Hegymászó szenvedélye 18 éves korában döntötte el sorsát, ekkor vett részt első expedícióján a Svájci Alpokban. Húszévesen már feljutott a Mont Blanc-ra, és zsenge 21 éves életkora ellenére ott volt a Magyar Földrajzi Társaság alapítói között. Első ázsiai útjára huszonnyolc évesen vállalkozott: Kőrösi Csoma Sándor sírjához zarándokolt el Dardzsilingbe. A rendkívüli akaraterejű nyelvész kutató nyomán járva, kevéske híján végzetében is osztozott, hiszen hat héten át haldokolt a Kőrösit legyűrő maláriában.

1884-ben szervezte első Kaukázus-expedícióját. Az Elbrusz megmászása után egész életét (és családja vagyonának jelentős részét) a Kaukázus feltárásának szentelte. 18 év alatt 7 expedíciót vezetett, bejárva a hegység központi vonulatainak mindegyikét. Hetedik és egyben utolsó kutatóútján jutott fel Azerbajdzsán tetejére. 1902. július 3-én, reggel 10 óra 35 perckor – ahogy könyvében ki is emelte ezt.

A Kaukázus szerelmese Déchy a magyar mellett angol és német nyelven is számos színvonalas publikációt adott ki a Kaukázusról. Kaukázus (Kutatásaim és élményeim a Kaukázusi havasokban) c. munkája a mai napig is az egyik legátfogóbb leíró munka, amit valaha hegységről készítettek. Fotói a természetföldrajzi témák mellett néprajzi szempontból is egyedi értékeket őriznek.

Ferdinand von Richtofen professzor, a Német Földrajzi Társaság elnöke egyenesen azt állította, hogy Déchy tudományos írásainak köszönhetően a Kaukázus a legalaposabban feltárt, Európán kívüli hegységgé vált. Egy kötetbe sűrített, nagyszerű fotókkal illusztrált könyve kitért a lánchegység geológia felépítésére, vízrajzára, glaciológiai folyamataira (felmérte a hegység valamennyi eljegesedett területét), de írt a Kaukázus növénytanáról, állatvilágáról, illetve természetesen az ott élő népekről is. Expedícióira több magyar tudósembert is magával vitt, akik sokban hozzájárultak a magashegységi környezet tudományos feltárásához.

Déchy Mórnak köszönhetően jutott el a Kaukázusba Lojka Hugó botanikus, Schafarzik Ferenc geológus, Papp Károly geológus vagy Hollós László botanikus. Munkásságáért a legjelentősebb földrajzi társaságok elismerését is kiérdemelte. A francia és német földrajzi társaságok mellett a brit Royal Geographical Society is tagjai közé emelte, s ugyanebben az időben a Kolozsvári Egyetem díszdoktori címét is elnyerte. Gyűjteményének jelentős részét a Magyar Nemzeti Múzeumra, illetve a Magyar Kir. Földtani Intézetre hagyományozta, könyvtára a Debreceni Egyetemre került.

1902. július 31., 10.35

110 évvel ezelőtti vállalkozása alkalmával Laczkó Dezsőt, a híres veszprémi geológus tanárt kérte fel az expedíció gyűjtőmunkájának irányítására. A nyaktörő terepen való előrehaladás biztosítása két tiroli hegyi vezető feladata volt. 1902. július 25-én hagyták el a Dagesztánhoz tartozó Achti városát és három nap alatt érték el Azerbajdzsán határát. A napi események megörökítését szolgáló soraiban Déchy szemléletes leírást adott az itt élő lezgi népről, megemlítve, hogy a lezgik a koreisiták utódainak (Mohamed próféta törzse) tartották magukat.

