Bábu a sakktáblán

A generációváltás, a politikai átmenet elkerülhetetlen közeledése a posztszovjet térségben Belarusztól Kazahsztánig megnövelte a feszültségeket. Nem kivétel ezalól Oroszország sem, ahol a járvány árnyékában már tavaly év eleje óta sűrűsödnek a belpolitikai események. A kormányváltástól az alkotmány módosításáig minden a hatalmi átmenet jegyében zajlik. Az új alkotmánnyal Vlagyimir Putyin a szándékai szerint nemcsak Oroszország posztszovjet korszakát, az elnök nevével fémjelzett rendszer kiépítését zárta le, hanem egyben elindította a politikai átmenet előkészítését is. A végső cél, hogy a rendszer Vlagyimir Putyin háttérbe vonulásával is stabil maradjon, a hatalmi átmenet és a szükségszerű dinamizálás közepette is működjön.

A háttér biztosítása érdekében került a kormányfői székbe Mihail Misusztyin, akinek a feladata nemcsak a gazdasági növekedés megőrzése az egyre nehezebbé váló külső környezetben, hanem a posztindusztriális fejlődés felgyorsítása is. Az alkotmány módosításai szintén e feladat jegyében egyrészről stratégiai értelemben rögzítik és biztosítják Oroszország szuverenitását, másrészről taktikai célokat követve szélesítik Vlagyimir Putyin politikai mozgásterét. A sajtó inkább ez utóbbiakkal foglalkozik, ám a putyini rendszer alkotmányos megerősítése éppolyan fontos, mint az, hogy az átmenet idejére a berendezkedés csúcsán álló névadó ne váljon „béna kacsává”.

Az átmenet nagyobb zökkenőktől mentes levezénylése már csak azért sem egyszerű, mert minden ilyen szituáció felerősíti a helyezkedést mind a hatalom környezetében, mind pedig az ország külső ellenségeinek, versenytársainak a körében. Egy ideje már érezhetjük, hogy a Kreml különböző „bástyái”, kiváltképpen az úgynevezett liberális szárny és az erőszakszervezeteket képviselő szilovikok között eddig alapvetően a háttérben zajló összecsapások mind gyakrabban kapnak nyilvánosságot. Az is a tétekkel megnövekedett feszültség egyik megnyilvánulása, hogy ezekbe a csatákba egyre gyakrabban keverik bele az erőcsoportok felett döntőbíróként a hatalmi egyensúlyt biztosító Vlagyimir Putyint.

Elemzők szerint a 2024-es választások mutatják majd meg, hogy miként zajlik le az átmeneti időszak. Ennek közeledtével Oroszország ellenségei és ellenfelei is egyre aktívabbá és agresszívabbá válnak. Az úgynevezett Nyugat egyes köreiben már egyre türelmetlenebbül várják, hogy Vlagyimir Putyin lelépjen a színről. Úgy gondolják ugyanis, hogy ha számukra kezelhetőbb, magyarán kevésbé szuverén és karizmatikus vezető kerül az ország élére, az megkönnyíti Oroszországgal szemben az érdekeik érvényesítését. De míg például az egyszerre szövetséges és vetélytárs Kína csak kivár, ezek a nyugati körök Oroszország amúgy is egyre instabilabbá váló környezetének további megingatásával tesznek is azért, hogy a folyamatok a számukra kedvező irányba haladjanak. Jó alkalom volt erre az ukrán válság, amelynek farvizén kiteljesedett a szankciós politika, egyszerre szolgálva a gazdaságra helyezett nyomással a feltartóztatást és a fejlődés lassítását, valamint az elit megosztásával magának a rendszernek a gyengítését is. De Oroszország globális ellenfele és regionális kihívói nem hagyják ki a posztszovjet térségben zajló politikai generációváltás nyújtotta lehetőségeket sem, mint ahogy Belarusz, Moldova, Karabah és Ukrajna példái is mutatják. A politikai átmenet előrehaladtával közben immár maga Oroszország is a geopolitikai harc terepévé válik. Az eliten belül megindult helyezkedést, az ennek következtében megnövekedő feszültséget is kihasználva közben konkrét és mind határozottabb lépéseket tesznek Vlagyimir Putyin rendszerének megingatására.

Ebben az összefüggésben és környezetben kell értelmezni Alekszej Navalnij aktivizálódását és a körülötte korábban is fortyogó indulatok fokozódását, a vele kapcsolatos események felgyorsulását. A jogász végzettségű ellenzéki politikus a 2000-es évek közepén tűnt fel. Korrupcióra specializálódott bloggerként kezdte, aki úgy dobott fel ügyeket, hogy kisrészvényesként betekinthetett az állami vállalatok dokumentumaiba. Közben ösztöndíjasként tanult a Yale Egyetemen, a 2011–12-es Putyin-ellenes tüntetések idején pedig már ott volt a szervezők között. Az alapvetően liberális beállítottságú, rendszeren kívüli ellenzék vezető politikusai túlságosan nacionalistának tartották, így nem nagyon szerették, de a hatalom körüli kapcsolatai miatt nem is igazán bíztak benne. Ennek ellenére ezek a tiltakozások fordulópontot jelentettek a karrierjében, és a későbbiekben már önállósodva egymás után gyártotta leleplező videóit, és szervezte a tüntetéseket. Ezekről általában elvitte a rendőrség, ami különösen a nagyvárosi középosztály és a fiatalok köreiben tovább növelte a népszerűségét.

