Bölcs államférfi vagy háborús bűnös?

Kiváló diplomata és zseniális elme volt, aki Amerika érdekeiért ha kellett, akkor átgázolt mindenen és mindenkin, ha pedig úgy kívánta a helyzet, akkor az ellenséggel is leült tárgyalni. Fenntartás nélkül támogatta Kambodzsa több tízezer halottat követelő bombázását, takargatta a Vietnám kapcsán elhangzott amerikai hazugságokat, aztán Párizsban Lê Đức Thọval aláírta a háborút lezáró békeszerződést. Ezért óriási nemzetközi felháborodást kiváltva megkapta a Nobel-békedíjat. Moszkvától Kínán át a Közel-Keletig minden ajtó megnyílt előtte, a „ravasz Henryvel” leült tárgyalni Leonyid Brezsnyev, a szovjet kommunista párt főtitkára és Csou En-laj kínai miniszterelnök is. A reálpolitika jegyében titkos kínai útján személyesen készítette elő Richard Nixon 1973-as történelmi látogatását. Egyiptom és Izrael között ingázva sikeresen közvetített az arab országok által Izrael ellen 1973-ban, a jom kippuri zsidó ünnep idején kirobbantott háborúban, és ha kellett, megbuktatta Salvador Allende chilei elnököt.

Kissinger az ötvenes évek második felében már több amerikai kormányzati szervnél dolgozott külpolitikai tanácsadóként, majd előbb a Republikánus Párt elnökjelöltségére pályázó Nelson Rockefeller, később pedig annak riválisa, Richard Nixon tanácsadója lett. Tényleges diplomáciai karrierje 1969-ban kezdődött, amikor Nixon elnök előbb nemzetbiztonsági tanácsadójának nevezte ki, majd a külügyminisztérium élére került. Az amerikai történelemben így először töltötte be egy ember e két fontos posztot. Ezzel Kissinger hatása az amerikai külpolitikára majd egy évtizeden keresztül megkérdőjelezhetetlen volt. A lemondásra kényszerülő Nixontól ugyanis Gerald Ford elnök is megörökölte Kissingert, aki külügyminiszterként búcsúzott a diplomácia hivatalos részétől, de nem a diplomáciától. A republikánusok befolyásos tanácsadója maradt, és rendszeresen hallatta hangját a politikai vitákban. Ha a kínaiakkal kellett elintézni valamit, a Fehér Ház mindig hozzá fordult. Még idén nyáron is elutazott közvetíteni Pekingbe, ahol Hszi Csin-ping elnök legendás diplomataként üdvözölte. Az ukrajnai háború körüli vitákban reálpolitikusként kezdettől kompromisszumot – területet a békéért és a NATO-tagságért – ajánlott a kijevi és a nyugati politikusoknak. De nem csak a gyakorlati politikában alkotott nagyot, hiszen elméleti munkássága is elismerésre méltó. Könyvek és tanulmányok sorát publikálta, Diplomácia című monumentális kötete a nemzetközi kapcsolatok leírásának realista alapműve. Munkái rendkívül értékesek, ám azért kijelenthetjük, hogy bár Kissinger a politikaelmélet professzora volt, maradandó gyakorlati tevékenysége maradt.

Tárgyaló partnerei kemény és szenvedélyes politikusként írták le. Nem hiányzott belőle a ravaszság és a gátlástalanság sem. Ugyanakkor még ellenfelei is elismerik, hogy korrekt tárgyaló volt, aki tartja a szavát. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy Henry Kissinger a XX. század egyik legnagyobb diplomatája volt. Ebben a sorban a teljesség igénye nélkül meg kell említeni mellette az orosz Jevgenyij Primakovot vagy a német Hans-Dietrich Genschert. Elméleti téren a demokratákhoz közel álló Zbigniew Brzezinskit és Samuel Huntingtont említhetnénk ellenpólusaként. A demokraták nagyon nem szerették. Barack Obama egy interjújában például kiemelte, elnöksége alatt rengeteg energiát fordított arra, hogy eltakarítsa a Kissinger által hátrahagyott romokat. Mások még keményebben fogalmaznak, így Greg Grandin történész Kissinger-életrajzában egyenesen azt állítja, hogy 1969 és 1976 között 3-4 millió ember halálát okozta a politikájával Kambodzsában, Chilében, Kelet-Timorban, Bangladesben és a Közel-Keleten. Meg kell azonban jegyezni, hogy Kissinger a reálpolitika könyörtelen elkötelezettjeként minden bírálat ellenére rendkívül sokat tett a háborús konfliktusok rendezéséért, a nagyhatalmak közötti közeledésért. Külügyminiszterként egyik legfőbb törekvésének tartotta az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti enyhülést, valamint a Kínához való óvatos közeledést.

