Örményország és Azerbajdzsán történelmi ősellenségek. A két ország közti tragédiákkal és népirtásokkal tarkított viszály mélyen megsebezte mindkét nép lelkét. 2004-ben a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem kollégiumának személyzete mégis úgy gondolta, hogy jó ötlet szomszédos szobában elhelyezni a két hadban álló ország diákjait, akik a NATO békepartnerségi programján vettek részt. Nem volt jó ötlet. Az egyik azeri diák, Ramil Szahib Szafarov egyik este egy közeli áruházban vásárolt baltával levágta alvó örmény diáktársa fejét. Vallomásában azt állította, az örmény diákok megalázták nemzeti büszkeségében.

2007-ben a magyar bíróság jogerős életfogytiglani szabadságvesztésre ítélte, melynek letöltését Magyarországon kezdte meg. Azerbajdzsán és Örményország diplomáciai offenzívába kezdtek Szafarov hazájának történő kiadatásáért, illetve kiadatása ellen. Míg Örményország élete végéig börtönben akarta tudni Szafarovot, addig Azerbajdzsánban utcát neveztek el róla és hősként ünnepelték. Noha sejteni lehetett, hogy kiadatása esetén megússza a rá kiszabott büntetés letöltését, Magyarország – pontosan nem ismert okokból – mégis kiadta hazájának a baltás gyilkost. A papírforma bejött. Szafarovot a reptéren ünneplő tömeg fogadta. Ilham Alijev elnök pedig még aznap amnesztiában részesítette, Safir Abijev védelmi miniszter pedig őrnaggyá léptette elő.

Az örmény vezetés haraggal fogadta Szafarov kiadatását. Szerzs Szargszjan államfő hangzatos retorikai elemekkel tarkított beszédben jelentette be a Magyarországgal való diplomáciai kapcsolatok megszakítását. Az elnök attól sem ódzkodott, hogy népe nevében kijelentse: az örmények soha nem bocsátják meg Magyarország cselekedetét.

A magyar és nemzetközi sajtó elsősorban a magyar–örmény diplomáciai bonyodalomra fókuszálva számolt be az eseményekről. Pedig a teátrális elemek mögött a történet messze túlmutat Szafarov személyén, vagy Magyarország szerepén. Az ügy legfőbb címzettei valójában az örmény és az azeri emberek.

Beszéde alapján akár felelős, népe érdekét tűzöv-vízen át védelmező vezetőnek is hihetnénk Szargszjant. A tények azonban éppen ennek ellenkezőjét támasztják alá. Szerzs Szargszjan olyan kleptokráciának a feje, ahol a kormányhoz közeli oligarchák nemcsak a gazdaságot, de a politikai életet is uralják. A Transparency International 2011-es korrupciós listáján Örményország a vizsgált 182 ország közül a 129. helyet foglalta el. Az elnök és garnitúrája körül évek óta sötét felhők gyülekeznek.

2011 márciusában az ellenzéki Levon Ter-Petroszján vezetésével – aki a függetlenné vált Örményország első elnöke volt – több tízezres tüntetések kezdődtek, melyek célja a vádjaik szerint 2008-ban csalással hatalomra jutott elnök lemondatása volt. A demonstrációkon tíz ember életét vesztette, miután a rendfenntartók tüzet nyitottak rájuk. Az idén májusban menetrendszerűen tartott választásokat ismét a Szerzs Szargszján államfő által vezetett Örményország Köztársasági Pártja nyerte meg. A győzelem körülményei azonban ha lehet, még a négy évvel korábbinál is gyanúsabbak voltak. Az ellenzék újra csalással vádolja a régi-új vezetést. A társadalmi megbékélés esélye jelenleg igen csekély.

