Beboruló égbolt

Egymás után lép ki az Egyesült Államok az eddig a stratégiai stabilitást biztosító nemzetközi egyezményekből. Kezdődött az egész azzal, hogy még 2002-ben George W. Bush felmondta az átfogó rakétavédelmi rendszerek megteremtését tiltó, 1972-ben Moszkvában megkötött ABM-szerződést. Ez megbillentette a hadászati egyensúlyt, hiszen az Oroszország köré épített pajzs gyengítette Moszkva csapásmérő képességét, amely válaszul előbb kilátásba helyezte, hogy felmondja a nukleáris fegyverek korlátozásában úttörő szerepet játszó, a közepes hatótávolságú nukleáris erőkről szóló szerződést (INF), majd 2007 végén egyoldalúan kivonult az európai telepítésű, a hagyományos fegyverzetet és a haderők létszámát szabályozó CFE-szerződés hatálya alól. Végül aztán az 500 és 5500 kilométer hatótávolság közötti atomrakétákat korlátozó INF-szerződést 2019. február 1-én Washington mondta fel, a megállapodás augusztus 2-ával hatályát is vesztette.

A sorban most a még 1992-ben Helsinkiben aláírt, majd 2002-ben ratifikált Nyitott Égbolt szerződés következett, amelynek értelmében a felek bizalomépítési jelleggel hajthatnak végre fegyvertelen megfigyelő repüléseket egymás területe felett. Ugyan a légi felderítés jelentősége a műholdak számának növekedésével és minőségük javulásával csökkent, a fegyverzet-ellenőrzés negyedik oszlopának kidőlése mégis tovább gyengítette a felek közötti bizalmat. Washington – akárcsak az INF esetében – most is arra hivatkozott, hogy Oroszország megsértette a megállapodást. Az egyoldalú lépés felháborította az európai szövetségeseket is, amelyek leszögezték, hogy nem akarnak kilépni a szerződésből.

Emellett az Egyesült Államok azzal feszítette tovább a húrt, hogy az év elején egy hadgyakorlaton korlátozott nukleáris háborút szimulált Oroszországgal, és kis hatóerejű nukleáris robbanófejet telepített egyes tengeralattjáróról indítható ballisztikus rakétáira. Ezzel a célja az, hogy elmossa a különbséget a hagyományos és a nukleáris fegyverek között. De Washington – egyszerre zsarolva Berlint és fenyegetve Moszkvát – azt is megpendítette, hogy Lengyelországba, az orosz határokhoz telepítené át a Németországban lévő atomfegyvereit. Tegyük hozzá, hogy atomfegyverek elhelyezése az új tagországok területén sértené a NATO és Oroszország közötti alapszerződést. Ha még ez sem lenne elég, a fegyverzetkorlátozási ügyekkel foglalkozó biztos, Marshall Billingslea legutóbb azzal a kijelentésével borzolta fel a kedélyeket, hogy az Egyesült Államok nem sajnálja a pénzt a kibontakozó nukleáris fegyverkezési verseny megnyerésére. Washington annyit akar költeni, hogy a falhoz állítsa Kínát és Oroszországot. Közben felröppentek hírek arról is, hogy Washington – szembemenve az Átfogó Atomcsend egyezmény (CTBT) rendelkezéseivel – a nukleáris kísérletek újrakezdésével fokozná a nyomást két riválisára.

A hadászati egyensúlyt biztosító, a fegyverzeteket korlátozó és ellenőrző megállapodásokkal körülbástyázott rend­szer összeomlóban van, utolsó eleme a stratégiai támadófegyverekről szóló és tíz év után jövő februárban lejáró Start III. Washington a meghosszabbítás feltételéül szabta, hogy harmadikként vonják be Kínát. Amennyiben nem sikerül, és erre nagy az esély, akkor Amerika a globális bizonytalanság erősítésével fogja – reményei szerint – erőn felüli kiadásokra kényszeríteni versenytársait. Ám nemcsak Kínát, de Oroszországot, sőt az európai szövetségeseket is. Ezt az önző – Amerika az első! –, az erőn alapuló politikát nyomatékosítja Donald Trump azzal, hogy a hadászati megállapodások mellett sorra lépteti ki az Egyesült Államokat a nemzetközi környezetvédelmi és kereskedelmi szerződésekből is. Ezek a lépések jól illeszkednek a kormányzaton belüli neokon körök Amerika geopolitikai érdekeit előtérbe helyező agresszív politikájába. Washingtont az most a legkevésbé sem érdekli, hogy saját globális pozíciónak megőrzésére törekedve az enélkül is ingatag világban a további bizonytalanságot erősíti.