Az elmúlt hetek eseményei kíméletlenül megmutatták, azok a washingtoni értékelések, amelyek Szaddám Huszein (?) elfogásának decemberi bejelentésétől az amerikai megszállókkal szembeni ellenállás csökkenését várták, súlyos tévedésen alapultak. Továbbra is mindennaposak az amerikai katonák és a megszállókkal együttműködő iraki civilek elleni támadások, s már a megszálló hatóság is felismerte, Irakban képtelen fenntartani a rendet.

Vasárnap reggel legkevesebb 25 ember – köztük a Pentagon két munkatársa – életét követelő robbanás rázta meg Bagdad központját. Az iraki közbiztonságra ügyelő amerikaiak tehetetlenségét jellemzi, hogy az öngyilkos merénylők teherautói Bagdad legjobban őrzött részén, az úgynevezett „zöld zónában” robbantak fel, közel a bagdadi amerikai főhadiszálláshoz.

Az iraki háborút korábban kizárólagos hitbizományának tekintő Washington az utóbbi két hétben mind gyakrabban veti föl a nemzetközi szerepvállalás szükségességét. Paul Bremer, Irak amerikai kormányzója hétfőn New Yorkban arról győzködte Kofi Annan ENSZ-főtitkárt, hogy a világszervezet küldje vissza Irakba munkatársait. Az ENSZ korábban azonban éppen azért vonult ki az országból, mert az amerikai megszálló erők nem tudták garantálni alkalmazottaik biztonságát.

Washington pálfordulása azért is visszás, mert az iraki háború tervezésekor több alkalommal arrogánsan hangoztatták, hogy az ENSZ-re nincsen szükség a kérdés rendezéséhez. Emlékezete, a Fehér Házat irányító neokonzervatívok egyik vezéralakjának, a később lemondani kényszerült Richard Perlének hírhedtté vált kijelentése, mely szerint az új világrendben az ENSZ és a NATO felesleges intézménnyé vált.

A NATO – washingtoni részről az utóbbi időben egyre többet pedzegetett – iraki szerepvállalása persze vajmi keveset javítana a helyzeten. Erre például szolgálhat Afganisztán, ahol a totális csődöt mondott amerikai hadsereget felváltó NATO-erők sem képesek ellenőrzésüket kiterjeszteni a fővároson túlra.

Szaddám Huszein rezsimjének megdöntésével Irakban lavinát indítottak el, ami nem tudni, hol áll majd meg. Az évtizedeken át szigorú diktatúrában, de ezzel együtt viszonylagos rendben élő vallási és etnikai csoportok közti feszültségek egyre nőnek, ami miatt mára szinte kilátástalanná vált a nyárra tervezett általános választás kiírása. Amerika darázsfészekbe nyúlt, s mára már amerikai biztonságpolitikai elemzők – legutóbb a Stratégiai Tanulmányok Intézete (SSI) jelentetett meg ilyen tartalmú elemzést – is kétségbe vonják, hogy az Irak elleni háború valóban szolgálta-e az Egyesült Államok biztonságpolitikai érdekeit.

A Bush-kormány mögött álló üzleti körökét persze annál inkább. Hogy miért, az a számok ismeretében egyre világosabban kirajzolódik.

Véres dollárok

Az iraki újjáépítés a Marshall-terv óta az Egyesült Államok legnagyobb üzleti vállalkozása. Az amerikai kormányzat hivatalosan 2,4 milliárd dollárt szán Irak újjáépítésére, melyben elvileg bármely cég pályázhat a részvételre. Az eddig történtek alapján az állítás porhintésnek látszik, és olybá tűnik, hogy a pályázatok sorsa már jóval az előtt eldőlt, hogy az első bombázók elindultak volna Bagdad felé.