„Bizonyos jólét uralkodik náluk, amit a pompás legelőiknek s a juhtenyésztésüknek köszönhetnek. Sokan tudnak közülük olvasni, s a Korán parancsait szigorúan követik” – írta a kaukázusi pásztornépről. Alaptáborukat 2700 méter magasságban verték fel. Itt már csak „esztenázó” pásztorokat láttak, akik még mindig az ősi jurtokat (jurtákat) használták a szélsőséges időjárás elleni hatékony védekezésre. 1902. július 30-án már 3751 méteren sátoroztak, egy kövekkel borított jégmezőn. Innen már látni lehetett a mai Azerbajdzsán legmagasabb és talán legfestőibb hegyóriásait: A Sahdag 4243 méter magas „asztalát”, a Tufan dag (Viharhegy) 4195 méteres csúcsát és a Bazarduzu oldalát. „Ebben a hegycsoportban emelkedik utoljára magasan a hóhatár fölé a Kaukázus láncolata, mintha még egyszer meg akarná mutatni uralkodói erejét, mielőtt belemerül az ide már oly közel eső Kaspi-tóba” – jegyezte fel Déchy.

A hóban, fagyban és jégen töltött napok nem törték meg az ekkor 51 éves „gleccserfelmérő” kutató felfedezői vágyát. A dualizmus korára oly jellemző eleganciával említi csak (s azt is csak egyszer) a nehéz körülményeket: „Míg ott feküdtem azon a kemény fekvőhelyen, a kellemesnek már éppen nem mondható hidegben, elgondolkodtam, hogy mennyire alkalmas egy ilyen szabadban való tanyázás a jégen, a fagypont alá süllyedt hőmérséklet mellett, hogy egész életünkre ellássuk magunkat azzal a bajjal, amit ízületi csúznak neveznek.”

1902. július 31-én hajnali öt órakor indult a sikeres csúcsmászás. Az időjárás kedvezett: a hőmérő higanyszála +3 Celsius-fokra szökött fel, s kevesebb, mint egy óra alatt kifaragták a fagyott hóban a felfelé vezető lépcsőket. Azerbajdzsán tetején tiszta, részben felhős időjárás és teljes szélcsend várta a magyar felfedezőt.

„10 óra 35 perckor július 31-én elértem a legmagasabb pontot…: messze célomat a hatalmas Kaukázus keleti végén. … Elébb a rettenetes mélységbe tekintettem le, amely alattam terült el, aztán pillantottam a köröttem emelkedő hegyek világába. Emlékezetembe akartam kitörölhetetlenül a messzire terjedő körkép mélységes benyomását” – írta Déchy a csúcson töltött első percekről.

Egyórás pihenőt töltöttek Azerbajdzsán tetején. Rövid ünneplésük során egy kis üveg sherry is előkerült az élelmiszeres zsákból, azután elvégezték a kötelező méréseket, kőzettani mintagyűjtést, illetve nekilátott a fotódokumentációk elkészítéséhez. Fényképei a legelsők közé tartoznak, amit valaha a Bazardüzüről készítettek.

A Kuszár-csáj vidékén

Lefelé jövet (talán a táj lírai szépsége miatt) a magyar felfedezők a Kuszár-csáj (a mai magyar nyelvű térképeken Qusarcsaj) völgyében haladtak Qusar, majd Xudat irányába, a Kaszpi-tenger partjára. Útjuk során több jurtatelep mellett haladtak el a gazdag legelőkön, ahol a pásztorok fejcsóválva, s igen meglepetten szemlélték a kötelekkel, jégcsákányokkal és vasfogú bakancsokkal felszerelt fura urakat.

110 év elteltével a Kuszár-csáj festői vidéke és az innen nyíló gleccservölgyek váltak Azerbajdzsán elsődleges síparadicsomává. 2012-ben erre járva impozáns méretű (sőt meglepően impozáns méretű!) pályaszállások, sípályák és a hozzájuk tartozó infrastruktúra kiépítését láthatja a látogató, az örök hó borította hegyek lábánál. A valaha megközelíthetetlen hegyi falvakba mára több helyütt szilárd burkolatú út vezet, így elérhetővé válnak a felhőkbe épült néhai erődfalvak, mint a festői Khinalug (Xinaliq).

Azerbajdzsán teteje, a Bazardüzü – de még inkább annak festői magashegységi környezete – a jövőben egyre több és több külföldi látogató érkezésére számíthat. A látogatók között bizonyára megjelennek a magyarok is. Magyarok, akik elmondhatják: Déchy Mórnak köszönhetően ez a vidék nem is annyira idegen a számunkra. Sőt nagyszerű művét fellapozva, egy kicsit ismerősként köszöntenek minket az égbe szökő ormok.

Gőgös Norbert