Bizonytalanság helyett önfeladás

Tatár Mihály, az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány vezető elemzője szerint az EU–USA-megállapodás lényegét tekintve olyan Európa számára, mint a versailles-i békeszerződés, csak ezúttal a sarcok kikényszerítését nem fegyveres konfliktus, hanem egy vámháború előzte meg. Ursula von der Leyen láthatóan úgy érezte, kényszerhelyzetben van – amibe az általa vezetett Európai Bizottság lavírozta Európát. Tatár Mihály magyarázatként hozzáfűzi, hogy ezt a helyzetet az eddigi hibás gazdaságpolitikai döntések okozták. Amíg nem szűnik meg az európai nehézipar elleni EU-s hadviselésünk, addig Európa mindig kiszolgáltatottnak érzi magát ezeken a tárgyalásokon. Brüsszel így arra kényszerült, hogy megadja magát, véget kellett ugyanis vetni annak a bizonytalanságnak, ami az európai gazdaság bezuhanásával fenyegetett.

Nem mellékes az sem, hogy Von der Leyen attól is joggal félt, hogy amennyiben feldühíti Trump elnököt, úgy Európa végleg magára marad az ukrajnai háborúval. Az amerikai elnök szóhasználatával élve: a megállapodások tekintetében egyetlen jó lap sem volt az unió kezében. A végeredmény ennek megfelelően a teljes önfeladás lett. Az Európai Unió pedig leépített minden védővámot az USA-val szemben, miközben vállalta, hogy ő maga 15 százalékosat fizet minden Amerikában eladott termék után. Ez azonban csak a jéghegy csúcsa.

– Szokás azt mondani, hogy az európai vállalatok képesek lesznek kigazdálkodni a vámokból keletkezett pénzügyi hátrányt. Ilyeneket azonban csak azok mondanak, akik Brüsszelben ülnek és hivatalnoki fizetésük semmilyen tekintetben nem függ a piaci viszonyoktól. Európa ugyanis már hosszú ideje versenyképtelen a globális piacokon, a helyzet most csak tovább romlott az európai cégek számára – magyarázza Tatár Mihály.

A vámok tehát az európai túlszabályozással, az erőltetett zöldátállással és az európai energiaárakkal tovább mélyítették és rögzítették Európa versenyképtelenséget. A nemrég kötött megállapodás vámszabályokon kívüli pontjai pedig újabb lépést jelentenek a szakadék felé. Az EU ugyanis azt vállalta, hogy három éven át évente 250 milliárd dollár értékben vásárol energiahordozót Amerikából.

– A 2028-ig vállalt amerikai energiabeszerzésünk értéke nagyjából tízszerese a 2024-esnek. Egy ilyen mértékű vállalás megvalósítása megbukhat a tengeri szállítási kapacitások szűkösségén vagy az LNG-terminálok kihasználtságán, arról nem is szólva, hogy árak nélküli beszerzésről beszélni az égvilágon semmi értelme. Ad absurdum az USA és az EU azt is mondhatná, hogy egyetlen molekula földgázt vásárlunk 750 milliárd dollárért, és így pipáljuk ki a megállapodás vonatkozó részét – teszi hozzá Sebestyén Géza, az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője.

Sebestyén Géza szerint felelős vezető nem vállalhat beszerzési kötelezettséget anélkül, hogy legalább azt ne rögzítenék, hogy az értékesítés piaci áron történik. Az USA szemszögéből tehát ez a megállapodás óriási siker. Ha az EU teljesíti a vállalt kötelezettségeit, akkor nyilvánvaló, hogy miért. Ha pedig nem teljesíti, akkor ez ütőkártya lehet az amerikaiak kezében, hogy a jövőben újabb és újabb „kérésekkel” álljanak elő.

A szakember ugyanakkor elismeri, hogy az USA biztonságos és megbízható beszállító, energiabiztonságunknak első ránézésre segíthet a megállapodás. Komoly kérdés azonban, hogy ebben a rögzített volumenben képesek lesznek-e támogatni a szállításokat az amerikai és európai LNG-terminálok, illetve lesz-e elegendő tankerhajó. További kérdés, hogy az úgynevezett landlocked, azaz tengerparttal nem rendelkező országok hogyan jutnak hozzá az amerikai energiához, lesz-e hozzá megfelelő kapacitás, és mekkora tranzitdíjakkal lehet kalkulálni.

– Versenyképességünk szempontjából a legnagyobb kérdés tehát az ár. Emiatt nekem nagyon aggasztó az, hogy a vállalt beszerzés összértéke ismert csak, az árazásról nem tudunk semmit. Ha az amerikaiak kihasználják az EU vezetőinek hanyagsága miatt kezükbe adott eszközt, akkor olyan árat kérhetnek tőlünk, amilyet nem szégyellenek. Ez pedig óriási csapás lenne az unió eddig is több sebből vérző versenyképességére – összegzi a műhelyvezető.

