2011-es választásokon a Skót Nemzeti Párt (SNP) 55 százalékot szerzett a skót parlamentben és a párt hat képviselője a brit alsóházban is jelen van. Skócia új első minisztere Alex Salmond bejelentette: 2014-ben referendumot tart, ahol a skótok eldönthetik, ki kívánnak-e válni Nagy-Britanniából.

Salmond, aki Londont sokszor csak „megszálló kormányzat”-ként emlegette, a népszavazást 2014-re a skót függetlenségi háború győztes ütközete, a bennockburni csata hétszázadik évfordulójára időzítené.

A referendum már első körben is súlyos alkotmányos problémákat vet fel. Nagy-Britanniában a népszavazások ugyanis kizárólag véleménynyilvánító-jellegűek, azok eredménye semmire nem kötelezi a politikusokat. Noha a londoni kormányzat skót ügyekért felelős államtitkára, Michael Moore, illetve David Cameron brit miniszterelnök előzetes nyilatkozataik alapján hajlandónak mutatkoznak a határozat kötelezőként való elfogadására, a feltett kérdést árnyalnák, a szavazás időpontját pedig a távoli jövőbe tolnák ki. Alex Salmond ugyanakkor többször hangoztatta, hogy a skót parlamentnek jogában áll London jóváhagyása nélkül is népszavazást kiírni.

A skóciai ellenzék nem osztja az SNP vízióját a független Skóciáról. A Skót Munkáspárt, a Skót Konzervatív Párt, a Skót Liberális Párt több kisebb politikai szervezettel karöltve ellenzik az elszakadást. Véleményük szerint a különválást a gazdasági helyzet nem teszi indokolttá. A munkanélküliség történelmi mélyponton van, a térség pedig London és a Dél-Kelet után Nagy-Britannia egyik leggazdagabb régiója. Ráadásul 2008-ban a két legjelentősebb skót pénzintézetet, a Royal Bank of Scotlandet, illetve a Halifax Bank of Scotlandet a brit kormány húzta vissza a szakadék széléről. Az uniópárti ellenzék szerint Skóciának Nagy-Britannia részeként nagyobb beleszólása van a világ dolgaiba, mint egyébként lenne. A NATO, a G8, az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjaként, illetve az EU-s hármak (Németország, Nagy-Britannia és Franciaország) tagjaként nagyobb szava van a döntések meghozatalában, mint bármely hasonló méretű országnak. Az elválást mindamellett emberi tényezők is nehezítenék, hiszen a skótok felének él rokona Angliában. Egymillió skót dolgozik Angliában, négyszázezer angol pedig Skóciában lakik.

Az SNP mindezeket merőben máshogy látja. Ők nem hálásak a két nemzeti pénzintézetnek dobott londoni mentőövért. Úgy látják, hogy a Royal Bank of Scotland és a Halifax Bank of Scotland éppen a brit neoliberális gazdálkodás miatt került bajba. Szerintük a gazdagság is csak látszólagos, hiszen öt skót gyermekből egy szegénységben él, a születéskor várható élettartam pedig rosszabb Skóciában, mint bárhol Nyugat-Európában.

Számításaik szerint az öt és fél milliós lélekszámú Skócia – ami kevesebb, mint London lakossága – a világ hatodik leggazdagabb országa lenne. Edinburgh az általa termelt energia 50 százalékát exportálni tudná és a nemzet, mely Európának csupán egy százalékát teszi ki, a kontinens ár-apály energiájának és tengeri szélenergiájának negyedét, a hullámenergiának pedig 10 százalékát termeli. Ráadásul az északi-tengeri olaj még évtizedekre elegendő, így Skócia norvég példát követve igazi északi jóléti állammá válhatna.

Az SNP szerint hazájuk nemzetközi porondon sem jár jól az angolokkal létrehozott unióval. Skóciának csupán hat képviselője ül az Európai Parlamentben, ami feleannyi, mint amennyit a hasonló lélekszámú Dánia és Írország delegál. Emellett Nagy-Britannia részeként az Európai Tanácsban sincs önálló képviselete.