A leleplezésekkel egyre közelebb került a Kremlhez, és a Neked ő nem Dimon! címmel készült 2017-es, a kormányfő vagyonát, fényűzését bemutató videójával már Dmitrij Medvegyevet vette célba. Egyre inkább ráérzett arra, hogy a korrupció nemcsak népszerű téma, de éles fegyver is a politikai harcokban. Nem véletlen, hogy a leleplező videókat tüntetések követték, amelyek hullámán a most 44 éves Alekszej Navalnij már egyértelműen a rendszeren kívüli ellenzék legismertebb alakja, vezetője lett. Nemcsak jól érzi, de maximálisan ki is használja a modern információs technikákban rejlő lehetőségeket, ellenzéki vezetőként pedig az úgynevezett okosszavazás bevezetésével igyekszik összehangolni a rendszerrel szemben álló emberek szavazatait. Noha már az orosz belpolitikai élet egyik népszerű figurája, a Kreml mégis úgy tesz, mintha nem létezne. Vlagyimir Putyin például következetesen kerüli, hogy kimondja a nevét. Eközben a világsajtó már az orosz elnökkel egyenrangúként, annak első számú kihívójaként kezeli. Az igazság valahol a két megközelítés között van. Az ellenzéki politikussal számolni kell, a rendszerre azonban korántsem jelent olyan veszélyt, mint ahogy a Nyugat beállítja. Ma már Oroszországban is mindenhol ismerik, nézeteivel azonban egy független felmérés szerint is legfeljebb a társadalom 20 százaléka ért egyet, míg 50 százaléka egyértelműen elutasítja őket. Arról nem is beszélve, hogy elnöknek mindössze az oroszok két százaléka választaná. Ennél persze sokkal népszerűbb a nagyvárosokban, hiszen amikor 2013-ban harcba szállt a moszkvai főpolgármesteri posztért, 27 százalékot kapott.

Az ellenzéki politikust tavaly nyári megmérgezése nemcsak végképp komoly politikai tényezővé, de az orosz–nyugati szembenállás egyik kulcsfigurájává is tette. Azt egy ideig még aligha tudjuk meg, hogy mi is történt valójában vele augusztus végén Tomszkban. Miközben a Nyugat egyértelműen a Kremlt láttatja a történtek mögött, már akkor felmerült, hogy ez a történet is a hatalmi érdekcsoportok harcának kiéleződésével magyarázható, esetleg a Nyugat és Oroszország közötti kiszorítósdi epizódjaként értelmezhető a leginkább. Így vagy úgy, az fél év után egyértelműen kirajzolódik, hogy a Navalnij-ügyet szélesebb kontextusban érdemes vizsgálni, és jóval több annál, mint hogy a Kreml félre akarna állítani egy számára kellemetlen ellenzékit. Az elmúlt hónapok történései megmutatták, hogy egy az orosz hatalmi átmenettel szorosan összefüggő nagy játszma jól átgondolt lépéseit látjuk, amelyben Navalnij csak egy bábu a nagy orosz sakktáblán, a szálakat pedig jóval befolyásosabb hazai és/vagy nemzetközi erőcsoportok mozgatják. Jól illusztrálja ezt a Putyin palotája című film, amellyel Alekszej Navalnij egyértelműen szintet lépett a Kremllel folytatott játszmában. A róla épített képpel ellentétben a politikus valójában nem hősiességből tért vissza Oroszországba: nem tehette, hiszen kényszerpályán mozog, és Berlinben ugyanúgy nincs értéke, mint Mihail Hodorkovszkijnak Svájcban.

Ám mivel a Kreml is tisztában van ezzel, jól érezhetően eldöntötte, hogy ezt a kellemetlen és zavaró bábut leveszi a sakktábláról. Jelzi ezt a múlt hét végi tüntetéseken mutatott határozott és kemény fellépés is. A játszma most már élesedni fog. Az egyik oldal a belarusz forgatókönyvet próbálja ismételni, és a közeljövőben nemcsak a folyamatos tüntetésekkel idegesíti a hatalmat, de minden bizonnyal újabb leleplezésekkel is. A válaszlépésekből pedig sokat megtudhatunk a rendszer szilárdságáról, a Kreml körüli „bástyák” közötti viszonyokról és arról is, hogy Vlagyimir Putyin milyen stabilan áll az erőcsoportok felett. Mindezt az orosz–nyugati játszma folytatódása közepette, amelynek állása jelentős mértékben meghatározza majd, hogy Vlagyimir Pu­tyin mikor léphet eggyel hátrébb.

Ami pedig a közeljövőt illeti, a legnagyobb esélye annak van, hogy Alekszej Navalnij hosszabb időre börtönbe kerül. Ezzel az elnök demonstrálná, hogy továbbra is ura a helyzetnek. Amennyiben megremeg a hatalom keze, és az ellenzéki politikus a mostani harmincnapos előzetes után szabadon távozik, avagy röviddel utána szabadlábra kerül – Navalnij mintha ezzel számolna –, az azt jelzi, hogy a rendszer továbbra is megrendíthetetlen, Vlagyimir Putyin azonban már nem trónol megkérdőjelezhetetlenül az erőcsoportok felett, és rá lehet kényszeríteni bizonyos érdekeket szem előtt tartó, így például a szilovikok akaratát megtörő kompromisszumokra. A játszma tehát folytatódik, és a téteket nézve még érdekes fordulatokra számíthatunk.