Tatár Mihály hozzáteszi, hogy amennyiben a szerződött mennyiséget megvásárolnánk, úgy az EU energiaigényének 85 százalékát az Egyesült Államok fedezné. Ez pedig együtt jár azzal, hogy az EU-nak fel kellene mondania a most érvényes hosszú távú szerződései jelentős részét, többek között Katarral, Kazahsztánnal, a legtöbb arab országgal, illetve Norvégiával is, ahonnan az Európában felhasznált gáz 30 százaléka érkezik.

– Ha Európa felbontja az eddigi szerződéseit, annak nagyon komoly anyagi és jogi következményei is lehetnek. Vannak olyan beszerzéseink, ahol akkor is ki kell majd fizetnünk a vételárat, ha nem tartunk igényt a gázra vagy az olajra – mondja Sebestyén Géza.

Számtalan nehéz kérdés merül föl a megállapodás gyakorlatba ültetésének kapcsán. Az Európai Unió gazdaságában a magánvállalatok dominálnak, amelyek a nyereséges működésben érdekeltek. Normális körülmények között tehát nincs az az épeszű vállalatvezető, aki drága amerikai olajat vagy gázt vásárolna az olcsóbb norvég, algériai vagy katari helyett. Tatár Mihály szerint azonban nem kizárt, hogy végül politikai eszközökkel bírják rá a vállalatokat, hogy az érdekeikkel ellentétes döntéseket hozzanak. Vagy egy meglehetősen költséges megoldással oldják meg a kérdést.

– Nem elképzelhetetlen az sem, hogy az EU végül szubvencionálni fogja az amerikai energiavásárlást, azaz a vállalatok veszteségét az adófizetőkkel finanszíroztatják, hogy a cégeket ne érje veszteség. Ez a megoldás azonban sokkal inkább emlékeztetne a kommunizmus kései időszakának gazdálkodására, mintsem a kapitalizmusra – teszi hozzá az elemző.

Azt azonban tudni kell, hogy az európaiak már most is háromszor annyit fizetnek az energiáért, mint az amerikai vállalatok. Az elemző szerint a tagállamok és a vállalatok vonakodása esetén terítékre kerülhet az EU néppárti és szocialista vezetése részéről egy korábbi terv felélesztése is.

– Brüsszel évek óta központosítani akarja az európai energiabeszerzést, de eddig olyan erős ellenállásba ütköztek, illetve annyira inkompetensek ennek megszervezésében, hogy nem sikerült áterőltetniük. A megállapodás azonban jó hivatkozási alap lehet, hogy végül kierőszakolják a közös európai gázbeszerzést – magyarázza Tatár Mihály.

Az Oeconomus elemzője hozzáteszi azt is, hogy amikor létrejön a közös gázbeszerzés mechanizmusa, úgy alakíthatják a szabályokat, hogy egy tender kiírásakor az USA sokkal nagyobb megrendeléseket kapjon, mint a versenytársai. Ennek a törekvésnek már látható jelei vannak az új európai költségvetésben. Brüsszel ugyanis nemcsak azt írja elő, hogyan fűthetjük házainkat, meghatározva az egyes módszerek emissziós értékét, hanem a vállalatoknak is meg kell vásárolniuk a karboncertifikátokat ahhoz, hogy fosszilis energiát használjanak. A karboncertifikátok árát pedig Brüsszel határozza meg, ők is költik el, az új költségvetésben pedig már szerepel ez a tétel.

A fegyvervásárlások kérdése éppen olyan zavaros, mint az energiáé. A csúcstechnikájú harceszközök zömét ugyan az Egyesült Államokban gyártják, elvileg azonban egyetlen tagállamot sem lehet arra kötelezni, hogy amerikai fegyvereket vásároljanak. Ebben az esetben is számítani kell arra, hogy létrehoznak egy központi európai szervet, amelyik „segíti”, végeredményben garantálja a megfelelő irányú beszerzéseket… Természetesen a közös költségvetési forrásokból.

– Amennyiben az USA úgy érzi, hogy nem veszünk elég fegyvert, akkor jön egy X-bejegyzés Trumptól, amiben bejelentik, hogy a Volkswagenre extra adót vetnek ki, vagy az európai vegyipari termékeket kitiltják az USA-ból. Azzal ugyanis, hogy belementünk egy teljes önfeladással járó megegyezésbe, az Európai Unió zsarolhatóvá lett – mondja Tatár Mihály.

A közgazdász szerint az USA-ba irányuló európai befektetések ügyében szintén az a cinizmus köszön vissza, mint az energia- és fegyvervásárlás esetében. A megállapodás létrejötte után nem sokkal uniós tisztviselők jelezték, hogy ne aggódjon senki, mert nem európai adófizetők pénzéből valósul meg a terv, hanem magánbefektetések által. Magyarul nem az államok fogják adófizetői pénzből előteremteni a tőkét, hanem az európai magánvállalatok. Ez azonban azt jelenti, hogy Európa finanszírozza az USA-t.