Skócia függetlenné válása egyben Nagy-Britannia végét is jelentené. Az ország ugyanis, mely Anglia és Skócia mellett Walest és Észak-Írországot foglalja magába, éppen az előbbi kettő uniójával született meg 1707-ben. A skótok azonban az elmúlt száz év során lépésről lépésre mind többet szereztek vissza egykori függetlenségükből.

1926-ban megalakult a „Skót Államtitkárság”, majd 1999-ben összeült a skót parlament, mely fennhatósága alá vonta a közszolgálatok ellenőrzését. A Skót Nemzeti Párt 1934-ben alakult, és már a kezdetektől fogva az önrendelkezés hangos szószólója lett. A magát bal-középként jellemző csoportosulás pályája a 60-as évek közepétől folyamatosan felfelé ível. A 80-as évek során az SNP tagja lett a londoni Thatcher-ellenes baloldali koalíciónak.

A konfliktus gyökerei az angol és skót kulturális különbségekre nyúlnak vissza. Az angolokkal való, XIV. század óta tartó szembenállás nemzetté kovácsolta az egymással korábban rivalizáló klánokat. A skót társadalom homogenitása és alacsony lélekszáma miatt kollektív közösséggé vált, ahol a szolidaritás alapvető érték. A skót nemzeti gazdaság magját a XX. századig a hagyományos iparágak és kisebb termelőközösségek adták. Mindezek nyugat-európai mércével mérve baloldali irányba tolták a helyi politikát, és erős szakszervezeti kultúrát eredményeztek.

Az elmúlt három évtized során azonban Anglia és Skócia fejlődésének iránya még a korábbiaknál is távolabb vitte egymástól a két országot. A Vaslady súlyos csapást mért a skót szakszervezetekre, amelyek helyzetét tovább súlyosbította a fejadó 1989-es bevezetése is. Margaret Thatcher, Tony Blair, majd az utóbbi években David Cameron alatt az angol közszolgáltatás egyre inkább piaci alapúvá vált és nagyvállalati érdekek befolyása alá került. A skóciai közszolgáltatásokat ezzel szemben továbbra is az egyenlő esélyek és az elszámoltathatóság jellemzi. Míg például a skót egészségügy állami irányítású és ingyenes, addig az angol rendszer nagy teret enged profitorientált magánvállalatoknak.

Mindezek jelzik: nem véletlen, hogy a skótoknak a brit központi kormányzatba vetett bizalma három évtizede folyamatosan csökken. Egy 2009-es felmérés szerint a skótok 61 százaléka sokkal inkább a skót parlamentet tartja a skót érdekek képviselőjének, míg csupán 25 százalékuk favorizálja a brit kormányt.

Számos skót szemében visszatetszést kelt London gazdasági, szociális, védelmi és külpolitikája. Felmérések szerint a skótok többsége több önállóságot szeretne a gazdasági és szociális ügyekben, és csupán a védelmi és külpolitikát hagyná meg Londonnak.

A népszavazás eredménye persze messze túlmutat a brit szigetek partjain. Kérdés például, hogy milyen pénzneme lenne a független Skóciának? Az írek hat évtizedig – az euró bevezetéséig – közvetlenül a fonthoz kötötték pénznemüket. Egyelőre nem eldöntött, hogy Edinburgh Londonnal vagy Brüsszellel kötne-e valutauniót, esetleg saját pénzt vezetne-e be. Az is bizonytalan, hogy Skócia fenn kívánja-e tartani a Nagy-Britannia részeként kötött szövetségeket, köztük a NATO-tagságát.

Salmond több ízben kifejtette, hogy egy esetleges függetlenség esetén a brit atomfegyvereket Skócián kívül szeretné tudni. Hasonlóképp kifejezte szándékát a Skót Védelmi Erők megalapítására is, mely magába foglalná a jelenlegi brit hadsereg skót hadosztályait is. Utóbbi elképzelést persze nehezíti, hogy a hadosztály tagjai közülük sokan, legfőbbképpen a vezetők nem skót származásúak.

A 2014-es referendum kimenetele azonban még messze nem eldöntött kérdés. Felmérések szerint 38 és 51 százalék között mozog a függetlenséget támogatók aránya. A skót hazafiaknak addig az eddigieknél is jobban meg kell győzniük népüket arról, hogy egy független Skócia képes megállni saját lábán.

Sayfo Omar