A korábbi tabuk ledőltek. Vezető bankárok és közgazdászok már nyíltan latolgatják a görög távozás esélyeit és következményeit. Többségük már nem hogy esélyesnek, de egyenesen kívánatosnak tartja a kilépést. Megrohamozták a görög betétesek a bankjaikat a múlt héten. Megtakarításait ki a párna alá, ki pedig külföldre menekíti, készülve az euró utáni beláthatatlan időszakra. A rohamnak a hétvégi bankszünet vetett véget, ha azonban a tendencia folytatódik, a drachma visszavezetésének rémképe heteken belül, még a kiírt újabb választások előtt valósággá válhat.

Hogy a pánik nem korábban robbant ki, az szinte kizárólag a görög politikusok populizmusának volt köszönhető. A baloldali Alexis Tsziprasz és többi, politikai babérokra pályázó társa sikerrel hitették el az emberekkel, hogy a megszorítások elkerülhetőek, illetve hogy az unió a végsőkig igyekszik megakadályozni a görög csődöt. Meglepetésükre azonban Berlin bekeményített. Miután a parlamenti választásokon többséget szereztek a megszorítások ellenzői, a német vezetés egyértelművé tette, hogy nem hajlandó a zsarolásoknak engedve újabb segélyeket folyósítani a csődbe jutott államnak. Görögország és a monetáris unió kapcsolata egyre inkább egy megromlott házasságra hasonlít, ahol a felek számára már csak a békés megegyezéssel történő elválás jelenthet megoldást.

Mivel eddig nem volt példa a valutaunióból való kilépésre, forgatókönyv sincs annak kimenetelére. Neves elemzők egymásnak ellentmondó forgatókönyveket vázolnak fel a görögök távozása esetére, a monetáris unióban maradásukra pedig egyre kevesebben fogadnának. Abban az egyben mindenki egyetért, hogy Görögország számára nagyon fájdalmas lesz az elválás. A drachma újbóli bevezetését szükségszerűen hiperinfláció követi majd, melynek során a régi-új pénznem akár értékének több mint felét is elveszítheti. A gazdasági káosz könnyen politikai instabilitáshoz is vezethet, ami a radikális bal-, illetve jobboldal – a legutóbbi választásokon is megtapasztalt – megerősödése miatt akár polgárháborúba is taszíthatja az országot.

Pozitív forgatókönyv nincs. A káosz megakadályozásához olyan monetáris fegyelemre és strukturális reformokra lenne szükség, amelyek teljes mértékben idegenek a jelenlegi görög politikától és kultúrától egyaránt.

Európa számára már nem ilyen tragikus a jövőkép. A Kasszandra-jóslatok ellenére az Európai Unió számára a szakítás nem hogy nem végzetes, de egyenesen kedvező is lehet. A görög gazdaság az unió összjövedelmének mindössze 2 százalékát adja. A gazdasági és politikai instabilitás ennél jóval nagyobb kárt okoz a közös valuta stabilitásának. A fertőző góc eltávolítása lassú regenerálódást indíthat el. Gyors javulásban azonban hiábavaló reménykedni. Elemzők szerint az eurozóna gondjai már nem nevezhetők válságnak. A szóhasználat ugyanis azt a téves képzetet keltené, hogy a jelenlegi nehézségek hamar megoldódhatnak. Számos közgazdász szerint a status quót sokkal célszerűbb lenne egyfajta új normaként kezelni.

A görögök monetáris unióból való kilépése bár kívánatos momentum, önmagában még nem jelent megoldást a közösség gondjaira. Az eurózónának Olaszország, Spanyolország, Portugália és Írország képében továbbra is számos betegeskedő tagja marad, akik miatt a helyreállítás lassú és fájdalmas folyamat lesz. Noha számos elemző szerint a periférián lévő országok versenyképességét javítaná, ha visszatérnének nemzeti valutáikhoz, aligha akad olyan ország, amelyik önként lépne ki a monetáris közösségből. Az ugyanis hiperinflációt, gazdasági összeomlást, majd zavargásokat hozhatna, melyek maguk alá temetnék a jelenlegi politikai eliteket. Ha ezt a legrosszabb forgatókönyvet még sikerülne is elkerülni, a helyzet akkor sem lenne rózsás. Az érintett államok és pénzintézetek tartozásai ugyanis továbbra is euróban állnának fent. Ha tehát a régi-új nemzeti valuta veszítene értékéből – mely a kiszámíthatatlan helyzetben eléggé valószínű – a tartozás kezelhetetlenné válna, a pénzügyi unión kívül rekedt kormányzat pedig már nem fordulhatna segítségért az eurózónához. Ráadásul a gondok gyökere továbbra is megmaradna, hiszen a déli országok gazdaságainak súlyos strukturális problémái nem újkeletűek, hanem jócskán az euró előtti időkre nyúlnak vissza.