Noha jogtalan lenne elvitatni az örmény elnök felháborodásának őszinteségét Szafarov kiadatása miatt, nem nehéz belátni, hogy a botrány rendkívül jókor jött az államfőnek és pártjának. A hírhedt örmény népirtás óta mélyen a lelkekbe ivódott kollektív üldöztetéstudat, vagy éppen a gyűlölt azeriekkel szembeni ellenérzés olyan hálás vesszőparipák, melyek átmenetileg alkalmasak lehetnek a nép figyelmének elterelésére.

Tudja ezt jól Szerzs Szargszján örmény államfő azeri kollegája, Ilham Alijev is, aki már-már személyes győzelemként ünnepeltette Ramil Szafarov kiadatását. Talán nem véletlenül. Azerbajdzsánban ugyanis már megkezdődött a 2013-as elnökválasztások kampánya. És ami a korrupciót illeti, Azerbajdzsán sem foglal el sokkal előkelőbb helyet gyűlölt ellenségénél. Az olajvagyonnak köszönhetően egyre duzzadó gazdaságot a rezsimhez közelálló oligarchák uralják. Az idei Eurovíziós dalfesztivál látványos és sikeres lebonyolítása után sem akad elemző, aki szabadnak vagy demokratikusnak nevezné az országot. Ahogy a tekintélyelvű vezetők általában, úgy Alijev is nagy figyelmet fordít a rettenthetetlen nemzetvezető imázsának felépítésére és fenntartására. Szafarov kiszabadítása majd előléptetése komoly propagandagyőzelem Alijev számára. Nem lenne meglepő, ha a kampány során Szafarov teátrális szereplésekkel fizetné vissza a kölcsönt az elnöknek.

A kaukázusi népek a modern történelem kezdete óta állandó perben állnak egymással. Szafarov története olyan apróság, mely a történelemkönyvekben csupán anekdotaként jelenik majd meg. Nem véletlen, hogy a kaukázusi régióban befolyással bíró hatalmak mind a súlyának megfelelően kezelik az ügyet.

Az Egyesült Államok nem elsősorban Budapesten, hanem Bakun kérte számon Szafarov amnesztiáját. Washington nagy valószínűséggel ennél a kötelező gesztusnál többre nem is ragadtatja magát, tekintve hogy Azerbajdzsán legfőbb kaukázusi szövetségese. Az azeriek regionális hűbérura, Törökország még egy fejcsóválásra sem méltatta a történteket. Örményország pedig még egyetlen komoly külföldi szövetségesét és patrónusát, Oroszországot sem tudta rávenni a Magyarországot, pláne az Azerbajdzsánt elítélő nyilatkozatra.

Az ügy diplomáciai súlya tehát – egyes magyarországi sajtóhírekkel ellentétben – elenyésző. A diplomáciai kapcsolatok egyoldalú és önkényes megszakítása Magyarország számára nem jár komoly károkkal, ugyanis két ország között eddig sem volt számottevő gazdasági kapcsolat. A Jereváni magyar konzulátus – amit a feldühödött tüntetők megrohamoztak – pusztán csak tiszteletbeli konzulátus volt, mely nem minősül hivatalos diplomáciai képviseletnek. A magyar polgárok védelmét, ahogy eddig, úgy a jövőben is más európai uniós országok követségei fogják ellátni.

Szargszján öngólt lőtt, mellyel leginkább az örményeknek ártott. A diplomáciai kapcsolatok megszakításával Jereván gyakorlatilag magára hagyta és lemondott a Magyarországon élő mintegy tízezer fős örmény kisebbség képviseletéről.

Túlnyomó többségük ugyan sokadik generációs bevándorlók leszármazottja, így nem rendelkezik örmény állampolgársággal, az örménység legfőbb hadoszlopát azonban éppen az a kétmillió főt meghaladó, a világ számos országában szétszóródott diaszpóra adja, amelynek a magyarországi örmények is részei.

