Bizánc jelét magukra vették

Az ENSZ Emberi Jogi Főbiztosának Hivatalának március közepi jelentése szerint Ukrajnában egyházüldözés zajlik. Az államilag szervezett atrocitások célja, hogy a kanonikus ukrán ortodox egyházat felszámolják, templomait, kolostorait, a hívek millióit pedig egy kétes érvényességgel létrejött új ukrán egyház alá szervezzék. Az egyházszakadáshoz vezető folyamatok nem a háborúval kezdődtek, Ukrajna 1991-es függetlenné válása után Filaret (világi nevén Deniszenko) korábbi kijevi metropolita új ortodox egyházat alapított, amelyet az ortodox világ egésze illegitimnek tekintett, kanonikusnak a moszkvai patriarchátushoz tartozó, de teljes autonómiával rendelkező ukrán ortodox egyházat ismerték el.

Bizánc jelét magukra vették

Az ukrán ortodox egyház anyagi és szervezeti tekintetben egyaránt függetlenül működik, maga választhatja püspökeit, papjait, korábban a hívek közössége döntött róla, hogy ukránul, oroszul vagy ószláv nyelven folyjék-e a szertartás és a prédikáció. Moszkvához mindössze érzelmi és spirituális szálak fűzték az ukrán egyházrészt, minden egyéb tekintetben önálló életet élt.

A Majdan téri forradalom után az új ukrán egyház terve immár politikai támogatás mellett került ismét napirendre. Az akkori államelnök, Perto Porosenko komoly lobbitevékenységet folytatott Konstantinápolyban annak érdekében, hogy a szakadár ukrán egyház megkapja a hivatalos státust. Az ukrán elnök törekvését segítette az is, hogy az orosz–ukrán konfliktus kiélezésében az amerikaiak is érdekeltek voltak, akik így minden diplomáciai eszközzel igyekeztek előmozdítani a sikerét. Végül 2019. január 5-én I. Bartholomaiosz konstantinápolyi pát­riár­ka átadta az autokefáliáról rendelkező tomoszt Epifanyijnak, a szakadár ukrán ortodox egyház fejének. Ezzel az orosz és ukrán nemzet spirituális kapcsolatában törés keletkezett. A szakadárok hivatalos elismerése után idő kérdése volt, mikor kezdi a kijevi hatalom tovább élezni az egyházon belüli konfliktusokat.

Érdekes adaléka a történetnek, hogy Porosenko 2019-es elnöki kampányának kiemelt eleme volt annak hangoztatása, hogy az új ukrán egyház létrejötte az ő diplomáciai sikerének köszönhető. Hívők sokaságában keltett visszatetszést ezzel, nyilvánvaló volt ugyanis, hogy azok az ukrán politikusok lettek az új egyház támogatói, akik sosem gyakorolták hitüket, illetve sok esetben azok is buzgó hívőnek akartak mutatkozni, akik a szovjet érában üldözték a keresztényeket. Konstantinápoly ezekkel az erőkkel együttműködve ütött sebet az ortodox egységen, a közel 150 millió hívőt számláló moszkvai patriarchátus meg is szakított minden kapcsolatot az isztambuli székhelyű egyházzal. Az orosz egyház szerint az egység Krisztus egyértelmű akarata, Kirill moszkvai pátriárka 2019-ben a karácsonyi szentmisén elmondott prédikációjában kijelentette, hogy a világortodoxia megosztásának kísérlete zajlik:

– Nagy bűn az ortodox egyház külső erők által kezdeményezett megosztása Ukrajnában. Az egységes egyház magának az Úrnak az akarata, és nagy bűnt vesznek magukra mindazok, akik emberi ambíciók érdekében vagy külső erők által ösztönözve lerombolják az egyház egységét – mondta az egyházfő.

A történethez hozzátartozik az is, hogy az ukrán egyház autokefál státusának megteremtését a moszkvai pátriárka sem ellenezte, azonban a kanonikus rend, az egyházjog szabályozza a folyamatot, amely után önálló egyházi státust lehet szerezni. A kijevi és a moszkvai egyházrészek vezetőinek kellett volna megállapodniuk, külső erők befolyásától mentesen. Konstantinápoly pedig jócskán túllépte a hatáskörét azzal, hogy beavatkozott a moszkvai patriarchátus ügyeibe. A közhiedelemmel ellentétben ugyanis Konstantinápolynak csak tiszteletbeli elsőbbsége van az ortodox világban, más tekintetben a patriarchák egyenrangúak. Mint ismeretes, a keleti kereszténységben nincs pápa, a moszkvai és a konstantinápolyi egyházfők egyenrangúak, ugyanazzal a karizmával bírnak.

– Úgy vélem, hogy a konstantinápolyi patriarcha veszélybe sodorta az ortodox egyház egységét, megrontotta az ortodox egyházak között a viszonyt. A patriarcha úgy cselekedett, mint egy politikus, nem mint egyházfő, mint spirituális vezető – magyarázza Kádár Iván atya, a Budapesten működő Radonyezsi Szent Szergij orosz ortodox egyházközösség parókusa.

