Új Közel-Kelet épül

Nagy remények és nagy kudarcok. Ez jellemezte idáig a palesztin-izraeli béketárgyalások történetét. A több mint fél évszázada szemben álló feleket utoljára Bill Clinton amerikai elnöknek sikerült tárgyalóasztalhoz ültetnie 2000-ben. A második Camp David-i csúcs azonban kudarccal végződött. Bill Clinton álmai szertefoszlottak: nem sikerült a közel-keleti béke megteremtőjeként beírnia magát a történelemkönyvekbe. Elődjéhez hasonlóan, egy évvel mandátumának lejárta előtt George Bush is kísérletet tett a közel-keleti béke megteremtésére. Az amerikai elnök az arizonai Annapolisbázison ültette tárgyalóasztalhoz Mahmúd Abbász palesztin és Ehud Olmert izraeli elnököt. Hogy sikerrel-e, nem tudni. A jelek azonban biztatóak.

Annapolis két dologban különbözik a Camp David-i békekonferenciáktól. Az első nagy különbség a résztvevők száma. Camp Davidben kizárólag amerikaiak, izraeliek és a palesztinok képviseltették magukat. Annapolisban azonban az érintett feleken kívül több mint negyven állam, köztük tizennégy arab ország volt jelen.

A második különbség a konferenciát övező külpolitikai helyzet. Számos történész egyetért abban, hogy a második Camp David-i találkozó nem volt kellőképpen előkészítve. A távozó Bill Clinton utolsó nagy cselekedetnek szánta a közel-keleti béke megteremtését, a felek pedig nem voltak kellőképpen elkötelezettek. Annapolisnál azonban más a helyzet. A tét már nem csak Izrael és Palesztina sorsa. Egy másik ország, Irak, illetve az iraki rendezés jövője is a palesztin-izraeli megbékélésen múlik. Ariel Saron egykori izraeli miniszterelnök nyilatkozta 2002-ben, hogy „Jeruzsálemhez az út Bagdadon keresztül vezet.” Saron ezzel arra utalt hogy a palesztin-izraeli megbékélésnek elengedhetetlen feltétele Szaddám Huszein és Izrael-ellenes rezsimjének megdöntése. 2003-ban ez megtörtént. George Bush iraki hadjárata azonban korántsem bizonyult diadalmenetnek. Irakban mára polgárháború zajlik, ami az egész térséget destabilizálja. Az iraki rendezés kizárólag Szaúd-Arábia, Irán és Szíria összefogásával képzelhető el. Ahhoz azonban, hogy ez megtörténhessen, először pontot kell tenni az Izraellel való viták végére. Magyarán, meg kell oldani a palesztin-izraeli és szír-izraeli konfliktusokat.

Annapolis beváltotta a hozzá fűzött reményeket. A palesztin és izraeli vezetők a tárgyalások folytatásában állapodtak meg, és reményüknek adtak hangot, hogy a béke már 2008-ban megszülethet.

A nemzetközi hátszél talán soha nem volt ilyen erős a palesztin-izraeli béketárgyalásokhoz. Belföldön azonban Mahmúd Abbász és Ehud Olmert is komoly kihívásokkal kénytelen szembenézni. A Haaretz felmérése szerint az izraeli miniszterelnök népszerűsége 20 százalékon áll. Az izraelieknek alig több mint fele támogatná csak a békekötést, a Szíriával való tárgyalásokat pedig 68 százalék ellenzi. Mahmúd Abbász még ennél is rosszabb helyzetben van. A palesztin elnök ugyanis csupán népe felét képviseli. Mint ismeretes, júniusban hosszas frakcióharcok után a nem létező Palesztina két államra szakadt. Ciszjordániában a Fatah, Gázában pedig a Hamász tűzte ki a zászlaját. Az Európai Unió, az Egyesült Államok és Izrael teljes támogatásáról biztosította Abbász elnököt és a Fatahot. Eközben a Hamász szinte teljesen elszigetelődött. Az iszlamista szervezet csupán Szíria, Irán és Oroszország támogatását tudhatja maga mögött.

A Hamász nem kapott meghívót Annapolisba. Az iszlamista szervezet ezért élesen bírálta Abbász elnököt és a békekonferenciát. Iszmail Hanijje hamaszos miniszterelnök pedig kerek perec kijelentette: a palesztinoknak nem kötelességük elfogadni Annapolis eredményeit.

A palesztin megosztottság miatt Mahmúd Abbász mozgástere erősen korlátozott. Az elnök jövőbeli legitimitása leginkább azon múlik, hogy milyen mértékben tudja keresztülvinni az elkövetkező tárgyalásokon a palesztin ügy három sarkalatos pontját: a ciszjordániai zsidó telepek felszámolását, Kelet-Jeruzsálem palesztin fővárosnak való kikiáltását és a menekültek visszatérési jogának garantálását. Ezek közül talán az utóbbi a legnehezebb pont. A négy és fél millió menekült hazatérése ugyanis felborítaná Izrael etnikai arányait. Az annapolisi tárgyaláson Olmert több ízben hangot adott annak, hogy kizárólag az újonnan kikiáltott palesztin állam területére tudja elképzelni a menekültek visszatérését.