Nélkülük az ásványi kincsekben szegény, katonailag szóra sem érdemes Örményország politikai és gazdasági értelemben egyaránt jelentéktelen foltocska lenne a térképen. Lépésével Szargszján tehát éppen hazája egyik fontos aduját adta fel. Erkölcsileg pedig csakis őt terheli a felelősség, amiért egy pillanat alatt lemondott több ezer örményről.

Sayfo Omar

Barátok? Érdekek!

Erkölcsös volna-e feláldozni a nyilvánvaló magyar célokat meglehetősen viszonylagos morális szempontokért? A Demokrata a gyilkosságért hazánkban börtönbüntetését töltött azeri katonatiszt, Ramil Szafarov Azerbajdzsánnak történt kiadása és ennek honi interpretációi kapcsán e kérdésre kereste a választ.

„Nem azért vettem baltát és mentem az áldozat szobájába, hogy öljek. Nem akartam bántani, nem készültem a gyilkosságra, ma sem tudom, hogy történt, megbántam.” Ezeket mondta az utolsó szó jogán az örmény szobatársát meggyilkoló Ramil Szafarov 2006-ban a Fővárosi Bíróság előtt, majd megkezdte harmincéves börtönbüntetésének letöltését. Az ítéletet Azerbajdzsánban az első pillanattól igazságtalanul súlyosnak tartották, hősként ünnepelve Szafarovot, akinek édesapja tavaly októberben az azeri fővárosban, Bakuban magyar újságíróknak nyilatkozva szintén azt hangoztatta, elítéli a gyilkosságot, de legfeljebb tízéves büntetést tartana jogosnak. Sahib Szafarov szerint fia mindig jó viszonyban volt örmény ismerőseivel, de hatással volt rá a Hegyi-Karabah kapcsán kirobbant véres konfliktus, valamint a folyamatos provokáció. Az azeri hadnagy egyébként a börtönben meglehetősen szokatlan tevékenységbe fogott, lefordította anyanyelvére Szabó Magda Az ajtó című regényét, s munkáját 2009-ben elhunyt édesanyja emlékének ajánlotta.

Safarov múlt heti kiadatása elemi erejű felháborodást keltett Örményországban, a jereváni magyar konzulátus épületét tüntetők dobálták meg, a róla letépett magyar zászlót megtaposták, Szerzs Szargszjan örmény államfő pedig hivatalosan bejelentette, hogy hazája múlt péntektől minden diplomáciai és egyéb kapcsolatát megszakítja Magyarországgal.

Az elnök hitszegőnek nevezte Magyarországot, mondván, hatóságaink több alkalommal is arról biztosították, hogy Szafarovot nem adják ki Azerbajdzsánnak. „Ezt nem tudom elfogadni. Az örmény köztársaság ezt nem tudja elfogadni. Az örmény nép ezt sohasem bocsátja meg” – jelentette ki Szargszjan.

Az ügyben megszólalt az amerikai elnök is (az Egyesült Államokban javában zajlik a novemberi államfőválasztás kampánya). Barack Obama „mélységes aggodalmát” fejezte ki a Szafarovnak adott azeri elnöki kegyelem miatt, és azt kéri Magyarországtól, magyarázza meg a kiadatást.

Az eljárás egyébként az elítélt személyek átszállításáról szóló 1983-as strasbourgi európai egyezmény alapján jogszerű volt, ám Azerbajdzsánnak vagy folytatnia kell a büntetés végrehajtását, vagy bírósági, illetve államigazgatási eljárás keretében át kell alakítania az ítéletet saját határozatává. A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium hivatalos közlése szerint az azerbajdzsáni igazságügyi minisztérium ígéretet tett arra, hogy Szafarov folytatni fogja a magyarországi ítélet letöltését, azonban Alijev elnök végül nemcsak kegyelemben részesítette, hanem elő is léptette.

