Az unatkozó középosztály harca
Baloldali terrorizmus
Valóságos sokként érte a magyar közvéleményt a közelmúltban lezajlott szélsőbaloldali támadássorozat. Pedig Európa XX. századi történetében nem példa nélküli jelenségről van szó.
A hazai demokrácia harminchárom éve alatt még nem fordult elő, hogy emberek ideológiai alapon a nyílt utcán fényes nappal embereket verjenek véresre. A hírek hallatán, a döbbenetes videót nézve mindenki rögtön érezte, hogy ezúttal minőségileg más történt, mint amikor „balhés” futballultrák, szélsőséges radikálisok ugranak egymásnak, vagy éppen békés járókelőkbe kötnek bele. Ezek legtöbbször az agresszió kiélésének esetei, amelyek természetesen szigorúan büntetendők, súlyos esetben akár letöltendő szabadságvesztéssel is, de nélkülözik azt az ideológiai hátteret, amely az úgynevezett antifa támadásokat meghatározta. Az efféle támadások sokszor a „mi van, mit nézel?” típusú provokációkkal kezdődnek, hogy aztán a rendszerint iskolázatlan résztvevők az agresszív ösztöneiket rászabadítsák az áldozatra. Ezzel szemben az értelmiségi körből verbuválódó antifa támadók higgadt megfontolás alapján, tervszerűen cselekedtek, és a céljuk a társadalom megfélemlítése volt.
Mindez nálunk újdonságként hatott, Nyugat-Európában azonban régóta ismerik, a különböző csoportokba szerveződő szélsőbal terrorizmus változó intenzitással évtizedek óta szedi az áldozatait. Sokan emlékeznek még a Vörös Brigádok (Brigate Rosse) nevű olasz szervezetre, amelynek legismertebb akciója Aldo Moro egykori olasz miniszterelnök elrablása és meggyilkolása volt 1978-ban. Franciaországban az anarchista-kommunista Közvetlen Cselekvés (Action directe) 1979 és 1989 között körülbelül ötven merényletet és gyilkosságot követett el. Németországban az 1970-es évektől az újraegyesítésig működött a Forradalmi Sejtek (Revolutionäre Zellen) nevű csoportosulás, amely két év alatt közel háromszáz robbantást, gyújtogatást és személy elleni támadást hajtott végre. A Forradalmi Sejteknek Rote Zora néven külön női csoportja is volt.
A szélsőbal terrorizmus leghírhedtebb szervezete az 1968 és 1998 között elsősorban Németországban tevékenykedő úgynevezett Vörös Hadsereg Frakció, német nevén Rote Armee Fraktion (RAF) volt, amelynek számlájára rengeteg rablás, robbantás és személy elleni támadás mellett harminckét gyilkosság írható, bár a szám valószínűleg nem teljes.
A RAF eszméinek a gyökerei az 1960-as évek baloldali diákmozgalmakig nyúlnak. A német gazdasági csoda eredményeit élvező, zömmel középosztálybeli fiatalok élesen szembefordultak a kapitalizmussal, az Egyesült Államokat imperialista, elnyomó hatalomnak tekintették, magukat marxistának tartották, és támogatták a harmadik világ függetlenségi harcait.
Amikor 1967-ben egy tüntetésen a rendőrök agyonlőtték egy társukat, a RAF akkor tíz-húsz fős „kemény magja” radikalizálódott. Tudatosan választották az erőszakot, mert abban bíztak, hogy az ő akcióikra adott erőszakos rendőri válasz majd mintegy leleplezi az emberek előtt a német állam elnyomó voltát, és a nép fölkel ezen elnyomás ellen.
Akcióikat kezdetben a német fiatalok körében nagy rokonszenv kísérte, de ahogy ezek a megmozdulások durvulni kezdtek, a támogatás is megkopott. Részben ennek tudható be, hogy a rendőrségnek sikerült azonosítania a RAF első generációjának legtöbb tagját, akiket 1975-ben négy gyilkosságért és több tucat gyilkossági kísérletért életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek.