Kissinger életútja sokakban indulatokat kavart, diplomáciai tevékenységét ellentmondások jellemezték, ám vitathatatlan, hogy örökre beírta nevét a világtörténelembe. Halálát követően Vlagyimir Putyin orosz elnök „bölcs és előrelátó államférfinak”, a francia államfő, Emmanuel Macron „történelmi nagyságnak”, Olaf Scholz német kancellár „nagyszerű diplomatának”, Charles Michel, az Európai Tanács elnöke pedig „kedves embernek és briliáns elmének” nevezte a politikust. Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke szerint Henry Kissinger stratégiája és kiválósága a diplomáciában alakította a globális politikát a XX. század során. Befolyása és öröksége a XXI. században is visszaköszön majd. Hszie Feng, Kína amerikai nagykövete azt emelte ki, hogy Kissinger mindörökre ott él a kínai nép szívében mint legértékesebb régi barát. George W. Bush úgy fogalmazott, hogy Henry Kissinger halálával Amerika elvesztette az egyik legmegbízhatóbb és legjellegzetesebb hangot a külügyekben.

Kissinger gondolkodásának formálódásában alapvető szerepet játszott a menekülés Németországból, a genocídium, a háború, majd az atombomba ledobása. A bajorországi Fürthben zsidó családban született Kissinger még 1938-ban, 15 évesen elmenekült Németországból, hogy aztán a világháború alatt az amerikai hadsereg tagjaként térjen vissza. Mivel beszélte a nyelvet, logikus volt, hogy felderítőként harcolt, majd az is magától értetődő volt, hogy zsidóként később részt vett a nácitlanításban. Többek között az volt a feladata, hogy Gestapo-tiszteket hallgasson ki. Ahogy mondani szokták, a kemény idők erős, időnként nagy formátumú embereket nevelnek. Ez magyarázza, hogy taszította mindaz, ami irracionális. A földön járt, és józanul gondolkodott. Azt is megtanulta, hogy az ellenség az ellenség, azt nem kímélni, hanem legyőzni kell. Mint ahogy azt is, hogy a világégést el kell kerülni, és ha az ellenséggel le lehet ülni, akkor tárgyalni kell. De innen jött számára az is, hogy örök hálát érzett az őt befogadó Egyesült Államoknak, és elkötelezte magát az amerikai érdekek védelmére.

A háborúból visszatérő fiatal 1950-ben a Harvard Egyetemen diplomázott politológia szakon, majd ugyanitt doktori címet szerzett filozófiából. Benn maradt az egyetemen, közben egyre jobb kapcsolatot épített ki az üzleti körökkel, egészen pontosan a Rockefellerekkel, egy az atomfegyverekről szóló, 1957-ben megjelent írása pedig meghozta számára az ismertséget. Könyvében amellett érvelt, hogy időnként racionális döntés volna „kis atomháborúk” indítása. Úgy vélte, az Egyesült Államok meg tud nyerni egy limitált, taktikai atomfegyverekkel megvívott konfliktust. Későbbi mindezt átértékelte, és végül teljes mértékben az atomfegyver használata ellen fordult.

A világháború, az európai gyökerek jelentős hatással voltak politikai gondolkodásának alakulására is. Doktori disszertációját a napóleoni háborúkat lezáró 1815-ös bécsi békeszerződést követő, stabilitást hozó európai berendezkedésről írta. Kissinger szerint a világ lényegében ugyanúgy működik a második világháború után is, hiszen a globális rendet öt nagyhatalom – az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Kína Japán, Európa – akarata és együttműködése határozza meg. A stabilitást a nagyhatalmak közötti egyensúly adja, és ehhez az elképzeléshez egész élete során hű maradt. Kissinger a hidegháborús idők egyensúlyának garanciáját a szovjet–amerikai együttműködésben látta, ezért nyitott Moszkva felé, és konszolidálta a kapcsolatokat. De nyitott Kína felé is, hiszen úgy vélte, hogy a Washington–Moszkva–Peking háromszögben Amerikának fölényben kell lennie, ami csak úgy képzelhető el, ha a Szovjetunióval szemben maga mellé állítja Kínát. A lényeg, hogy a Szovjetuniót le kell nyomni, míg Kínát felemelni. Ez a taktika végül történelmi léptékben talán túlságosan is jól sikerült, ami stratégiai értelemben kissé beárnyékolja Kissinger örökségét. Ráadásul élete alkonyán azzal is szembesülhetett, hogy most éppen Moszkva és Peking fog össze az Egyesült Államok ellen.

Kissinger reneszánszát az elmúlt évek hozták el. Amikor ugyanis a világ politikai és ideológiai értelemben is darabokra hullik, mint jelenleg, minden megszépül, ami egész. Kissingernek a nagyhatalmi egyensúlyon alapuló világképe pedig ilyen egésznek, működőképesnek tűnik ma is. Adott tanácsokat is arra, hogy miként kellene helyreállítani a megbillent egyensúlyt, de nem hallgattak rá. Ám mint az orosz–ukrán háború alakulása kapcsán is látjuk, a moralizáló politizálással időről időre szembejön a valóság, és elérkezik az az érdekeket a biztonság érdekében az erkölcs fölé helyező kíméletlen pragmatisták ideje. Akik egyebek mellett azt mondják, hogy az ellenséget nem kell kímélni, de ha lehet, akkor a nagyobb világégés elkerülése érdekében le kell vele ülni tárgyalni. Jobb ugyanis megegyezni, mint elpusztulni.