A Külügyminisztérium vasárnap Azerbajdzsán budapesti nagykövetének, Vilajat Gulijevnek hivatalos jegyzéket adott át, ebben egyebek mellett ez áll: „Magyarország elfogadhatatlannak tartja és elítéli Azerbajdzsán lépését, amely ellentétes a vonatkozó nemzetközi jogszabályokkal, és szöges ellentétben áll az azeri fél ez ügyben tett ígéretével, amelyet a 2012. augusztus 15-i keltezésű, Magyarország Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumának továbbított levelében Azerbajdzsán Köztársaság igazságügyi miniszterhelyettese is megerősített.”

A történtek legalább két kérdést is fölvetnek. Az egyik maga a brutális gyilkosság, pontosabban annak háttere. Ramil Safarov baltája ugyanis nem előzmények nélkül sújtott le Gurgen Margarjanra. A Hegyi-Karabahból származó azeri katona állítása szerint gyerekként szemtanúja volt, amint az örmények kegyetlen vérontásokat vittek végbe övéi között, és számos rokonáról nem tudja, élnek-e vagy meghaltak. A másik és fontosabb kérdés, hogy mitől változott meg hirtelen Magyarország álláspontja az azeri kiadatási kérelemmel kapcsolatban.

Nem kell beavatottnak lenni ahhoz, hogy az ember tudja, a kiadatás hátterében vélelmezhetően magyar stratégiai érdekek állnak. A Figyelő.hu augusztus 23-án arról írt, hogy Azerbajdzsán két- vagy akár hárommillió euró értékben vásárolna a piaci árazásnál alacsonyabb hozamra magyar államkötvényt török közvetítéssel, akár még a Nemzetközi Valutaalappal kötendő megállapodás előtt. Baku ugyanis kis túlzással úszik a pénzben, olajexportja nyomán az ország rohamléptekkel fejlődik, számos példátlan presztízsberuházásra is futja. Nem kell ecsetelni, hogy ilyen összegű forrás nagyságrendekkel növelné a magyar kormány pénzügyi mozgásterét, és lehetőséget adna a monetáris zsarolással való szembeszállásra.

Az energetika terén is van mit keresnie Magyarországnak Azerbajdzsánban. A Magyar Olaj- és Gázipari Nyrt. (MOL) megállapodást kíván kötni az azeri állami energetikai vállalattal, a Socarral, miután a még mindig csak álomképekben létező Nabucco gázvezetéket kiváltó Déli Áramlat azeri gázt fog szállítani. Azerbajdzsán (és továbbra se feledkezzünk el a nagy testvérről, Törökországról) emellett a magyar kkv-szektor számára is hatalmas és ígéretes piac a mezőgazdaság legkülönbözőbb ágazataitól a tudásexportig. Mindezek jelentik a mérleg pozitív oldalát. A negatív oldalon a diplomáciai kapcsolatok örmény részről történt megszakítása áll, és a várható nemzetközi felhördülés.

Magyarországnak nem feladata igazságot tenni Azerbajdzsán és Örményország konfliktusában. Feladata viszont, hogy saját jól felfogott nemzeti érdekeit képviselje és érvényesítse. Márpedig úgy tűnik, Szafarov kiadatása e célt szolgálja. Ha pedig így van, akkor nyilvánvaló, hogy a támadó hangok olyanoktól származnak, akik ellenérdekeltek a magyar kibontakozásban.

Az örmény katonatársát baltával megölő azeri katonatiszt kiadatásával kapcsolatosan tehát teljesen fölösleges szemforgató moralizálásba kezdeni, különösen olyanok részéről, akiknek ilyesfajta méricskélés eszük ágában sincs olyankor, ha amerikai repülők esküvői menetet bombáznak Afganisztánban, vagy épp, ha az izraeli hadsereg nemzetközi vizeken kalóztámadásnak minősülő akciót hajt végre, s eközben egy segélyszállító hajón fegyvertelen civileket mészárol halomra bárminemű következmény (diplomáciai kapcsolatok megszakítása, dörgedelmes hangvételű közlemények ontása) nélkül.