A pályázatok elnyerésére, az újjáépítést vezénylő USAID ugyanis ez idáig szinte kizárólag amerikai illetőségű cégeket talált alkalmasnak, közbeszerzési szabályokra hivatkozva. Az üzletben nincs barátság. Még leghűségesebb szövetségesével, Nagy-Britanniával sem kivételezett Washington. Így nagy csalódást okozott Londonnak, hogy az Umm Kaszr-i kikötő helyreállítására és működtetésére kiírt, 4,8 millió dolláros pályázatot a seattle-i Stevedoring Services happolta el a londoni POSNC orra elől. A szigorú bírákat még az sem hatotta meg, hogy Umm Kasrt és körzetét brit hadtestek ellenőrzik.

A pályázatokat elnyerő cégeket mustrálva feltűnik, hogy a megbízások leginkább személyes kapcsolatok útján találnak gazdára. A legjobb eséllyel Bush választási kampányának szponzorai indulnak, esélyesek azonban a mára nagy cégeket vezető nyugalmazott tábornokok is.

Az újjáépítésben tehát szigorú piramisrendszer van érvényben, melynek csúcsán az amerikai cégek állnak. Alattuk helyezkednek el a nagyobb szövetségesek, így Nagy-Britannia és Japán vállalatai. Legalul pedig maga az iraki nép, melynek a legkeményebb fizikai munkákon kívül nem jut semmi, hiszen a nagyvállalatok szinte teljes egészében otthonról hozzák garnitúrájukat, a főmérnöktől a csőszerelőig. A több millió, szakképesítéssel rendelkező iraki munkanélküli nem tehet mást, mint vár és reménykedik szebb idők eljövetelében.

A kisebb szövetségesek a jelek szerint kimaradnak a munkálatokból. Még a több ezer katonával jelen lévő Lengyelország is hoppon maradt, melynek ráadásul emberáldozatai is voltak az elmúlt hetekben. A magyar cégek jelenléte szintén álom maradt. Pedig mily nagy átéléssel szónokoltak katonáink kiküldésének támogatói az újjáépítésben való magyar részvétel víziójáról.

Kényszerű fordulat

Bush kezdetekben egyértelműen kizárta annak az esélyét, hogy francia és német cégek is szerephez jussanak az újjáépítésben. Mára azonban a rendszeres, amerikai katonákat tizedelő támadások megtették a hatásukat. A már választásokra készülő elnök legutóbbi nyilatkozatai során kilátásba helyezte, hogy esetleg engedne csurranni-cseppenni valamit a két országnak, ha hajlandóak lennének csapatokat vezényelni a forrongó Irakba, hogy azok felválthassák a depresszióba süllyedő amerikai katonák egy részét. Schröder és Chirac azonban nem álltak kötélnek, hiszen nyilvánvaló, hogy Bush és szűk köre az értékes lapokat már régen kiosztották egymás közt, és az újonnan érkezőknek már csupán tök alsók juthatnak.

Jelenleg a zsákmányra leső amerikai cégek képviselői nagyobb számban vannak jelen Irakban, mint a második legnagyobb hadtest, a brit kontingens katonái. 15-20 ezer, újjáépítésen munkálkodó külföldi, zömében amerikai polgár tartózkodik az országban, ami tízszerese az első Öböl-háborúban részt vevő civilek számának.

Polgári személyek azonban nem kizárólag az újjáépítésben segédkeznek, hanem katonai feladatokat is végeznek. Dick Cheney cégének, a Halliburtonnak egyik leányvállalatát, a Kellog Brown&Rootot bízták meg a szárazföldi katonai bázisok felépítésével. A cég 1,7 milliárd dollárt kaszált az üzleten.

Amerika döntéshozói felégetik és sóval hintik fel a földet, hogy aztán újra termővé tehessék. A Dyn Corporation 50 millió dolláros megbízást kapott az új iraki rendőrség kiképzésére. Erre szükség is van, mivel az ország megszállásakor lebombázták a rendőrség épületeit és szétkergették a tapasztalt, helyi körülményeket jól ismerő rendőröket. Hasonló a helyzet a szintén romjaiba döntött, korábban kétmillió tagot számláló iraki hadsereggel is, melynek újjászervezése 48 millió dollárt hoz a feladattal megbízottak konyhájára. Az iraki olajmezők védelmi rendszerének kiépítése további 40 millió dollárral gazdagítja a céget.

