A gazdasági válság következményei egyre inkább húsba vágóak az Európai politikai elit számára. Az elmúlt két évben számos fej hullott le a Brüsszelből és Berlinből diktált megszorítások és adóemelések miatt. Először az ír, majd a portugál és finn vezetés kényszerült távozni, majd tavaly októberben a szlovák kormány bukott el az előrehozott választásokon. A tavalyi november különösen kegyetlennek bizonyult Európa számára. A gazdasági válság egy hónap leforgása alatt három kormányt emésztett fel. Görögországban lemondott George Papandreou miniszterelnök, Olaszországban Silvio Berlusconi adta át a kormányrudat technokrata utódjának, Spanyolországban az addig kormányzó szocialisták buktak meg az előrehozott választásokon.

A sor most folytatódik. Ráadásul ezúttal nem a perifériákon, hanem olyan országokban, amelyeket a közösség élmotorosai között szokás számon tartani. Mark Rutte holland miniszterelnök azután nyújtotta át lemondólevelét Beatrix királynőnek, hogy közel két hónap alatt sem tudta keresztülvinni a koalícióján költségvetési megszorításait. A mindössze 18 hónapja kormányzó jobbközép Rutte az Európai Unió új szabályozásait követve próbálta meg 3 százalékkal – mintegy 14-16 milliárd euróval – visszafogni a hazai kiadásokat, mely azonban az őt eddig kívülről támogató Geert Wilders tiltakozása miatt nem sikerült.

A populista politikus szerint ugyanis a megszorítások brüsszeli nyomásra születtek, és így súlyosan csorbítják Hollandia függetlenségét. Ahogy ő fogalmazott: nem hagyja, hogy „a holland nyugdíjakat Brüsszel diktátuma miatt csökkentsék”. Furcsa irónia ez. Jan Kees De Jager pénzügyminiszter volt az, aki leghangosabban érvelt a szigorú takarékossági intézkedések bevezetéséért a kisegített eurozóna-tagok esetében. Végül az ő saját kabinetje bukott bele abba, hogy nem tudta keresztülvinni a költségvetési megszorításokat.

Válságba került a cseh kormány is, ugyanis Prágában az 1989-es bársonyos forradalom óta nem vonult annyi ember utcára, mint a közelmúltban Petr Necas jobboldali kormányának megszorításai ellen. A hárompárti kormánykoalíció végül a szövetség felbontása mellett döntött, a konzervatív miniszterelnök pedig bizalmi szavazást kért magával szemben. Az előrehozott választások legnagyobb esélyese a jelenleg ellenzéki Szociáldemokrata párt. Nem véletlenül, hiszen a felmérések szerint a cseheknek mindössze 5 százaléka elégedett hazája belpolitikai helyzetével, miközben az elégedetlenek aránya 73 százalékra rúg.

Hasonlóan rossz az ország gazdasági helyzetének megítélése is. A cseheknek mindössze 7 százaléka nyilatkozott pozitívan az ország jövőjéről, míg 67 százalékuk nagyon negatívan látja a gazdasági kilátásokat.

Európa szempontjából azonban nem a holland vagy a cseh, hanem a francia események voltak a leginkább megrázóak. A francia elnökválasztás első fordulójának eredménye azt mutatja, hogy a Sarkozyéra a végéhez közeledik. A konzervatív elnök két százalékkal maradt alul szocialista kihívójával, Francois Hollandéval szemben. A franciák ezzel gyakorlatilag Berlin európolitikájára mondtak nemet, hiszen Hollande legfőbb kampányígérete az volt, hogy újratárgyalja Angela Merkel pénzügyi paktumát, amelyet a közelmúltban ratifikáltak.

A franciáknak az unióval kapcsolatos ellenérzéseit mutatja az is, hogy minden ötödik szavazó a Marine Le Pen vezette Nemzeti Frontra voksolt, aki nem kevesebbet, mint a frank visszavezetését ígérte. A francia radikálisok nincsenek ezzel egyedül. A holland Geert Wilders ugyancsak referendumot írna ki az euróról. A szeptemberre kiírt hollandiai előrehozott választások egyértelműen Európáról fognak szólni. A kilátások pedig nem túl derűsek. Az ugyancsak eurofób holland radikális baloldal szintén előretört a közvélemény-kutatók szerint. Ez pedig azt jelenti, hogy az unióellenes szélsőjobb és szélsőbal együttesen a hágai alsóháznak a harmadát képes lesz elfoglalni.

Noha a mérsékelt pártok Európa-szerte még mindig jobban állnak a szélsőséges tömörüléseknél, az elszabaduló államadósságok, növekvő államháztartási hiányok és bizonytalan euró mind a populista erők malmára hajtják a vizet. A közös valuta válságán, a növekvő munkanélküliségen, a juttatások csökkenésén és a munkahelyek bezárásán keresztül egyre több európai érzi saját bőrén a válság negatív hatásait. A radikális erők pedig nem haboznak, hogy a kormányzó pártokat és az uniós elitet tegyék felelőssé a kialakult helyzetért.

Az uniós országokat kormányzó erők legitimitása így egyre inkább válságba kerül. Miközben ugyanis a választóik helyi politikai és gazdasági megfontolások alapján választják meg vezetőiket, addig egy olyan nemzetek felett álló európai rezsimet kapnak, amely beleszól a nemzeti kormányok kiadásaiba és adópolitikájába. A mérsékelt politikusok így – mint a fenti példák is mutatják – gyakran az őket megválasztó nép és a rájuk felülről nyomást gyakorló uniós gépezet fogaskerekei közé kerültek.

Ha a fősodratú pártok és politikai erők meg kívánják őrizni legitimitásukat, nem marad más hátra, akarva-akaratlan magukra kell vállalniuk a szabadságharcos szerepet. A francia elnökválasztás ezen a téren új trendet indíthat el. Hollande valószínűleg komolyan gondolja ígéretét, miszerint megszorításon túli megoldást kíván találni a válság kezelésére. Ebben minden bizonnyal más kormányokban is szövetségeseket fog találni.

A francia választások második fordulójának napján a görögök is urnák elé járulnak majd. Borítékolható, hogy olyan kormányt fognak választani, amelyik ígérete szerint szembeszáll a Brüsszel által – a több száz milliárd eurós mentőcsomagért cserébe – diktált megszorító intézkedésekkel. Bizonyára a frissen beiktatott római és madridi kabinet is hálával fogadja, ha Hollande tágítja az eddig igencsak szűkös mozgásteret a Berlinnel és Brüsszellel folytatott tárgyalások során. Ebben az esetben persze az eurózóna igencsak törékennyé válik, Angela Merkel így kénytelen lesz előzékenyebbnek lenni az országokhoz, ha továbbra is szeretné fenntartani a valutauniót. A szabadságharc már a küszöbön áll.

Sayfo Omar