Berlinben a helyzet változóban

Berlin, Alexanderplatz. Az embernek déjá vu érzése támad. Az NDK jelképei, a tévétorony és a világóra, a Vörös Tanácsháza és a leírhatatlan sóvárgás a nyugati (polgári) életstílus után. Anno távcsövet is vittek a toronyba, hogy átlássanak a nyugat-berlini oldalra. Nekünk, magyaroknak kék útlevéllel már át lehetett menni, de az NDK-soknak még sokáig nem. Azután Nyugat-Berlinben szembejött a felejthetetlen döbbenet az első hajléktalan láttán, amint rongyokban fekszik a Kurfürstendamm csillogó kövén. Mint egy látomás, egy különös prófécia, a jövő, ami előreveti árnyékát…

Ma ugyanezt érzi az ember, ugyanitt, mint 1989 tavaszán. A Bundestag falán méretes bronztábla állít emléket az 1989-es határnyitásnak, rajta a felirat: „A magyar és a német nép barátságának jelképeként az egységes Németországért, a független Magyarországért, a demokratikus Európáért” – német és magyar nyelven.

Berlin, Hauptbahnhof. Január végén később kel a nap, mint Budapesten. Még reggel nyolckor is épphogy csak dereng, amikor a vonatunk befut a főpályaudvarra. A Washington tér szokatlanul kihalt, a szakadó esőben egy teremtett lélek sincs az utcán. A főpályaudvar túloldalán, az Europa téren már nagyobb a nyüzsgés: itt hosszú sorok állnak, mindenki taxira vár, ugyanis január 27-ére a Verdi szakszervezet egész napos munkabeszüntetést hirdetett. Nem jár sem a metró, sem a villamos, nem közlekednek a buszok sem. A figyelmeztető sztrájkot előre bejelentették, ezért nagyon valószínű, hogy a berliniek jelentős része erre a hétfői napra szabadságot vett ki. A kihalt utcák és terek azért nyomasztóak.

Akinek mégis dolga akad, az S-Bahnt vagy a taxit választhatja. A gyorsvasút sűrűbben közlekedik, de így is nagyon zsúfoltak a szerelvények. Az Alexanderplatz közelében már fél órája vár taxira egy öt éve Németországban élő lengyel nő. Percenként előveszi a telefonját, egyre idegesebb.

– Tíz perc múlva a szemészeti klinikán kell lennem, időpontom van. Szürkehályog-műtét, magyarázza, hozzátéve, hogy ha most ezt az alkalmat lekési, új időpontot kell kérnie és újra várólistára kerül.

Az esély minden perccel csökken, ráadásul az autóforgalom a sztrájk miatt jóval nagyobb a szokásosnál. Sétálni senki nem akar a zuhogó esőben, csak az ételfutárok tekernek elszántan, nem sokat törődve az autóforgalommal. A taxisoknak főnyeremény egy ilyen sztrájk, nem is tagadják. Csak egyetlen nap, de ma biztosan csörög a kassza.

– Valaki veszít, valaki nyer. Ilyen egyszerű. Minden a pénzről szól – foglalja össze egy mondatban nem túl összetett életfilozófiáját a taxis.

A Schönhauser Allee közelében szembejön a kurfürstendammi koldus ruhája is, amikor belépünk a deszkákból összerótt ingyenes turkálóba. Elviheti mindenki, amit akar, és hozhat is mindent, amire már nincs szüksége. Edényt is, ruhát is. Egyszerre négyen is válogatnak az alig hat négyzetméteres deszkatákolmányban. Szakadt ingek, nadrágok, pulóverek. Nem baj, meg lehet varrni, ki lehet mosni… Ez is Berlin 2025 januárjában, és már távcső sem kell hozzá…

Másnap visszatér az élet: újra népesek az utcák, a terek, a plázákban, az aluljárókban, a mozgólépcsőkön hömpölyög a tömeg. Mintha csak a földkerekség teljes lakossága egybegyűlt volna a német fővárosban. Találkozunk indiaiakkal, pakisztániakkal, törökökkel, afgánokkal, szírekkel, csehekkel, lengyelekkel, britekkel, franciákkal, hollandokkal, oroszokkal, ukránokkal, románokkal és magyarokkal is. Az eső elől az aluljárókba, kávézókba, gyorséttermekbe húzódnak az afrikai, ázsiai bevándorlók, a plázákban a padokon vagy a földön fekszenek. A német szó már nem magától értetődő. Sokan nem is tudnak németül, mások keresik a szavakat, a németül feltett kérdésekre gyenge angolsággal válaszolnak.

A szálloda recepcióján kedves és szolgálatkész indiai lány fogad. Öt éve él Németországban, szorgalmas, beilleszkedett, de folyamatos honvágya van. Amikor meghallja, hogy magyarok vagyunk, nagyon megörül.

– Feltétlenül jöjjenek el Indiába, látogassák meg a hazámat – hív meg minket, külön kiemelve az indiai gasztronómiát és vendégszeretetet.

Nem gondolná az ember, hogy mennyi derű és életkedv van ebben a fiatal teremtésben. Úgy tervezi, hogy spórol néhány évig, aztán hazamegy. Egyelőre jól érzi magát Németországban, ahol szerinte az a legfőbb érték, hogy megbecsülik a szorgalmas embereket. Azt is elárulja, nagyon hiányoznak neki az otthoni ízek.

– Nekem ez az ebédem – gyújt rá egy cigarettára Ines a Bierbar teraszán az Alexanderplatz közelében.

Negyvenes éveiben jár, fáradt, leharcolt és már mindenből elege van: az esőből, a bevándorlókból, a rendbontókból, a reklamálókból, a részegekből, a szabályokból, az előírásokból…

– Lassan több időt töltök papírmunkával, mint sörcsapolással – panaszolja. – Egyre kevesebb a vendég és csökken a fogyasztás, de még sincs időm ebédelni, meg aztán nem is tudnék hol, mert itt a környéken minden nagyon drága, és remélem, hogy nem veszítem el a munkámat, mert fogalmam sincs, hogy akkor mihez kezdek.

Sokkal jobb a hangulat a földalattihoz vezető mozgólépcsőn, ahol fiatal török futballrajongókba botlunk. Azonnal kiszúrják, hogy magyarok vagyunk, és a kezüket a szívükre szorítva Szoboszlai nevét ismételgetik.

Hamarosan szembejön egy újabb különös felismerés. A véletlenszerű beszélgetésből, amit Igorral, egy németországi orosszal folytattunk, kiderül, hogy Berlinben újabban már az oroszok is ukránok, vagy legalábbis annak akarnak látszani…

– Háborús bűnösként kezelnek, ha megtudják, hogy orosz vagyok. A saját védelmem érdekében ukránnak vallom magam, mert nem szeretnék kapni egy pofont.

– De hisz hallani a beszédén, hogy orosz – vetjük fel.

Igor szerint a legtöbben nem tudnak különbséget tenni az orosz és az ukrán nyelv között.

– De ha mégis?

– Ha mégis, akkor azt felelem: az ukránok is beszélnek oroszul, nemde? Bárcsak vége lenne ennek a színjátéknak! – sóhajtja.

Ebben a bábeli forgatagban alig lehet észrevenni, hogy valójában egy országgyűlési választási kampány kellős közepén vagyunk. Február 23-án Németország új parlamentet választ. Csak az esőtől-széltől megtépázott, feltűnően kis méretű plakátok emlékeztetnek a közelgő eseményre, a közhangulatra inkább az apátia a jellemző.