Az újjáépítés egyik nagy vesztese a B&C, hustoni illetőségű vállalat. Vezetőinek komoly csalódást okozhatott a harci cselekmények gyors lefolyása Irak megszállásakor. Ismeretes, hogy az első Öböl-háborút követően őket kérte fel az akkori kormányzat közel 700 lángbaborult olajkút eloltására. A vállalkozás akkor 100 millió dollár hasznot hozott nekik, így most is készenlétben álltak, várva a nagy feladatra. A tűzijáték azonban elmaradt, így kénytelenek voltak beérni pár füstölgő fúrótoronnyal, illetve fohászkodhatnak, hogy az iraki ellenállók legalább pár kutacskát röpítsenek a levegőbe.

Fogyó türelem

A legálisnak látszó, gyakorlatban azonban ellenőrizhetetlenné vált ügyletek közt olykor fennakad néhány az amerikai szenátus és a demokrata politikusok hálóján. Ilyen emlékezetes eset Dick Cheney amerikai alelnök cégének, a Halliburtonnak a botránya. A vállalat hordónként 1,59 dollárért szállított olajat Irakba, miközben annak valós ára 0,98 dollár volt hordónként. A hiány közel háromszázmillió dollárt tett ki. További simlikre kínál lehetőséget a teherszállítás árszabása. A Stevedoring Services of America, mely mára gyakorlatilag az Umm Kaszr-i kikötő egyeduralkodójává vált, a nemzetközileg bevett, tonnánkénti három dollár helyett tizenkét dollárért végzi az oda érkező teherszállítmányok kirakodását.

A pályázatokon kívül számos amerikai óriásvállalat jutott soron kívüli megbízáshoz, a helyzet sürgősségére hivatkozva. Ennek fényében különösen komikusnak hat, hogy a Bechtelnek, melynek az iraki infrastruktúrát kellene helyreállítania, kerek egymilliárd dollár fejében, eddig csupán annyira futotta kapacitásából, hogy fényképeket és videofelvételeket készítsen a Daura erőműben, mely Bagdad és környéke energiaellátásának jelentős hányadáért felelős. Mint ismeretes, az erőmű a háború kezdete óta 90 százalékos teljesítménycsökkentéssel dolgozik, melynek következtében naponta többórás áramkimaradásokkal kell számolniuk a helyieknek egészen a mai napig. Érthető hát a nép elégedetlensége, különösen annak fényében, hogy az első Öböl-háborút követően Szaddám Huszein három hónap leforgása alatt romjaiból építette fel a város elektromos rendszerét.

A hatékonyság tehát láthatóan elhanyagolható szempont a cégek kiválasztásakor. Hiszen, ha fikarcnyit is számítana, nyilvánvalóan helyi vagy környező országokban működő cégeket bíznának meg a feladattal. Jó nevű szaúd-arábiai építési vállalatok, mint a Walid Bnu-Talal nevével fémjelzett mamutcég, még Amerikában és Nyugat-Európában is működtetik leányvállalataikat, ráadásul jól ismerik a terepet, hiszen az amerikaiak által lerombolt komplexumok nagy részét is ők építették fel valamikor.

A dollármilliárdok tehát lassan, de biztosan vándorolnak az amerikai mamutvállalatok zsebeibe anélkül, hogy annak bármi nyoma lenne az iraki infrastruktúrában vagy az emberek életében. A nép haragja a katonák mellett az országukban gondtalanul kifosztható kincsesbányát látó üzletemberekre is ráirányul. Ezt bizonyítja, hogy napról napra egyre több válik közülük az ellenállók áldozatává.