Abbász azonban nem engedhet. Ha az elnök egyről is lemond a három pont közül, a Hamász árulással vádolhatja meg, és a nem létező Palesztina végképp szétszakadhat. Ha azonban Abbász tárgyalásai sikerrel járnak, a Hamász kénytelen lesz elismerni a sikert. Ez pedig fontos momentum lehet a palesztin-palesztin megbékélésben. A palesztinok újraegyesülésének azonban van még egy alapvető feltétele. Ez pedig Szíria jóváhagyása. A Hamász legfőbb anyagi támogatója a szír rezsim, és az iszlamista szervezetnek több vezetője is Damaszkuszban él. Szíria nélkül a Hamász életképtelen lenne. A környék befolyásos arab országai, Egyiptom és Szaúd-Arábia jelenleg is önmérsékletre intik a Hamászt. Ha szövetségese, Damaszkusz is így tenne, a Hamász kénytelen lenne tárgyalóasztalhoz ülni, és engedni a nemzetközi feltételeknek.

Hogy azonban ez megtörténhessen, először Szíriának és Izraelnek kell megállapodnia. Szíria az 1967-es háború során megszállt Golán-fennsík visszaadását szabta békefeltételként. A kérés nem irreális. Ehud Olmert június 1-jén szóvivőjén, Miri Eisinen keresztül közölte, Izrael hajlandó kivonulni a Golán-fennsíkról, amennyiben Szíria megszakítja kapcsolatait Iránnal. Olmert ezt az annapolisi találkozó első napján is megismételte.

Damaszkusz részéről azonban kockázatos lépés lenne a Teheránnal való barátság felrúgása. A nemzetközileg elszigetelt Szíria ugyanis gazdaságilag jelenleg elsősorban Iránon keresztül lélegzik. De nem csak a gazdaságról van szó. A 74 százalékban szunnita Szíria élén egy szűk, alavita vallású, de alapvetően szekuláris gazdasági és politikai elit áll. Az egykori libanoni miniszterelnök, Rafiq Hariri meggyilkolását vizsgáló Detlev Mehlis vezette nemzetközi bizottság az elithez tartozó több politikust vádolt meg a gyilkosságban való részvétellel. Ahhoz, hogy Damaszkusz békét kössön Izraellel, kellő garanciákat kell kapnia arra, hogy megszűnnek az ellene irányuló nemzetközi támadások és szankciók. Erről valószínűleg a színfalak mögött zajlanak tárgyalások. Az izraeli sajtó legalábbis rendszeresen cikkez a szír és izraeli vezetés titkos találkozóiról. Az érintettek persze tagadják az efféle híreket. Beszédes tény azonban, hogy hosszas húzódozás után Damaszkusz végül képviseltette magát az annapolisi csúcson. Damaszkusz Fejszál Mekdád külügyminiszter-helyettest delegálta Annapolisba. Ahogy a szír külügyminisztérium fogalmazott: hogy felmérje Washington és Tel-Aviv béke iránti elkötelezettségét.

A térség egyik legbefolyásosabb hatalma, Irán nem kapott meghívót Annapolisba. Másnapi sajtótájékoztatóján Mahmúd Ahmadinezsád iráni elnök teljes kudarcnak minősítette a tárgyalást, és megismételte a korábban már sokszor hangoztatott meggyőződését, miszerint Izrael el fog pusztulni.

Irán hozzáállása ugyan némileg öncélú, de érthető. Külpolitikáját szemlélve szembetűnő, hogy a perzsa ország vezetése sokszor még a palesztinoknál is palesztinabban kardoskodik Izrael ellen. Teherán ugyanis az arab-izraeli konfliktusból kovácsol politikai tőkét ahhoz, hogy kiterjessze befolyását a közel-keleti szunnita arab országokra. Irán földrajzi messzesége miatt a libanoni Hezbollahon, a palesztin Hamászon és a szíriai rezsimen keresztül gyakorol befolyást a térségre. Ezek közül kulturális értelemben egyedül a szintén síita Hezbollah tekinthető Irán természetes partnerének. A szunnita Hamász leginkább nemzetközi elszigeteltsége miatt menekül Teherán karjaiba. Ha enyhülés következik be Szíria és az Egyesült Államok, illetve Izrael közt, Irán elveszíti ütőkártyáját.

Irán aggodalma annál is megalapozottabb, hogy Annapolison ott volt legnagyobb térségbeli riválisa, Szaúd-Arábia. Az annapolisi szerepvállalás kitűnően illik Rijád stratégiájába. Szaúd-Arábia ugyanis középhatalmi szerepre tör a térségben, kitöltve ezzel az arab országok közti hatalmi vákuumot. Szaúd-Arábia a mekkai és medinai szakrális helyek őrzőjeként ideológiailag is alá tudja támasztani ambícióit. Egyébként azonban semmit nem bíz a véletlenre. Amellett, hogy Rijád évente több tíz milliárd dollárért vásárol fegyvereket az Egyesült Államoktól, a szaúdi uralkodóház egyre több szerepet vállal a térség diplomáciai életében. Egyedül Szaúd-Arábia tett le az asztalra átfogó közel-keleti béketervet 2002-ben, ő ültette tárgyalóasztalhoz a rivalizáló Hamászt és Fatahot ez év februárjában, és az egyetlen arab ország volt, amely kijelentette, fegyvereket küld az iraki szunnitáknak, hogy segítse a síitákkal szembeni önvédelmüket. Egyértelmű tehát, hogy ha a közel-keleti béke megszületik, a térség legmeghatározóbb hatalma Szaúd-Arábia lesz.

