Amikor az ENSZ Biztonsági Tanácsa döntött Líbia légterének lezárásáról, sok nyugati vezető fellélegezhetett, Franciaországtól Nagy-Britannián át Olaszországig. Az elmúlt években országaik egyre szorosabb gazdasági együttműködést alakítottak ki Líbiával, és már az Európai Unió és az Egyesült Államok is hosszú távú kereskedelmi szerződésekben és befektetésekben gondolkozott. Nem véletlen, hogy az utóbbi években minden jelentősebb európai politikus megfordult Líbiában: többek között Tony Blair brit, Gerhard Schröder német, José Luis Rodríguez Zapatero spanyol és Nicolas Sarkozy francia vezetők.

Mindez tulajdonképpen természetes velejárója volt annak, hogy az új évezred elején Kadhafi állama mind jobban kilépett a nemzetközi elszigeteltségből. Líbia feladta nukleáris programját és elismerte felelősségét a skóciai Lockerbie felett elkövetett repülőgép-merényletért, amelyben 270-en haltak meg. Közel egy évtized után szabadon engedte a líbiai gyermekek százainak AIDS-szel való megfertőzésével vádolt és halálra ítélt bolgár ápolókat, és miután bebizonyosodott, hogy számos országban támogatta a terrorizmust, hatalmas jóvátételeket fizetett.

A gazdag országok és a Líbia közötti kapcsolatok az utóbbi időszakban rohamosan javultak, az afrikai rezsim várható bukása vagy végzetes meggyengülése még éppen azelőtt történt, hogy a világ vezető hatalmai végleg kompromittálódtak volna. De mivel is?

Olajozott kapcsolatok

Az elmúlt hetekben a világsajtóban megjelent összegzések az európai gazdasági elit és a líbiai állam közötti összefonódásokról megdöbbentőek. A líbiai olaj 80 százalékát európai országok vásárolják, a Kadhafi család pedig aktív részese az európai pénzügyeknek.

Az Egyesült Királyságban az ingatlanszektorban, a futballban és a médiában fektettek be: például övék a Pearson 3 százaléka. A globális médiacég tulajdonolja a vezető brit gazdasági napilapot, a Financial Timest. Spanyolország 2007-ben másfél milliárd euró értékben írt alá fegyvereladási szerződést az afrikai országgal. A leggyümölcsözőbb viszony a közös történelmi múlt miatt természetesen Olaszországgal fonódott. Az utóbbi években Silvio Berlusconi kormányfő nyolcszor utazott Líbiába, és az illegális afrikai bevándorlók visszaszorításáért cserébe 2008-ban tágra nyitotta a kapukat a líbiai nagytőke előtt. Ma Kadhafi ezredes az egyik legnagyobb egyéni befektető a milánói tőzsdén. A Juventus futballklub 7,5 százaléka az övé, és hasonló részesedéssel bír az Unicreditben: legutóbb tavaly szeptemberben vásárolt be a legnagyobb olasz pénzintézetben.

Február végén jelentették be, hogy Líbia megvette a világ egyik legnagyobb repülőgépgyártó, hadiipari és elektronikai cége, a Finmeccanica részvényeinek 2 százalékát. Annak a Finmeccanicának, amely érdekeltségei révén az amerikai védelmi minisztérium egyik nagy beszállítója.

A legtöbb ügylet a Kadhafiak által irányított Líbiai Befektetési Hatóság égisze alatt történt, ezt öt évvel ezelőtt azért hozták létre, hogy az olajból származó bevételeket szerte a világon befektessék. A család vagyonát legalább 50 milliárd euróra taksálják.

A líbiai befektetési pénzek egy jelentős részét egyébként amerikai bankok kezelik, és az elmúlt években Condoleezza Rice amerikai külügyminisztertől Joseph Liebermann független szenátorig sok egyesült államokbeli politikus hívta fel a figyelmet az országban rejlő potenciálra. Az egyik legismertebb olasz üzletember, Cesare Geronzi, a Generali biztosítótársaság elnöke múlt nyáron egyenesen azt nyilatkozta, hogy nem ismer jobb üzletfeleket a líbiaiaknál.

