzászlózva; az út menti temetőkben nyugszanak nemzeti színű sírokban. Ekkor értjük meg, hogy mit jelent vérrel kivívni valamit, és hogy mennyire áthatja az azerbajdzsáni társadalmat a közös nemzeti vállalkozás sikere. A halálban, a fájdalomban és a győzelemben is osztozik ez a társadalom, és ebben az ügyben feltűnően egyet akar. Karabah visszafoglalt területei le vannak zárva, csak engedéllyel lehet bejutni a kapukon, azokon túl is több ponton ellenőrzik az utazót. Amint áthaladunk az első ponton, a túloldalon ránk vár Füzuli területi megbízottja, és elkalauzol a háború legelső emlékművéhez. Egy domb­oldalba ásott örmény lövészárok tetejére kaptatunk fel, körülöttünk rozsdás töltényhüvelyek, sisakok, konzervek és ládák hevernek.

– Mindent úgy hagytunk, ahogy volt – jegyzi meg a kísérőnk. A rendeltetésüket vesztett, beomlott lövészárkok feszült csendje arról árulkodik, hogy itt nemrég ádáz harcot vívtak. Most egy zászlós emlékmű áll a halom tetején, állítólag nagyjából ezen a helyen estek el az első katonáik a hadműveletek megkezdésekor. Régen szőlősök terültek el a domb körül, ma már csak betonoszlopocskák merednek ki a földből, az örmények teleszórták aknákkal a területet. Ez Karabah egyik legnagyobb gondja: több ezer örmény akna, rejtett és saját gyújtószerkezetű eszköz maradt a földben, eltakarításuk legalább tíz évbe telik, és dollármilliókba kerül. Halállal teleszórt föld ez, amelyen még csak pislákol az élet.

Útnak indulunk, elhagyatott, lerombolt falvakon hajtunk át a vadonatúj úton. Sokszor az furcsa érzésünk támad, hogy ókori romok között kocsikázunk, elvégre az innen nem messze lévő Bərdə városában Nagy Sándor is vendégeskedett, ám az érzékcsalódást az okozza, hogy a kőben gazdag vidéken leginkább kőből építkeztek, a lepusztult épületeknek van egyfajta időtlen hangulatuk. Füzuliba az élet apránként kezd visszatérni. Bizonyság rá a Füzuli Nemzetközi Repülőtér modern épülete, amelyet alig nyolc hónap alatt építettek fel, azeri pénzből, török mérnökök segítségével. Stílusa, díszítése némileg hasonlít is az új isztambuli repülőtéréhez. Az épület előtt hatalmas Welcome to Karabah! fogadja az érkezőt, az azeriek turistaparadicsomot terveznek Karabahból csinálni, ehhez pedig komoly infrastruktúrát építenek. Füzuli korábban 17 ezres városa teljesen elnéptelenedett az első háború után, pompeji hangulatát csak fokozza egyetlen megmaradt árkádja, ám itt már látszanak az élet jelei. Daruk forognak, mesterek dolgoznak, hatalmas társasházakat építenek, mögöttük iskolát és egyéb középületeket is tető alá hoznak. Ősszel már 260 család költözhet ide, kísérőnk elmondása szerint először az első háború után elmenekült, legnehezebb sorsú lakosokat telepítik vissza.

– A romok környékéről kipucoljuk az aknákat, de a romokat megtartjuk mementónak, hogy a következő nemzedékeket emlékeztessék a múltra – így kísérőnk. A Győzelem kátyútlan útján kívül autópályát is építenek Füzuli és Şuşa közé, arra vesszük az irányt.

