Szerbiából nem lesz migránsparkoló – csapott néhány hónapja az asztalra Aleksandar Vucsity szerb miniszterelnök. Nem vált be a prognózis. Déli szomszédunkhoz jelenleg naponta körülbelül kétezer migráns érkezik, miközben a befogadóközpontok hatezer ember elhelyezésére alkalmasak. Belgrádban jártunk, ahol afgánok és pakisztániak százai várják, hogy továbbindulhassanak Angela Merkel meseországába.

Ha valaki mostanában Szerbiába látogat, szokatlan kedvességgel találkozhat a benzinkutakon, bevásárlóközpontokban. Készséggel igazítanak útba mindenkit, sőt még az sem ritka, hogy ajándékkal lepik meg az ide érkezőket.

Nem volt ez mindig így. Tizennyolc éve, a Nagy-Szerbia megteremtését célul kitűző, és ezért szinte az egész világot magára haragító Slobodan Milosevics Belgrádja súlyos légicsapásokat volt kénytelen elszenvedni a NATO légierejétől. A diktátor azóta megbukott, Nagy-Szerbia álma szertefoszlott, Belgrád pedig igazi európai metropolisszá tornászta fel magát.

Egy olyan várossá, amely egyébként stratégiai szempontból a legjobb helyen fekszik, és amely a történelem során a magyarok, az osztrákok és a törökök számára is különös fontossággal bírt. A nándorfehérvári vár több ostromot is elszenvedett. Magyarországnak az 1456-os győzelem a legfontosabb, a diadalra azonban ma már csak a szerb–magyar felirattal ellátott Hunyadi János-emlékkő hívja fel a figyelmet. A vár védői akkor még meg tudták állítani a törököket, a 21. század legújabb kihívása, a migrációs válság azonban egyelőre úgy tűnik, megoldhatatlan feladat elé állítja Szerbiát.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

A történet megértéséhez márciusig kell visszamennünk, amikor is a nyugat-balkáni útvonal lezárása miatt több ezer migráns rekedt az országban. Mióta a szerb–macedón határ lezárult, egyre több migráns választja a Bulgárián át vezető veszélyes útvonalat, ahonnan naponta körülbelül kétszázan érkeznek. Míg egy új útvonalon keresztül, amely Albánián és Koszovón keresztül vezet, naponta néhány tucatnyian lépnek be Szerbiába. A migránsok Belgrádban gyülekeztek, majd buszokkal a magyar határhoz közeli Szabadkára mentek, onnan pedig vagy a Kelebiát Tompával összekötő átkelőhöz, vagy a horgos–röszkei átkelőhöz utaztak.

Egészen idáig. A magyar határzár kiépítése óta ugyanis Magyarországra illegálisan lehetetlen átjutni, a legtöbb migránsnak pedig visszautasították menedékjogi kérelmét, ezért ők most visszatérnek Belgrádba, s jelenleg a szerb fővárosban próbálnak meg új tervet kitalálni, hogy folytathatnák útjukat az Európai Unió felé. Addig is folyamatosan növekszik a számuk, mára pedig elárasztották a város köztereit.

Szerda délután érkezünk Belgrádba, amely igazi világváros. Nemcsak másfél millió lakosa, de távoli és közeli múltja, kulturális hagyatéka miatt is. Mindig is kultúrák ütközőpontját jelentette, egyszerre volt balkáni és nyugati, mindenféle népet, nemzetet befogadott, és mindez ma is látszik utcáin, épületein, valamint a város szellemiségén.

Belgrád talán legszélesebb sugárútjáról szép kilátás nyílik a várost átszelő Száva folyóra. A központi pályaudvarnál vörösre festett villamosok szelik ketté a széles utat, valahol egy templom harangja hallatszik. Talán a Szent Száva-templomé az, konstatáljuk, ami a Balkán-félsziget legnagyobb ortodox temploma, és amelyben akár tízezren is elférnek. Nem úgy a közeli kis parkban, ahol ottjártunkkor menekültek százai gyülekeztek, óriási szemétmennyiséggel terhelve a környéket.