De nemcsak Irán marad ki az annapolisi tárgyalásokról, hanem a közel-keleti békekvartett két oszlopos tagja, Oroszország és az Európai Unió is. A jelek szerint Bush magának akarja kisajátítani a közel-keleti rendezést, hogy ezzel hosszú időre garantálja az Egyesült Államok térségbeli befolyását.

Oroszország sem kapott meghívót. Talán nem véletlen, hogy Bush elnök éppen ez év november végére hívta össze a találkozót. Éppen a tárgyalások hetében zajlottak ugyanis Oroszországban a parlamenti választások. Putyin elnök energiáit pedig lekötötte a pártja, az Egyesült Oroszország melletti – utóbb sikeresnek bizonyuló – kampány, így kénytelen volt belenyugodni abba, hogy ha Annapolis végül sikerrel jár, veszíthet közel-keleti befolyásából. De Bush elnök nem csak Oroszországot hagyta ki. Annapolison Bush korábbi jó barátja és a közel-keleti békekoncert különmegbízottja, Tony Blair sem rúghatott labdába.

Nem is beszélve a franciákról, akik az elmúlt időszakban korábbi közel-keleti politikájukat átformálva igyekeztek befolyásra szert tenni a térségben. Bernard Kouchner francia külügyminiszter szeptember 13-án látogatott Bejrútba. Abdullah bin Abdelaziz Al Saud szaúdi király pedig júniusban járt Párizsban. Sarkozy elnök pedig több ízben is hangot adott annak, hogy támogatná az Irán-ellenes embargókat. A felsorolt momentumok azt bizonyítják, hogy Franciaország nem az Amerika-ellenes erők támogatásával, hanem a hagyományosan Amerika-barát országok megnyerésével igyekszik visszanyerni korábbi közel-keleti befolyását. Azzal viszont, hogy Annapolis nélküle zajlott le, Párizs esélye csökkent a közel-keleti befolyása visszanyerésére. Annapolis tehát egy új, amerikai-szaúdi dominanciájú Közel-Kelet képét vetíti előre.

Hogy az ezt követő béketárgyalások sikerrel járnak-e, egyelőre nem tudni. A jelek mindenesetre kedvezőek. Optimizmusra elsősorban a libanoni fejlemények adnak okot. Libanon politikai helyzete mindig a közelkeleti és világpolitikai erőviszonyok tükre volt. Az ország különböző frakciói mindig külföldi erők hatására hozták meg döntéseiket. A cédrusok országában tavaly november óta néz egymással farkasszemet az Amerika-barát kormánykoalíció és a Szíria-barát ellenzék. A viták tétje, hogy melyik koalíció adja az ország következő elnökét. A felek eddig – minden bizonnyal külföldi támogatóik biztatására – nem voltak hajlandóak engedni álláspontjukból. A helyzet november közepén mérgesedett el igazán, amikor Emile Lahoud elnök mandátuma lejárt, és új elnökjelölt híján rendkívüli állapotot hirdetett ki, és a hadsereg kezébe adta az ország irányítását. A felek azonban továbbra sem hajlottak kompromisszumra. A Szíria-barát Hezbollah továbbra is kitartott keresztény szövetségese, Michel Oun tábornok jelölése mellett, s a meggyilkolt miniszterelnök, Rafiq Hariri fia, Szaad Hariri által vezetett Amerika- és Szaúd-Arábia-barát Március 14. koalíció is kitartott saját jelöltje mellett.

A helyzet kilátástalannak tűnt. Annapolis azonban varázsütésnek bizonyult. A béketárgyalást követő napon a libanoni kormányerők bejelentették, hajlandóak belemenni egy konszenzusos jelölt megválasztásába. A Március 14. koalíció Misel Szulejman tábornokot javasolta a posztra. Szulejman ideális választás. Személyét általános tisztelet övezi Libanonban. A tábornok volt ugyanis az, aki a 2007 márciusától szeptemberig tartó háború során a Nahr al-Baredi menekülttáborban zajló harcokban a libanoni katonákat vezette, és legyőzte a Fatah al-Iszlám nevű terrorszervezet csapatait.

A Szíria által támogatott Hezbollah nem zárkózott el Szulejman megválasztása elől. Michel Oun pedig lemondott elnöki ambícióiról. A háttérben tehát megmozdult valami. Ha a libanoni belviszály megszűnik, az azt jelentheti, hogy Annapolisban valami nagy dolog kezdődött el. A Közel-Keleten pedig új időszámítás kezdődik.

Sayfo Omar