– Nem Európában fognak gyárakat és kutatás-fejlesztési központokat létesíteni az európai cégek, hanem az Egyesült Államokban. És még csak kényszeríteni sem kell őket erre, mert az Egyesült Államokban nem kell vámot fizetniük, olcsóbb az energia, valószínűleg más kedvezményeket is kapnak, így maguktól fognak áttelepülni. Majd el lehet mondani, hogy mindez egy fillérjébe sem került az adófizetőknek, miközben Európának is nagy szüksége lenne tőkebefektetésekre – foglalja össze Tatár Mihály.

Közben Németországban egy év alatt százezer munkahely szűnt meg, és folyamatosak a leépítések az iparban. Persze nem tűntek el ezek a munkahelyek, hanem megjelentek Kínában és az Egyesült Államokban.

– A megállapodásnak egészen biztosan az lesz a következménye, hogy komoly vándorlás kezdődik majd az öreg kontinensről az Újvilágba, elsősorban az USA-ban értékesítő vállalatok esetében. Akkor is ez történt volna, ha nem vállalta volna az EU vezetése a 600 milliárd dolláros befektetést, hiszen a vámok maguk is erre kényszerítik az európai cégeket. Ám így, hogy ez a vállalás is létrejött, még erősebb lesz a migráció. Azon cégek, amelyek az elhibázott energiapolitika eddigi csapásait, a Kínával való kereskedelmi háború negatív hatásait, illetve az USA-val folytatott vámháború által eddig okozott bizonytalanságokat túlélték, azok most a megállapodás miatt fognak európai munkahelyeket bezárni és az USA-ban újakat nyitni. Az európai ipar vérzivataros időszakaként fognak a gazdaságtörténeti könyvek hivatkozni a 2020-as évekre – erősíti meg Sebestyén Géza.

A tények ismeretében joggal merül fel a kérdés, hogy valójában miért kötötte meg a bizottság elnöke ezt a betarthatatlan és előnytelen megállapodást. Tatár Mihály szerint a magyarázat az, hogy az Európai Bizottság úgy gondolja, majd az orránál fogva vezeti Trumpot, és elvben megkötötték ugyan a paktumot, de most következnek a részletek, a tárgyalósdi, a bizottságosdi, vagyis az időhúzás.

– Az Európai Unió egyértelműen arra játszik, hogy kibekkelje, amíg lejár Trump mandátuma. Az EU pedig addig annyit tart be a megállapodásból, amennyit muszáj – mondja az elemző.

Kár azonban abban reménykedni, hogy egy esetleges amerikai hatalomváltás után a helyzet megváltozik. Amit Trump Európa rovására elért, azt egy demokrata vezetés is örömmel megtartja majd. Tatár Mihály emlékeztet arra, hogy Biden elnök sem vonta vissza az első Trump-adminisztráció vámjait Kínával szemben. Sőt, a Biden-féle vezetés az inflációvédelmi törvénnyel már korábban megkezdte az európai vállalatok USA-ba csábítását.

– Az európai napelem- és zöldipar is úgy dőlt be, hogy a Kínával szemben amúgy is alulmaradó cégek nagy része az USA-ba telepedett át az adókedvezmények miatt – mondja az elemző.

Sebestyén Géza kiemeli, hogy eddig nem találkozott olyan elemzéssel, amely szerint a megállapodás ne volna óriási nyereség az USA-nak és hatalmas veszteség az uniónak. Tatár Mihály szerint azonban ez még csak a bemelegítés volt.

– Trump elnök a választási ígéretéhez híven naggyá teszi Amerikát, ennek azonban Európa lesz az egyik kárvallottja, ha így folytatódnak a dolgok. A mérleg ugyanis egyelőre az, hogy az USA évente kap százmilliárd dollárnyi vámbevételt az Európával folytatott kereskedelemből, növelték az amerikai vállalatok versenyképességét, Trump pedig fel tudja mutatni az őt támogató energiavállalatoknak a piacszerzést 750 milliárd dollár értékben – magyarázza az elemző.

Tatár Mihály sejtése szerint mindezek után biztosak lehetünk abban is, hogy az USA nem áll meg a 15 százalékos vámok kikényszerítésénél. Az első vámháború után második és harmadik fordulóra is fel kell készülnünk, egy idő után ezt kombinálják technológiai szankciókkal, vagy megpróbálják rákényszeríteni az Európai Uniót, hogy szakadjon el Kínától. Taktikai időtávon ugyanis az is cél volt az USA számára, hogy miután Európa saját ideológiai ámokfutása következményeként levált az orosz gazdaságról, megakadályozza egy európai–kínai kereskedelmi szövetség létrejöttét az USA-val szemben. A mostani megállapodás után tehát Washington bármikor fokozhatja a nyomást, felszólítva például Európát, hogy tartsa a távolságot Kínától, esetleg vezessen be védővámokat a kínai termékekre, különben lesújt Washington büntető keze.

Hogy mi következik a szakértői előrejelzésekből? Nos, az európaiak abban a kiváltságos helyzetben tudhatják magukat, hogy az első sorból nézhetik végig, ahogy az EU gazdaságilag szó szerint elsorvad.