A második világháborúban kétségtelenül háborús bűncselekményeknek minősíthető tettekért felelős Winston Churchill mondta egyszer, hogy Nagy-Britanniának nincsenek barátai, csak érdekei. Fontos és megszívlelendő kijelentés ez, minden felelős, hazájához hű közéleti szereplőnek alaposan szívébe és elméjébe kell vésni, tudatosítva magában, hogy az egyetlen erkölcsös magatartás a haza és a nemzet életérdekeit képviselni és érvényesíteni. Miként teszi ezt minden épeszű közösség világszerte, mióta világ a világ.

Ennek megfelelően cselekedett Nagy-Britannia 2009 nyarán, midőn szabadon engedte az egykori Pan Am légitársaság Boeing 747-es gépének a skóciai Lockerbie fölötti 1988-as, kétszázhetven halálos áldozatot követelő felrobbantásában bűnösnek talált és 2001-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt líbiai Abdelbász Ali Mohamed al-Megrahit.

A hivatalos közlés szerint az idén májusban meghalt al-Megrahi előrehaladott prosztatarákjára tekintettel könyörületességből hagyhatta el a börtönt, ám a brit sajtó később kiszivárogtatott néhány olyan levelet, melyekből kiderült, hogy valójában a British Petrol líbiai olajkitermelési lehetőségeiről folytatott tárgyalások nyomán engedték el a merénylőt. A napvilágra került levelezés szerint Jack Straw akkori brit igazságügyi miniszter 2007 végén azt írta skót kollégájának, Nagy-Britanniának különleges érdeke, hogy al-Megrahi is szerepeljen a Líbiával kötendő fogolyátadási egyezményen.

Nem érdektelen, hogy a líbiai terrorista szabadon engedéséért Nelson Mandela volt dél-afrikai államfő is lobbizott. Ennyit tehát a moralistákról.

A honi közéletet nyitott szemmel és füllel figyelő polgár számára feltűnő, hogy a – fogalmazzunk finoman – magyar érdekekkel ellenséges, szisztematikus tudatossággal idegen célokat képviselő csoportosulások magyar nyelvű médiahálózata egységesen az örmény álláspont mögött sorakozik fel, minden közlési felületén a harmadosztályú amerikai horrorfilm-címre hajazó „azeri baltás gyilkos” jelzővel illetve Szafarovot.

Érdemes gyanakodni, ha egységfrontba rándul Gyurcsány szélsőségesen magyargyűlölő asztaltársasága, a kommunista internacionalizmustól dohos Kovács László és az ő Magyar Szocialista Pártja, a magát Negyedik Köztársaságnak nevező egylet, a rendszeres időközönként világnézetet váltó, jelenleg épp marxista Tamás Gáspár Miklós, az amerikai Richard Fielddel súlyosbított Lehet Más a Politika, no és persze az Egymillióan a sajtószabadságért nevezetű dalárda, mely lapzártánk utánra tüntetést szervezett az Országház elé, szóval az összefoglalóan baloldalnak nevezhető közéleti hányad minden tényezője.

Safarov kiadatása ilyen szivárványos egységfrontot eredményezett, melynek minden eleme azt sípolja, zörgi, zakatolja, zsinatolja, hogy a magyar kormány főbenjáró, dilettáns bűnt követett el.

Ez dühítő leegyszerűsítés, s mellette bűnösen magyarellenes, ha úgy tetszik, hazaáruló magatartás. A Szafarov-ügy idehaza lakmuszként is szolgál, egyértelműen megmutatja, kik azok, akik a magyar nemzeti érdeket mindenekfölött valónak tartják, s kik azok, akik akár ideológiai korlátoltságból, kétséges moralizálgatásból fakadóan, akár idegen érdekek képviseletében szemben állnak ezzel.

Ágoston Balázs