– A városba érkező menekültek többsége itt tölti idejét, mielőtt továbbállna Nyugat- vagy Észak-Európa felé. A szerb menekültügyi főbiztosság és a rendőrség már hónapok óta nem engedi, hogy a menekültek sátrakat állítsanak a fővárosban, ezért táboroznak főként a szabad ég alatt. Nem akarnak a befogadóközpontba menni, nagyon messze van minden utazási lehetőségtől, meg zsúfolt ott a szállás. A háború emléke hozzájárult a belgrádiak empátiájához. Mindenki igyekszik segíteni, ahol tud – foglalja össze a helyzetet a 27 éves jégkrémárus Zoran, akit érdekes módon a menekültek által hátrahagyott mocsok és az eldobált üres üvegek zavarják kevésbé, a park fáinak és gyepének állapota viszont annál inkább. Mint mondja, a területet a belgrádi hangulatos parkok egyikeként tartották számon egészen pár hónappal ezelőttig, amikor is megjelentek az első menekültek. Azóta a fák levelei eltűntek, ahogy a zöld fű is, csak a felettébb jó üzleti érzékkel megáldott büfések és árusok maradtak.

Mint kiderült, nem ok nélkül: a menekültek a nagy melegre való tekintettel nagy számban vásárolják a jégkrémeket, ásványvizeket. Közöttük van a 30 éves nepáli Bikram. A fiatalember elismeri, hogy a szegénység, a kilátástalanság miatt menekült el hazájából, Olaszországba szeretne eljutni a röszkei határon át. Hat hónappal ezelőtt egyedül indult el Nepálból Törökországon keresztül, embercsempészek segítségével érkezett Európába, körülbelül 10 ezer dollárt fizetett az útért. Nem lesz egyszerű dolga beilleszkedni, mert mint mondja, öt osztályt sikerült elvégeznie az iskolából. Amikor felvilágosítjuk, hogy az innen 200 kilométerre lévő röszkei határátkelőnél szinte kizárólag egyedülálló férfiak menedékkérelmeit bírálják el, és ellátást és szállást biztosítanak nekik, elmosolyodik.

– Nem megyek menekülttáborba! Olaszországba tartok, az lesz az új hazám – tárja szét a karját mielőtt továbbállna.

Továbbmegyünk mi is. A tér közepén ágaskodó szökőkút a felfrissülést jelenti a menekülteknek. Odébb migránsgyerekek labdáznak. A labdákat, ahogy az élelmet, hálózsákokat is a RAS (Refugees Aid Serbia) nevű, menekültek segítésével foglalkozó szerbiai segélyszervezettől kapták. De kaptak ők mást is: például instrukciókat, angol nyelvű transzparenseket, szájuk leragasztásához ragasztószalagokat, miután közülük több százan döntöttek úgy, hogy a magyar határhoz gyalogolnak, és éhségsztrájkba kezdenek a szigorú szabályok ellen. Hogy mi köze van ennek a RAS-hoz, nem tudjuk, azt viszont igen, hogy nem szívesen beszélgetnek újságírókkal, főleg miután megtudják, hogy Magyarországról érkeztünk. Egyikőjük annyit azért elmond, hogy napról napra változik a téren ácsorgó migránsok száma, naponta körülbelül ötvenen érkeznek, most pedig vagy ötszázan lehetnek, legtöbbjük Pakisztánból, Afganisztánból származik. Elsősorban orvosi ellátásra volna szükségük, és ételt kérnek. Ruhára és cipőre is igényt tartanak, ugyanis sokszor rongyosan érkeznek meg. Emellett a menedékjogi eljárás érdekli őket, a politikai helyzet, hogyan viszonyulnak egyes országok a menekültekhez, mennyire nehézkes a határátlépés.

Nőket, időseket nem nagyon látunk, gyerekeket is alig. A téren átvágva a buszpályaudvarnál kötünk ki. Az autóbusz-állomás melletti trafikos meséli, hogy mintegy két-három hete jelentek meg itt ismét a menekültek. A trafikos hölgy szerint nincs velük probléma, nem történnek incidensek, de folyamatosan jönnek-mennek. A pályaudvar mellett, egy menekülteket megsegítő információs iroda előtt migránsok nagy csoportját vesszük észre. A rendőrség képviselői tisztes távolságból figyelték őket. A menekültek szócsöve egy 33 éves egyedülálló pakisztáni férfi. Nasir Ahmadnak három lány- és négy fiútestvére, valamint a szülei maradtak Pakisztánban. Ők majd a németországi letelepedés után jönnek Európába, mondja, miután megszólítjuk.