Bizimdir

Teherautók, úthengerek róják az utakat, épül az autópálya, többször is áthaladunk új alagutakon, mígnem kanyargós, kaptatós emelkedőkön el nem érjük Şuşát. A város elején az egyik oldalon azeri, a másik oldalon orosz békefenntartók állomásoznak – itt húzódik a demarkációs vonal. Egymástól nem messze lobog az azeri meg az orosz zászló, ráadásul idén áprilistól egy elismert orosz tábornok, Alekszandr Lencov vezeti a pár ezer fős békemissziót; e vezetőváltás is jelzi, hogy további feszültségek várhatók a vidéken. Az azeri és örmény fél pár hete Washingtonban tárgyalt a békéről, amelyet nehezen hoznak tető alá, pláne úgy, hogy a tárgyalások idején határvillongások zajlottak, öt katona halt meg, az OC Media szerint az azeri állami médiában is szóba került egy katonai akció lehetősége (vagy mindez csak nyomásgyakorlás a tárgyalások idejére). A település elején hatalmas plakáton İlham Əliyev elnök fogad bennünket, terepszínű ruhában, felemelt, ökölbe szorított kézzel hirdeti, hogy „Şuşa bizimdir” (Şuşa a miénk!) A Karabahi Kánság központjából ’92-ben űzték el az azeri lakosságot, utána sorsára hagyták, szellemvárossá lett. Mindenhol látszanak a rombolás nyomai, kidőlt-bedőlt házfalak, kitörött ajtók, ablakok, az utcákon leginkább munkások kószálnak, hisz gőzerővel építik újra a várost. Meglepő, de már három szálloda működik a településen, a legújabbat – egy luxushotelt – pedig pár hónappal ezelőtt adták át. Kis éttermet és élelmiszerboltot is találhatunk a városban, utóbbi előtt éppen megáll egy busz, munkások szállnak ki belőle, és elözönlik az üzletet. Ételt, italt, cigarettát, meg egyéb tisztálkodási szereket vásárolnak, meglepően gazdag a kínálat, nagyjából minden kapható, ami nálunk, a Nutellától a Camelig. A fiatal és középkorú munkások az ország minden tájáról érkeztek, még Bakuból is. Şuşában is épül iskola, kórház, ide is visszatelepítik az azeri menekülteket, akik majd a helyi szektorokban fognak dolgozni. Ám egyelőre néptelen a település, ahogy Karabah nagy része is.

Idén Şuşát választották a türk államok kulturális fővárosává, nyilván szimbolikusan, a türk szolidaritás kifejezéseként. Az azerbajdzsáni média vigyázó szeme azóta Şuşára irányul, rengeteg konferenciát és kulturális programot tartanak itt, mi éppen egy népi énekfesztiválba botlottunk bele a város közepén. Később megtekintettük az újjáépített, feltűnően szépen restaurált XIX. századi Yuxarı Gövhər Ağa-mecsetet is.

Másnap továbbindultunk, a gyönyörű tájban szellemfalvak és konténertelepek, kőfejtők, agyagbányák váltakoznak. Laçın felé tartunk, frissen aszfaltozott utakon, majd földúton araszolunk tovább. Mindenhol dolgoznak, készülnek az új vasúti töltések, sínek. Egy út menti Azpetrol benzinkútnál tankolunk, a dízel 80 qəpikbe, magyarán 160 forintba, a prémium benzin 2 manatba, azaz 400 forintba kerül. Hiába na, ez Olajisztán. A Həkəri határfolyó azerbajdzsáni partja mentén haladva érjük el Laçınt, amely egy modern, hegyoldalra felszórt Torockónak látszik. A hasonlat mégsem pontos, mert a fehérre festett, hagyományosabb alakú házak vadonatújak, de feltűnően jó ízlésről tanúskodnak: faragott fakapujuk van, faablakuk, népi motívumok a falakon, napelemek a tetőn és egy kis lugas a kertben. Mesés hangulat. Jelenleg 45 család költözhetett be az új házakba, a helyiek elmondása szerint kisebb repülőteret is kap majd a település. Megszállni kis, modern, fával borított konténerekben lehet, állítólag 40 manatért (8 ezer forint).

