Brüsszel megijedt a Balkántól

„Mi a magunk feladatát elvégeztük. Eredményes a reform, rendeztük kapcsolatainkat a szomszédainkkal. Mindent megtettünk, ami rajtunk múlott” – fogalmazott a döntést kommentálva Észak-Macedónia miniszterelnöke, Zoran Zaev. Az állandósult belpolitikai válságba süllyedt Albánia esetében még talán érthető is, hogy Brüsszel 2020 májusára halasztja a döntést a csatlakozási tárgyalások megkezdéséről. Észak-Macedónia esetében viszont ez nemcsak megalázó, de érthetetlen is. A kis balkáni ország ugyanis már-már szolgai módon, súlyos bel- és geopolitikai konfliktusokat vállalva vitte végbe a számára előírt teendőket. Noha az erről szóló referendumon az emberek nemmel szavaztak, a kormány Macedóniáról Észak-Macedóniára változtatta meg az ország nevét, behódolva a csatlakozást blokkoló Görögország és a megegyezést az integráció feltételéül szabó euroatlanti közösség akaratának. Az Európai Uniónak azonban mindez nem volt elég a csatlakozási tárgyalások megkezdéséhez. Pedig május végi értékelésében még Brüsszel is úgy ítélte, hogy Albánia és Észak-Macedónia eredményes reformokat hajtott végre, különösen azokon a területeken, melyeket az Európai Unió Tanácsa 2018. júniusi következtetéseiben kulcsfontosságúnak ítélt.

A balkáni országok egyre kevésbé hisznek Brüsszel ígéreteinek. Ezt mutatja az is, hogy a csatlakozási tárgyalásokat egy éve, Montenegróval egy időben megkezdő Szerbia október végén szabadkereskedelmi megállapodást kötött az Oroszország által alapított Eurázsiai Gazdasági Unióval. Az időbeli egybeesés az Észak-Macedóniáról és Albániáról hozott brüsszeli döntéssel persze csak véletlen. Az viszont egyáltalán nem az, hogy Belgrád éppen azzal próbálja folyamatosan a bővítés felgyorsítására ösztönözni az Európai Uniót, hogy erőteljesen nyit a Kelet, mindenekelőtt történelmi szövetségese, Oroszország felé. Ezt érzékeli az Oroszország és Törökország balkáni befolyásának növekedésétől tartó Európai Unió is. Árulkodó például, hogy éppen azokkal az országokkal, Szerbiával és Montenegróval haladnak a legjobban a Balkánon a tárgyalások, amelyekben a leglátványosabban jelenik meg az orosz érdek.

Az Európai Unió mint megannyi esetben, most is megosztott. Annak ellenére, hogy jó két éve, amikor Szerbia és Monte­negró számára még 2025-öt jelölték meg mint lehetséges csatlakozási dátumot, az Európai Unió balkáni bővítésről szóló stratégiájában az állt, hogy a bővítés „geostratégiai befektetés a béke, a stabilitás, a biztonság és a gazdasági növekedés előmozdításába”. Az uniós tagság – hangoztatták Brüsszelben – határozott és hiteles perspektívát jelent a nyugat-balkáni partnerek számára annak érdekében, hogy a térségben előrehaladjon az átalakulás és a megbékélés folyamata, elmélyüljön a stabilitás, és érvényre jussanak az uniós értékek és normák.

A halogatás legfőbb felelőse Franciaország. Az Általános Ügyek Tanácsának ülésén Párizs határozott követelésére napolták jövő májusra a döntést, mikor kezdődhetnek a csatlakozási tárgyalások a két országgal. Franciaország mellett Olaszország és Németország sem volt hajlandó arra, hogy legalább Észak-Macedóniának zöld utat adjanak, amihez egyébként mások, így Spanyolország, Hollandia és Dánia is hozzájárultak volna. A visegrádi négyek és a Balkán más uniós tagországai ellenben egyértelműen és teljes mellszélességgel támogatják a Balkán integrációjának felgyorsítását.

A csalódottak álláspontját kiválóan megfogalmazta Andrej Babiš: az Európai Unió megígérte mindkét országnak, hogy bizonyos feltételek teljesülése esetén meghívják őket a tagsági tárgyalások megkezdésére, az Európai Bizottság pedig ez év májusának végén úgy ítélte meg, hogy Szkopje és Tirana is megtartotta a szavát. Brüsszel ennek ellenére nem engedélyezte a csatlakozási tárgyalások megkezdését.