Az elhúzódó tárgyalás alatt azonban új tagok léptek be a szervezetbe, akik most már az első generáció tagjainak kiszabadításáért követtek el egyre véresebb terrorakciókat. Ebben támogatást kaptak a keletnémet titkosszolgálattól és palesztin szervezetektől, az utóbbiak egy utóbb kudarcba fulladt gépeltérítési akciót is szerveztek a RAF bebörtönzött tagjainak kiszabadítására. Az Offensive ’77 nevű akciósorozat során a terrorcselekmények mellett egész Németországban számos tüntetést is szerveztek. Mindezt utóbb német ősz (Deutscher Herbst) néven emlegették, amelynek a csúcspontja a Német Munkaadók Szövetsége elnökének, Hanns Martin Schleyernek az elrablása volt. Ebben az akcióban a Schleyert védő rendőröket agyonlőtték.
Mivel a gépeltérítéssel és az emberrablással a céljukat nem érték el, a RAF vezetői közül 1976-ban Ulrike Meinhof, egy év múlva Andreas Baader, Gudrun Ensslin és Jan-Carl Raspe a börtönben öngyilkosságot követtek el. Érdekes adalék, hogy az öngyilkossághoz használt és a börtönbe becsempészett FÉG pisztolyokat a segítőik Magyarországon szerezték be. A szabadon lévő RAF-tagok az öngyilkosságok másnapján Schleyert meggyilkolták.
A szervezet 1978-ban új vezetőt választott, akinek az irányításával a RAF először bankrablásokkal töltötte föl a kasszáját, majd 1979-ben sikertelenül próbálták elrabolni Haig tábornok amerikai NATO-főparancsnokot. Két évre rá újabb emberrablással próbálkoztak, ismét sikertelenül. Következő jelentős akciójuk 1984 december elején ismét kudarcba fulladt, a NATO kiképző központjánál elhelyezett autóbombát fölfedezték és hatástalanították. Már úgy tűnt, hogy a RAF eljelentéktelenedik, amikor 1985 februárjában meggyilkolták Ernst Zimmermann hadiipari nagyvállalkozót. Ugyanennek az évnek az őszén egy németországi amerikai légibázisnál robbantottak, három katona halt meg.
Az 1980-as évek második felében a RAF egyre durvább eszközökhöz folyamodott. Néhány év leforgása alatt megölték Karl Heinz Beckurtsot, a Siemens elnökét, Gerold von Braunmühlt, a külügyminisztérium politikai igazgatóját, sikertelen merényletet követtek el Hans Tietmeyer államtitkár ellen, majd meggyilkolták Alfred Herrhausent, a Deutsche Bank elnökét és már az újraegyesítés után Detlev Karsten Rohweddert, a keletnémet állami vagyonkezelő hivatal vezetőjét.
A RAF tevékenységének végső soron nem a rendőrség egyébként egyre alaposabb földerítőmunkája, hanem a Szovjetunió összeomlása és a német újraegyesítés vetett véget azzal, hogy az ideológiai alapjait zúzta össze. Hiszen a RAF tagjai arra tették föl az életüket, hogy a szerintük – Marx szerint – szükségszerűen bekövetkező antiimperialista, antikapitalista világforradalom elősegítői legyenek. A berlini fal leomlásának eufóriája után ez a föltételezés komolytalanságba fulladt.
Ezzel együtt sem szabad elkövetnünk azt a hibát, hogy az 1960-as, 70-es, 80-as évek nyugat-európai baloldali terrorizmusát ideológiai alapon fogjuk föl. Valójában az egész egy évszázadok óta ismert attitűd szélsőséges megjelenési formája volt. Középosztálybeli fiatalemberek szánták rá magukat, hogy a társadalom vélt vagy valós igazságtalanságait erőszakkal megváltoztassák. Ugyanez az attitűd vezetett a jakobinus diktatúrához éppúgy, mint a bolsevikhoz, és nem lehet kétségünk afelől, hogy ha a RAF emberei hatalomra jutnak, ugyanolyan diktatórikus eszközökkel próbálták volna fenntartani a meggyőződésük érvényesülését.
