Orosz vadászgépek hatoltak a szuverén Grúzia légterébe, és a fővárostól 65 kilométerre ledobtak egy 700 kilogrammos bombát, ami azonban nem robbant fel – közölte a múlt héten a grúz védelmi minisztérium. Jurij Balujevszkij tábornok nemes egyszerűséggel „hallucinációnak” nevezte a grúzok bejelentését. Az incidens hűen ábrázolja az egyre mélyülő orosz-grúz válságot.

Hogy tényleg megtörtént-e a provokáció vagy sem, nem tudni. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a grúz hadügyminisztérium nem tudott konkrét bizonyítékokat felmutatni az incidens megtörténtéről. Az embernek így akaratlanul is szomorú történelmi párhuzamok ugranak be az eset kapcsán. Hitler 1939-ben a gleiwitzi német rádióállomás ellen szervezett áltámadást, amelyet aztán a lengyelekre kent, és casus belliként használt Lengyelország lerohanására. Ugyanezt a taktikát vetették be az amerikaiak Pearl Harbornál a japánok ellen. Van azonban egy egetverő különbség a németek és amerikaiak, valamint a grúzok helyzete között: előbbi kettő annak idején úgy vágott neki az akciónak, hogy előtte felmérve a helyzetet, arra az eredményre jutott, hogy hadereje bőven elegendő a kompromittált ellenség megsemmisítésére. Grúzia esetében azonban érthetetlen a nagy önbizalom, hiszen Moszkva, ha akarná, egy ujjbegyével letörölhetné a térképről. Grúzia ennek ellenére úgy tűnik, szándékosan keresi a bajt. Pontosabban mondva az igazolást saját politikájára.

A grúzok taktikáját szemlélve az embernek akaratlanul is az erdei vicc jut eszébe, amelyben a nyuszika bátran szemtelenkedik a farkassal, mert tudja, hogy a bokorban ott rejtőzik a medve, aki veszély esetén a segítségére siet. Valami hasonló lehet a grúz vezetés logikája is. Az ő medvéjük ez esetben a NATO. A legutóbbi repülőgép-incidenst követően a grúz védelmi minisztérium bejelentette, hogy felajánlja használatra radarrendszerét a nemzetközi katonai szövetségnek. Ez tervük szerint fontos momentum lenne Grúzia és a NATO közti közeledésben. Az Amerika-barát grúz vezetés legfőbb külpolitikai célja ugyanis nem egyéb, mint országa euro-atlanti integrációja.

Az orosz-grúz viszony 1989-ben romlott meg, amikor a szovjet haderő vérbe fojtott egy függetlenségi tüntetést. Bár a Szovjetunió nem sokkal később felbomlott, sok grúz szemében továbbra is Moszkva maradt a rém. Eduard Sevardnadze 1992-től 2003-ig tartó elnöksége alatt Grúzia és Moszkva viszonya hullámzóan rossz volt. Pedig a dolgok jól indultak. Moszkva hivatalosan 1992-ben ismerte el Grúzia függetlenségét. Egy évvel később az orosz külügyminisztérium kiadványban adott hangot azon álláspontjának, hogy Oroszország egy független és stabil Grúzia létrejöttében érdekelt. A dologban volt is ráció, mivel a fekete-tengeri kereskedelem miatt Moszkva érdekelt a grúz kikötők biztonságában. Ráadásul Grúziának 370 ezer orosz nemzetiségű állampolgára van, akiknek biztonsága nem elhanyagolható szempont az anyaország számára. A Kreml ezt követően felajánlotta Tbiliszinek, hogy közvetítő szerepet tölt be a Grúziához tartozó, autonómiát követelő abháziai és észak-oszétiai tartományokkal való tárgyalásokban. Emellett orosz katonai vezetők gyakorta hangoztatták Grúzia stratégiai értékét. Ebből még akár virágzó együttműködés is kisülhetett volna. Egyes grúz politikai erők azonban – ki tudja, hogy önbuzgóságból vagy külföldi sugallatra – vizionálni kezdtek arról, hogy Moszkva ily módon akarja visszaszippantani frissen függetlenné vált hazájukat a birodalomba. Ezek a csoportok azzal vádolták meg a Kremlt, hogy az pénzzel és fegyverekkel támogatja az abház és dél-oszét szeparatistákat. Moszkva válaszul csecsen lázadók bújtatásával és bujtogatásával gyanúsította meg Tbiliszit. Az pedig, végérvényesen kirakva az irányjelzőt, Ukrajnával, Azerbajdzsánnal és Moldovával karöltve megalapította az említett országok neveinek kezdőbetűi alapján GUAM-nak nevezett tömörülést, amelynek deklarált célja az orosz térnyerés megállítása lett. Emellett Grúzia lelkesen támogatta az orosz területeket elkerülő, a Kaukázustól a Kaszpi tengerig vezető kőolajvezeték tervét.

2003-ban az orosz-grúz viszony végleg rosszra fordult. Az egyes vélekedések szerint Soros György és a CIA pénzéből lefolytatott „Rózsás Forradalom” óta Grúzia egyértelműen oroszellenes és Nyugat-barát politikát folytat. Sőt mondhatni, az Egyesült Államok kaukázusi hűbéresévé vált, hiszen bázist bocsátott az amerikaiak rendelkezésére és katonákat küldött Irakba. Köztudott ráadásul, hogy Grúzia egy esetleges Irán elleni háborúban is hídfőállást nyújtana az amerikaiaknak.

Nem csoda hát, hogy az orosz-grúz viszony évről évre romlik. Tavaly Grúzia kémkedés vádjával kiutasított területéről négy orosz katonát. Moszkva válaszul visszahívta nagykövetét Tbilisziből, és grúzok ezreit utasította ki Oroszországból. Közben pedig a grúz vezetés külföldön és belföldön is teljes erővel kampányol országa NATO-tagságáért. Grúzia azonban ezzel vékony jégen táncol. A NATO részéről kockázatos lépés lenne Grúzia felvétele, hiszen ekkor végképp megrontaná viszonyát Oroszországgal. A grúz lobbi pedig messze nem olyan erős, mint egy megnevezni nem kívánt másik, hasonló lélekszámú országé, amely komoly befolyással tud lenni a világpolitika alakulására. Ennek ellenére Tbiliszi a jelek szerint mindent egy lapra tett fel.

Mindemellett van még valami, amit az Amerika-barát grúz erők nem vesznek számításba: előbb-vagy utóbb eljöhet az ideje annak, hogy Washington oszt, szoroz és úgy dönt, hogy nem éri meg tovább fenntartani jelenlétét a térségben. Akkor pedig fogja cókmókját és kivonul a Kaukázusról. A grúzok és az oroszok viszont ott maradnak. És kérdés, hogy ha a farkas majd leken egy fülest a nyuszinak, vajon mi bújik elő a bokorból a medve helyett.

Sayfo Omar