Magyarország álláspont­ja szintén egyértelmű. Mint Szijjártó Péter kül- és külgaz­dasági miniszter kifejtette, az Európai Unió nyugat-bal­káni bővítése nem elvesz, hanem hozzáad az unió teljesítményéhez. Emellett a biztonsági érdekünket is szolgálja, hiszen a jövőben újabb migrációs nyomás várható a nyugat-balkáni útvonalon. A Balkán integrációja iránti magyar elkötelezettséget mutatja az is, hogy Budapest a bővítési biztos posztját kérte az Európai Bizottságban annak reményében, hogy ezzel új lendületet kaphat a korábban sikeres, a közelmúltban viszont kudarcot kudarcra halmozó európai bővítési politika.

Ha megválasztják is, nem lesz könnyű dolga a magyar biztosnak, hiszen már egyértelműen látszik, hogy megtört az európai bővítés lendülete. Noha az elmúlt évek során egy-egy pillanatra úgy tűnt, hogy az Európai Unió a hat balkáni ország, Szerbia, Montenegró, Albánia, Macedónia, Bosznia-Hercegovina és Koszovó felvételével beteljesíti Európa egyesítését, az álmok kezdenek szertefoszlani. Mára az egyre inkább befelé forduló Európai Unióban már csak kevesen mernek nagyot álmodni.

Ez részben érthető is lenne, hiszen az eurózóna megrendülése, az uniós intézményrendszer megmerevedése, a hagyományos vezető rétegek meggyengülése, az euroszkepticizmus erősödése, a brexit, a migránsok tömegei jelentette megpróbáltatások és általában véve az európai elitek tehetetlensége miatt az unió története legmélyebb válságát éli át. Éppen ezért lenne logikus, hogy 19-re lapot húzva, egyebek mellett a Nyugat-Balkán integrálásával előremeneküljön Brüsszel. A további bővítésre késztethetné az Egyesült Államok lassú kivonulása a térség politikájából, a világ gyors átalakulása, a kiéleződött verseny és a változó biztonságpolitikai helyzet is. Az integráció ugyanis kétségkívül kiterjesztené erre a régióra is a stabilitást, egyben segítené a migránsválság kezelését.

Európa versenyképességét a nyugat-bal­káni bővítés annak ellenére is erősítené, hogy ezen országok felzárkóztatása még sok pénzbe és munkába kerülne. Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy a térségben az elmúlt években érezhetően megerősítette a befolyását Oroszország, Törökország, Kína, de még Szaúd-Arábia is. Az egyik vezetéket, a másik utat és vas­utat, a harmadik mecseteket és hidakat épít. Eközben a térség legnagyobb tőkebefektetője és kereskedelmi partnere, az Európai Unió mintha elaludt volna.

A Nyugat-Balkán európai integráció­jához azonban olyan stratégiai vízióra lenne szükség, amely jelenleg egyetlen nyugat-európai vezetőnek sincs a birtokában. Külön rossz jel, hogy még a külpolitikailag egyébként merész lépéseket tevő Emmanuel Macron is meghátrált a feladat elől. A francai elnök a nagy ívű elképzelés megvalósítása helyett engedett a belpolitikai szempontoknak, helyt adva a jólét utolsó szalmaszálaiba kapaszkodó francia társadalom félelmének a térség bevándorlóitól, a Balkánon uralkodó korrupció­tól és a szervezett bűnözéstől. És ha az európai vezetők egy része azzal nyugtatja magát, hogy Montenegró és Albánia tagja a NATO-nak, Észak-Macedóniát pedig felvették a szövetségbe, akkor elszámítják magukat. Elfelejtik ugyanis, hogy az észak-atlanti szövetségben jelenleg nem Európa dominál. A nagyokat óvatosságra intették az Európai Unió belső problémái és a brexit is. Pedig érdemes lenne szembenézni a tényekkel: a válság ma már akkora, hogy bátorság és kreatív gondolkodás nélkül csak elmerülni lehet benne, mint a mocsárban.