Visszafelé egy nemzetközi tűzfészek mellett haladunk el. Hogy Xankəndi mégse legyen teljesen elzárva Örményországtól, a tűzszünet meghagyott egy szűk, öt kilométer széles folyosót Laçın mellett, cserébe viszont Örményországnak is lehetővé kell tennie, hogy az azeriek elérjék nyugati exklávéjukat, Nahicsevánt (Naxçıvan). Utóbbiak idén egy ellenőrző pontot létesítettek a saját felségterületükön azzal az ürüggyel, hogy az örmények fegyvert és egyéb tiltott eszközöket szállítanak Xankəndibe (más források szerint még az élelmiszersegélyt sem engedik be, ám ezt tagadják). A laçıni korridor lényegében egy védőfallal felcsipkézett híd, amely átvezet a folyó felett. Ottjártunkkor megsérült egy azeri határőr: rálőttek az örmény oldalról, miközben húzta fel a lobogót az ellen­őrző pontnál. A feszültség tapintható, a békesség itt nincs kőbe vésve. Korábban Oroszország, most az Egyesült Államok és az EU közvetítenek a felek között, minden hatalomnak más az érdeke a térségben: az oroszok befagyasztanák a konfliktust, mert így tudnák megőrizni befolyásukat a régióban, az amerikaiak inkább rendeznék. A Həkəri folyó partján fiatal bakui művészek festenek tájképeket a felszabadított területekről. Idilli látvány a verőfényben, ahogyan az ecsetvonásokból impresszionista képek kerekednek. Az egész egyszerre áraszt békét és nyugtalanságot.

Ağdam, az okosváros

Ağdam korábban virágzó település volt, a hármas árkád a város közepén szintén nem ókori emlék, hanem a színház romba dőlt épületének maradványa. A várost módszeresen elpusztították és lakhatatlanná tették, mert túl közel volt a tűzhöz, magyarán az azeri határhoz. Körös-körül tele van aknával (belső aknátalanítását nagyrészt befejezték), ottjártunkkor rengeteg aknakutató katona és szakember dolgozott a város határában. Némelyek lazán integettek, pedig ijesztő lehet a rejtőzködő halál közvetlen közelsége. A kormányzat helyi megbízottja fogad bennünket, körbekalauzol a romvárosban; látszik, hogy egykor szép épületek állhattak itt, és az is, hogy már szép épületek is állnak. Ideiglenes bázisukon ismerteti fejlesztési terveiket: a korábban 37 ezres Ağdamot újratervezik, és százezres okosvárosként építik újra.

– Körkörös utakat tervezünk, lakónegyedeket, parkokat, történelmi negyedet, valamint a Karabah Egyetemet, ahol tízezer diák tanulhat, ezenkívül stadiont, kórházat, vasútállomást és mellé ipari parkot. Utóbbi a maga 190 hektárjával a visszafoglalt területek legnagyobb ipartelepe lesz, már 17 cég váltotta ki az iparűzési engedélyt és kezdett beruházni – mondja a megbízott. Azt is elárulja, hogy leginkább építőanyagot, például betont és mészkövet gyártó cégek lesznek jelen. Hangsúlyozza, hogy mindent saját pénzből finanszíroznak, és 2040-ig tervezik az építkezéseket befejezni, három ütemben. Az első 2026-ig tart, addigra öt lakóövezetet építenek, és helyreállítják a történelmi negyedet is, valamint húszezer embert telepítenek vissza a városba. Ağdamban húzzák fel a visszaszerzett területek legnagyobb Megszállásmúzeumát és Győzelemmúzeumát is egy hatalmas parkban. A történelmi múlt a városok eleven része lesz, az elbontott házak köveiből, tégláiból pedig egy hatalmas falat építenek a park egyik oldalába. Bármennyire hipermodern és okos várost terveznek is, a történelmi emlékezet lesz az igazi főtere. Furcsa, de Ağdam szállodája is elkészült, még nem lehet benne szobát kivenni, de elegáns étterme már működik. Ott ebédelünk, a romok között, aknákkal körülvett földön. Később megnézzük az első katonatemetőt; rendbe tették, és látszik, hogy leginkább középkorú férfiak haltak oda; a második háború elesettjeinek nevét, születési dátumát böngészve pedig inkább a legfiatalabb korosztály tűnik föl. Apák és fiúk. Nemrég az AzTV azzal vádolta meg az örmény kézen maradt területek irányítóit, hogy „erődítik” az Ağdammal határos környéket. De már mondtuk: a történelem itt nem hűl ki hamar.