Spanyolországban a munkanélküliség már a 90-es években is 15 és 22 százalék között mozgott, a Görögország függetlenségének kikiáltása óta eltelt időszak pedig gazdasági válságok sorozata volt. Viszont eddig folyamatosan segítő kezet nyújtott ezeknek a problémáknak a kezelésében az eurózóna. Ám a valutaunióból történő kilépést követően a déli országoknak már saját erőből kellene szembenézniük gondjaikkal.

Az sem járható út, ha Németország és a többi erős gazdaság lép ki az unióból. A német export 40 százaléka ugyanis az eurozónába irányul, így a független német valuta szükségszerű felértékelődése megbénítaná az ország exportját.

A valutauniónak mindezek ellenére továbbra is számos lehetősége van a jelenlegi gondok orvoslására. Eurókötvények kibocsátása, a deficites országok megsegítése, strukturális reformok, bankok szabályozásának szigorítása mind elengedhetetlen lépések, ha a közösség fenn kívánja tartani a monetáris uniót. A fenti intézkedések azonban csak igen lassú növekedést hoznának, munkahelyeket pedig egyik sem teremtene. Nem beszélve arról, hogy az uniós polgárok – különösen a déliek – pazarló fogyasztási szokásainak megváltoztatása is emberöltőbe telhet, és több kormány is belebukhat, mire számokban is kifejezhetőek lennének az eredmények.

Egy dolog biztosan kijelenthető. A gazdasági válság alapjaiban változtatta meg az Európai Uniót. Annak kirobbanása óta a közösség számos alkalommal ment szembe korábbi alapelveivel, a gazdasági kormányzás pedig jelentősen átalakult elmúlt évek során. Az euró megálmodói felismerték, hogy egy olyan monetáris unióban, ahol a tagok maguk gazdálkodnak az adókból befolyt javakkal és maguk döntenek kölcsönök felvételéről, fennáll a veszélye annak, hogy az egyes tagok felelőtlen kölcsönfelvételei az egész közösséget bajba sodorják. Ennek megakadályozására 1997-ben megalkották a Stabilitási és Növekedési Paktumot, melyben megszabták a felvehető kölcsönök maximumát. Ezzel párhuzamosan a Maastrichti Egyezményben is rögzítették, hogy az Európai Unió nem segítheti ki az önmagukat eladósító országokat.

Brüsszel és Berlin azóta mindkét írásban rögzített alapelvet félresöpörte. Görögország, Írország, Spanyolország és Portugália milliárdokat kapott hiányainak fedezésére, amin felbuzdulva újra és újra az unióhoz fordulnak kölcsönökért. Válaszul Brüsszel feltételül szabta, hogy az Európai Bizottság beleszólhasson az adott tagországok fiskális politikájába. A nemzeti szuverenitást erősen megnyirbáló fiskális paktumot mind a 25 ország vezetői aláírták. Gazdasági szempontból nézve ez az új rendszer sokkal inkább fenntartható, mint a válság kirobbanása előtti volt. Más kérdés azonban, hogy ennek politikai következményei akár végzetesek is lehetnek. A görögök monetáris unióból való távozása példát mutat a periférikus országok számára, hogy Brüsszel komolyan gondolja a megsegítések feltételeit. Ez azonban csak olaj lehet a tűzre, mellyel felerősödhetnek az EU-szkeptikus hangok, s az egyelőre pálya széléről kiabáló unióellenes politikai erők pedig könnyen döntéshozó helyzetbe kerülhetnek.

Sayfo Omar