A konstantinápolyi pátriárka döntése mögött ténylegesen politikai szándékok húzódtak meg. Moszkva és Konstantinápoly évszázados versengésben áll egymással az ortodox világ vezetéséért, a szakadár struktúra elismerésével az Isztambul Fanar nevű kerületébe visszaszorult konstantinápolyi pátriárka Kirill befolyását akarta gyengíteni, miközben több millió ukrán ortodox élére helyezte magát. Kijevben ugyanis az autokefália kihirdetése óta sincs pátriárka, az új ukrán egyháznak pedig kevesebb autonó­miá­ja van, mint a kanonikus egyháznak.

Harc a kolostorért

Az ukrán politikai elit mindeközben hatósági segítséggel nekilátott a kanonikus egyház felszámolásának is. Az adminisztratív eszközökön túl a fizikai erőszaktól sem riadtak vissza, ennek egyik csúcspontja volt, amikor a még 2022-ben államosított Kijevi barlangkolostort (Pecserszka lavra) és a körülötte létesült intézményeket idén tavasszal az ukrán állam erőszakkal elfoglalta, hogy az ukrán ortodox egyház szerzeteseinek és papjainak kilakoltatása után a politikai hátszéllel létrejött szakadár struktúrának adják át. A hatalom az ott élőket a társadalmi visszatetszéstől tartva egyelőre nem merte kirakni.

A szerzetesek érthető okokból nem akarják elhagyni a szent helyeket, ugyanis a kolostor fizikai és spirituális otthonuk egyszerre, az állam beavatkozása pedig teljességgel törvényellenes és ellentétes a szabad vallásgyakorlással és az egyházak autonómiájával. Jellemző az ukrán állam cinizmusára, hogy a szerzetesek csak azzal a feltétellel maradhatnának a kolostorban, amennyiben megtagadva egyházukat átállnak a szakadár egyház kötelékébe.

A kolostor birtoklásának jelképes értéke van, az ukrán állam számára tehát semmi nem drága, hogy célját elérje. A kijevi barlangkolostor ugyanis az orosz ortodox egyház legfontosabb szakrális központja, egyben az orosz államiság létrejöttének egyik legfontosabb intézménye is. A szerzetesi központot a Kijevi Rusz, azaz az óorosz fejedelemség idején alapították, a kijevi fejedelemség pedig a mai Fehéroroszország és Oroszország kulturális és történelmi előzményének tekinthető. A barlangkolostorban lakó szerzetesek gyakran spirituális vezetői, tanácsadói voltak a Kijevi Rusz fejedelmeinek. Iván atya elmondása szerint a kolostor jelentősége magyar szempontból úgy érthető meg, mintha elképzelnénk, hogy Pannonhalmát elvennék a magyaroktól, a kolostor falai között pedig ott őriznék a Szent Jobbot és a magyar szentek ereklyéinek zömét.

– Oroszország mindig úgy tekintett Kijevre, mint az orosz államiság bölcsőjére, a kolostor pedig az egyik legfontosabb orosz spirituális központ évszázadok óta. Egyházunk kiemelkedő szentjeit temették el ezen a helyen, az orosz kereszténység kialakulásának színhelye, az orosz ortodoxia bölcsője – magyarázza Iván atya.

A kommunizmus éveiben a kolostor jórészt múzeumként szolgált, a szerzetesek csak a rendszerváltás után költözhettek vissza. Az intézmény első elöljárója, Jonatan szerzetes pap volt, aki Iván atya jól ismer, ugyanis kórusvezetője volt a Szentpétervári Teológiai Akadémián. Jonatan atya gyakorlatilag a semmiből teremtett új életet a kolostorban, mára több mint 200 szerzetes lakik az ősi falak között. A kijevi hatalom érdeke az volna, hogy valahogy átcsábítsa a szerzeteseket saját térfelére, egyeseket megfélemlítéssel, másokat zsarolással vagy éppen megvesztegetéssel. A kormány embereinek talán sikerül is megtalálniuk az első árulót, néhány napja ugyanis arról szóltak a hírek, hogy egy Avraamij névre hallgató szerzetes pap – akinek titulusát a magyar sajtó tévesen apátként fordította – átállt a szakadárokhoz, és megkérte a kijevi metropolitát, hogy ideiglenesen nevezze ki őt a barlangkolostor élére. A szerzetesek többsége azonban egyelőre ellenáll, ahogy a hívek is támogatják a jámbor egyházi embereket harcukban. A kolostor elöljárója, Pavel metropolita házi őrizetben van, az SZBU államellenes összeesküvéssel vádolja, a vádakat pedig orosz nyelvű egyházi kiadványokkal igazolják, illetve azzal, hogy rubelt találtak a kolostor falai között. Az ukrán kormánynak nemcsak a kegyhelyre, hanem a szerzetesekre is nagy szüksége lenne, a szakadár egyháznak ugyanis összesen nincs annyi szerzetese, mint ahány ingatlant elfoglaltak az elmúlt hónapokban.