Egyes hírek szerint a Kadhafi-klán akár háromszor olyan gazdag lehetett a felkelés kezdetén, mint a Microsoft-alapító Bill Gates. Ahogy a spanyol globális lap, az El País cikkírója fogalmaz, a líbiai vérfürdő a nemzetközi közösséget kezével a széfben találta.

Egészen különleges összefonódásokra is fény derült. Az még hagyján, hogy a világ félautoritárius vezetői Hugo Chávez venezuelai elnöktől Fidel Castro kubai diktátorig előszeretettel mutatkoztak vele. Az viszont már meglepő, hogy Recep Tayyip Erdogan török miniszterelnöktől „az emberi jogok védelméért járó” nemzetközi díjat kaphatott Kadhafi 2010-ben. Miként az is, hogy távozni kényszerült Howard Davies, a neves londoni felsőoktatási intézmény, a London School of Economics igazgatója, miután kiderült, hogy pénzt fogadott el Kadhafi fiától, az Angliában igen népszerű Szaiftól, aki a diplomamunkájában és doktori disszertációjában is idegen tollakkal ékeskedett. Magyarul, plagizált.

Pálfordulás

Azóta nagyot változott a világ. Líbia felfüggesztette diplomáciai kapcsolatait Franciaországgal, azzal az országgal, amelyik először ismerte el a líbiai lázadók által alapított Nemzeti Tanácsot. Az afrikai ország vezetőinek vagyonát a legtöbb országban zárolták, az ENSZ közgyűlése felfüggesztette az ország tagságát a világszervezet Emberi Jogi Tanácsában. Az emberiségellenes bűnöket vizsgáló Nemzetközi Büntetőbíróság elé kerülhet Kadhafi ezredes.

Sokadik pálfordulása ez a nyugati országoknak, de vajon lehet-e még egy ilyen? Bebizonyosodhat ugyanis, hogy gyenge fegyver Kadhafi ellen az ENSZ-határozat. Mivel elvileg külföldi országok katonái nem tehetik be a lábukat, legfeljebb a civil lakosságot védelmezhetik, a háború akár még évekig elhúzódhat.

A legutóbb elfogadott ENSZ-légtérzár nem nevezhető sikeresnek: 1993-ban a Bosznia-Hercegovinában dúló háború alatt tiltották meg a repülést a térségben, de a szárazföldön impotensnek bizonyult az intézkedés, az 1995-ös srebrenicai népirtást például nem tudta megakadályozni.

Felmerülhet a kettős mérce kérdése is, mert Bahreinben vagy Jemenben is megtámadta a kormány a felkelőket, a Biztonsági Tanács azonban ezzel nem foglalkozott. Ehhez hozzájárulhat az is, hogy az európai országoknak ott nincsenek érdekeltségeik, de az Egyesült Államoknak éppenséggel van: Bahrein mellett található az USA egyik, az iráni háború szempontjából kulcsjelentőségű katonai bázisa.

Persze nem valószínű, hogy miután a nemzetközi közösség meghozta a döntését, kiengedi a karmai közül Kadhafit. Végül csak beléptek a szárazföldi csapatok a jugoszláv háború idején, és könnyen találtak indokot Irak lerohanásához is.

Az a helyzet ugyanis, hogy Kadhafi ezredes rezsimjének túlélésével és a kapcsolatok esetleges újbóli szorosabbra fűzésével már saját biztonságát kockáztatja. A francia, angol vagy olasz közvélemény a 2000-es évek végére elfelejtette a líbiai diktátor 1980-as évekbeli bűneit. A mostaniak azonban hosszú évtizedekre a memóriájukba égtek, és alkalmasint kritikusabbak lesznek saját vezetőikkel szemben. Vagy ha úgy tetszik, lázadóbbak.

Monostori Tibor