– Ezt a stresszt! Szörnyű! Nem lehet kibírni! – mondja nekünk a török taxisofőr Berlinben a reptérre menet.

Mondom neki, hogy járt volna Budapesten, ott nem csupán két autó száguld a széles, hatsávos utakon, mint itt, de ő vigasztalhatatlan. Azt feleli, soha többé nem jön ki nyolc óra előtt, ez a mai volt az utolsó. Minden relatív, gondolom magamban, a berliniek nyilván el vannak kényeztetve ezen a téren. Mert hiába lassul a német gazdaság, hiába panaszkodnak az emberek itt is, akárcsak Németország többi városában a drágaságra, az emelkedő energiaárakra, a csökkenő munkabérekre, azért néhány dolog még mindig rettentően jól működik, és ezek közül csupán egy szegmens a közlekedés.

A berliniek számára fővárosuk elsősorban múzeumváros (meg fesztiválváros, zenei központ, sport- és politikai centrum, és ki tudja még, mi minden!), s ha az ember nem pont augusztus 13-án érkezik ide, akkor bizonnyal megtekinti a Pergamon múzeum mezopotámiai leleteit, és megcsodálja Nofretéte szobrát az egyiptomi kiállításon. Most viszont számunkra a néhány évvel ezelőtt létesült Checkpoint Charlie a legérdekesebb múzeum.

A Checkpointok eredetileg 1945-ben jöttek létre a két legfontosabb zóna (amerikai és orosz) között, később pedig az egyikükből, a „C” jelűből lett az a legfontosabb kilépőhely, ahol a világútlevéllel rendelkező nyugati turisták hosszas procedúra után átmehettek Berlin keleti részébe.

Az 1961. augusztus 13-án felhúzott falon ez volt az egyetlen „repedés” a Friedrichstrassén, amit azonban szigorúan ellenőriztek. Hogy mit jelentett a fal a berlinieknek, miféle szörnyűséget, mennyi halált és szenvedést, ezt talán soha nem fogjuk teljes mélységében átérezni, ám néhány szeletével megismerkedhetünk itt, ebben a múzeumban, melynek alapítója, Rainer Hildebrandt már 1962-ben felemelte a szavát a fal megépítése és a diktatúra ellen.

Ma sem tudni egészen pontosan, hányan haltak meg azok közül, akik megpróbáltak a falon átszökni a szabad világba. Nemrégiben potsdami történészek 125 áldozatról beszéltek, később egy kétszáz körüli szám is szóbeszéd tárgya lett, a berliniek nem hivatalosan ezerre teszik a halálos áldozatok számát. Közülük az egyik „leghíresebb” az a Peter Fechter, aki még 1962-ben 18 évesen vérzett el a senkiföldjén, mert keletről rálőttek, nyugatról viszont nem mehettek érte… A fal még 1989 tavaszán is követelt áldozatot, fél évvel a lerombolása előtt.

Voltak természetesen szerencsésebb esetek is. Akadt köztük olyan, aki egyszerűen átevezett Dániába a Balti-tengeren és olyan, aki egy saját maga fabrikálta kis motorral húzatta át magát a tenger alatt búvárruhába öltözve. Mentek hőlégballonnal, drótkötélpályán, sárkányrepülővel. Mentek mindenhogyan, csak szabadulhassanak a diktatúrából, melyre sokan még mindig kedélyes nosztalgiával gondolnak vissza.

Pár évvel ezelőtt hatalmas megdöbbenést keltett a Checkpoint Charlie asszonya című film, mely egy két évre letartóztatott, majd keletről nyugatra kitoloncolt(!), és gyermekeitől hat évre elszakított anya – Jutta Gallus – történetét mesélte el. Az asszony hat éven át majdnem minden nap tüntetett a Checkpoint Charlie-nál, lányaiért. Sokan azok közül, akik már a szabad világban születtek, és személyesen nem élték át a diktatúrát, a filmet nézve döbbentek rá a kommunista rezsim rémtetteire.

A keletről legeredményesebben távozók az alagútfúrók voltak, akik 1964-ben több hónapon keresztül ástak ki egy 140 méter hosszú járatot a fal alatt – nem egy fal volt ott, hanem egész falrendszer szögesdrótokkal, figyelőállásokkal, elektromos jelzőrendszerrel, kutyafuttató sávokkal, gépkocsi-akadályokkal, árkokkal, stb. –, és 57 embert menekítettek át ily módon Nyugat-Berlinbe.

A háromezer-kétszáz sikertelen kísérlet mellett (őket letartóztatták, és súlyos börtönbüntetésre ítélték) összesen ötezer ember szökött át 1961 és 1989 között, s bár a fal és vele együtt a diktatúra már több mint húsz éve ledőlt, van, akinek a mai napig nem oldódott meg a sorsa.

Ilyen az asszony, aki még mindig várja vissza a kisfiát. A gyermeket hároméves korában rabolták el egy kirándulás alatt, s hogy ezt a Staasi ügynökei tették, az csupán onnan gyanítható, hogy az anyát, mikor fia keresésére indult, a hivatalos szervek meghurcolták.

A magyar utazó a kiállításon hátborzongató, egyben humoros és persze sajnos ismerős relikviákba botlik: hatalmas kinagyított fotón elvtársi csók Brezsnyev és Honecker között, játék Trabantok és sok-sok sarló és kalapács. A kijáratnál a felirat mára már szintén muzeális: Achtung! Sie verlassen jetzt West-Berlin! (Vigyázat! Ön most hagyja el Nyugat-Berlint!)

Gáspár Ferenc