Totális egyházüldözés

A kolostor elfoglalása azonban csak a jéghegy csúcsa. Ami napjainkban zajlik Ukrajnában a moszkvai patriarchátus spirituális kötelékében maradt ortodox egyház üldözése kapcsán, az a legdurvább sztálini időket idézi. Papokat, szerzeteseket és hívő laikusokat tartóztatnak le és vonnak eljárás alá államellenes bűncselekmények vádjával, a gyanú megfogalmazásához pedig bőségesen elég, ha egy pap néhány hívővel együtt imádkozik. A templomok és az egyházi intézmények erőszakos elfoglalása is napirenden van. Gyakran durva bántalmazások is történnek, a hatóságok emberei a hívek szeme láttára összeverik a papokat, az embereket pedig megfenyegetik, hogy vagy átállnak a szakadár egyházhoz, vagy a hitélet folytatása lehetetlenné válik számukra az adott településen.

Az üldözés annak ellenére tart, hogy a törvényes ukrán ortodox egyház a háború kirobbanása után elhatárolódott Moszkvától, aktívan támogatja adományokkal az ukrán katonákat, meg is áldja őket a frontra indulás előtt. A cél azonban az, hogy egy új, a hatalomhoz teljesen lojális egyházat építsenek fel.

– Számos ukrán papot ismerek, akikkel együtt tanultam a Szentpétervári Teológiai Akadémián. Ukránul prédikáltak mindig, ukrán hazafiak, akiknek a fiai harcolnak a fronton, mégis kidobták őket saját templomukból, mert a kanonikus ukrán egyházhoz tartoznak – meséli Iván atya.

A Rivne (oroszul Rovno) melletti településen szolgál Iván atya legjobb barátja is, tőle is elvették az egyik templomát, nem tehetett mást, mint elfogadta a helyzetet. Sok esetben az adott pap saját maga építette fel a templomot, a hívek adományából, mégis elzavarják a hatóságok emberei. Iván atyához nemrég három ukrajnai pap tért be, hogy megszálljon átutazóban, elhagyták Ukrajnát, nem akarták végignézni, hogy fegyveresek elveszik a templomukat.

A hívek egy jelentős része sem akar csatlakozni az új egyházhoz, az állami atrocitások ellenére, az erőszakkal elvett egyházközségek mellett is fele-fele arányban oszlanak meg a hívek a kanonikus egyház és a szakadár struktúra között. Vannak persze önállóan csatlakozó közösségek, ezzel pedig semmi elvi problémája nincs senkinek. Az aggodalmat az kelti, hogy sok esetben a helyi állami adminisztráció helyezi nyomás alá a közösséget. Az egyházzal semmilyen viszonyban nem álló hivatalnokok, rendőrök, titkosszolgálati személyek avatkoznak be hitéleti ügyekbe.

– Aki a szakadár egyházat választja, annak tiszteletben tartjuk a döntését, ugyanezt várjuk el fordított esetben is, hogy tartsák tiszteletben azoknak a híveknek és azoknak a papoknak a döntését, akik a kanonikus ukrán ortodox egyházban akarnak maradni. Egy szabad európai országban ez minimális elvárás kell hogy legyen, márpedig Ukrajna a szabad Európához akar csatlakozni – mondja Iván atya.

Az elfoglalt templomok sok esetben üresen maradnak, a kanonikus egyház hívei pedig egy csűrben vagy magánháznál gyűlnek össze papjukkal a szent liturgia bemutatására. Az ENSZ márciusi jelentése ellenére a nyugati közvélemény tudomást sem vesz az eseményekről, gyakorlatilag egy, a NATO-ba és az Európai Unióba igyekvő országban olyan vallásüldözés folyik, ami legsötétebb diktatúrákban is kirívónak számítana.

Az ukrán ortodox egyház kálváriája a kárpátaljai magyarság sorsa szempontjából is figyelmet érdemel. Ukrajnában két görögkatolikus egyház működik egymás mellett párhuzamosan, a lembergi és az ungvári székhelyű püspökségek. Az önálló kárpátaljai egyház soknemzetiségű közösség, amelynek magyar esperesi kerülete a magyar ajkú híveket gyűjti maga köré. Egy ideje pedig arról suttognak egyházi berkekben, hogy a lembergi püspökség szemet vetett a kárpátaljai egyházra, a Vatikánban lobbiznak az egyesítés érdekében. A jelenlegi ukrajnai kisebbségellenes tendenciák mellett félő, hogy a magyar ajkú közösség végét jelentené, ha a galíciai vezetés venné kézbe a magyar esperességet. A kanonikus ortodox egyház eltiprása előre jelzi, hogy milyen sors várna a kárpátaljai püspökségre.