– Persze ha lesz munka, abból pedig pénz – teszi hozzá nevetve. A férfi park­gondozóként élt a hazájában, és a törzsi ellentétek miatt még tavaly decemberben kényszerült elhagyni Pakisztánt. Elmondása szerint először keresztülvágott Perzsián, majd Törökországon, végül Görögországban kötött ki, ahol illegális határátlépésért három hónapot töltött börtönben. Macedónia után, ahol több alkalommal sem sikerült elfogniuk a hatóságoknak, a biztonságos Németország felé indulna. A két héttel ezelőtti német terrortámadásokról viszont nem is hallott. Angela Merkelről csupa jókat tud csak elmondani.

– Angela Merkel itt van a szívemben! Ő megmenti az embereket! – mosolyog, majd némi meglepetésünkre a délszláv háborúról kezd mesélni. Arról, hogy miként harcoltak a hős szerbek az amerikai hódítókkal szemben, akikről úgy tartja, nem akarják, hogy béke legyen a világon. Szerbiát szerethető országnak, az itteni embereket pedig békésnek tartja.

És hogy mit gondolnak minderről Szerbiában? Az országot furcsa kettősség jellemzi. Miközben Belgrádban óriásplakátok sora, és többek között egy II. Miklós orosz cárt ábrázoló 7,5 méteres, 40 tonnás szobor hirdeti a szerb-orosz barátság mindenek felettiségét, addig az ország a menekültválság óta gesztusok sorát teszi az Európai Uniónak, és a korábban gyűlölt amerikaiaknak. Ilyen körülmények között nem véletlen az sem, hogy a szerb munkaügyi és szociálpolitikai miniszter, Alaksandar Vulin nemrég együtt fotóztatta magát a belgrádi amerikai és az osztrák nagykövettel, valamint az éhségsztrájkolókkal a horgosi magyar–szerb határnál. A szerb miniszter erősen bólogatott akkor is, amikor Kyle Scott amerikai nagykövet kijelentette: Szerbia példaértékűen jár el a menekültekkel kapcsolatban. Nem falakat emel, hanem befogadóállomásokat, a szerb kormány pedig nem olyan szervezetekkel működik együtt, amelyek verik az embereket, hanem olyanokkal, amelyek segítséget nyújtanak nekik.

Hogy a célzás Magyarországnak szólt, nyilvánvaló. Csakhogy az átlag belgrádi polgár inkább gondol jó szívvel az orosz, mint az amerikai barátságra, a politikai korrektség pedig nem tett szájzárat a többségre. A város egyik legszebb park­jában, a Kalemegdan parkban találkozunk a szakmájukat tekintve fizioterapeuta Branával és Slavával. A húszas éveik közepén járó lányok állítják, nem félnek a menekültektől, de felháborítja őket a sok szemét, valamint hogy a parkban végzik el a dolgukat. Egyöntetű véleményük szerint szokásaink, vallásaink annyira eltérőek, hogy a menekültek integrációja megvalósíthatatlan. Amikor pedig a magyarországi határzárról kérdezzük őket, megértően nyilatkoznak. Úgy látják, a magyarok nemcsak saját hazájukat, de Európát is védik azzal, hogy csak szigorú elbírálás alapján léphetnek az ország területére a menekültek.

– Szeretjük az országunkat, és Belgrádot is. Nem örülünk a migránsáradatnak, de az Európai Uniónak sem. Európa megpróbálja a Balkánnak ezt a részét szétverni. Nehéz ellene bármit is tenni, mert nagy erők vannak a háttérben – mondja sejtelmesen Slava, de hogy pontosan mire gondol, nem tudjuk meg: sietniük kell tovább.

Eleget láttunk mi is. Hazafelé jó néhány menekültet látunk gyalogolni a Horgos és a magyar határ közötti autópálya rövid szakaszán. A szántóföldeken haladnak, valószínűleg a határzár felé igyekeznek. Horgoson naponta több száz menekült fordul meg, a falu pedig mintha újra az 1999-es NATO-bombázásokat élné át: a település szinte elsötétítve, a kapuk becsukva, a redőnyök lehúzva. Csakhogy a veszély most nem a levegőből érkezik, hanem délről és keletről gyalogosan, egyre fenyegetőbben, és elkeseredettebben. És egyre nagyobb számban.

Takó Szabolcs

Fotók: Vermes Tibor

Demokrata, 31. szám, 2016. augusztus 3.