A globális Dél ma már Kínában látja a megbízható partnert
Brüsszel nem a világ
A világ meghatározó vezetői gyűltek össze a hónap elején Kínában, a Nyugat duzzogó távolmaradása mellett. Magyarország viszont már felszállt az új világrend vonatára. A Nyugatot ugyanis csak hazánk, Szerbia és Szlovákia képviselte.
Geopolitikai erődemonstráció helyszíne volt szeptember első napjaiban Kína. Tiencsinben tartották a Sanghaji Együttműködési Szervezet (SCO) csúcstalálkozóját, majd pedig Pekingben a második világháború végére és a japán megszállók feletti győzelem 80. évfordulójára emlékező katonai díszszemlét, az ország eddigi történetének legnagyobbját.
Mindkét eseményen jelen voltak a fél világ vezetői, egyértelműen megmutatva, hogy a gyakran csak a „világ többi részeként” emlegetett nem nyugati világ, avagy a globális Dél mára a világpolitika megkerülhetetlen erejévé vált.
Kezdjük a Sanghaji Együttműködési Szervezettel. A csoportnak ma tíz tagállama van (Kína, Oroszország, Kazahsztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán, Üzbegisztán, India, Pakisztán, Irán, Belarusz), tizennégy úgynevezett dialóguspartnere (Srí Lanka, Törökország, Kambodzsa, Azerbajdzsán, Nepál, Örményország, Egyiptom, Katar, Szaúd-Arábia, Bahrein, Kuvait, Mianmar, Maldív-szigetek, Egyesült Arab Emírségek), két megfigyelő országa (Mongólia és Afganisztán), valamint egy sor nemzetközi szervezettel is együttműködik, mint az ENSZ vagy a Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége (ASEAN). A találkozón huszonhat ország vezetői vettek részt. A SCO súlyát jelzi, hogy tagállamai a világ népességének 43, a világgazdaságnak pedig 23 százalékát adják.
A tiencsini csúcstalálkozón Hszi Csin-ping kínai elnök ismertette hazája legújabb globális projektjét, az úgynevezett Globális kormányzási kezdeményezést (GGI). Lényegét öt pontban foglalta össze – a kínai politikai nyelvezetre jellemzően ezek nyugati szemmel körülményesnek vagy patetikusnak ható megfogalmazások, amelyeket igyekeztünk valamelyest egyszerűsíteni – anélkül, hogy elveszne a szöveg lényege.
Először is, mondta Hszi, ragaszkodni kell a szuverén egyenlőség elvéhez. Minden országnak – méretétől, erejétől és gazdagságától függetlenül – egyenlő résztvevőként, döntéshozóként és kedvezményezettként kell szerepet kapnia a globális kormányzásban. Erősíteni kell a demokráciát a nemzetközi kapcsolatokban, valamint növelni a fejlődő országok képviseletét és erősíteni a hangját.
Másodszor be kell tartani a nemzetközi jogrend szabályait. Az ENSZ Alapokmánya és más, általánosan elismert alapvető nemzetközi normák céljait és elveit átfogóan, teljes mértékben és maradéktalanul kell alkalmazni. A nemzetközi jogot és szabályokat egyenlően és egységesen kell érvényesíteni, nem lehet érvényben kettős mérce, és nem szabad néhány ország „házirendjét” másokra kényszeríteni.
Harmadszor erősíteni kell a nemzetközi kapcsolatok multilaterális jellegét. Széles körű konzultáción, közös hozzájáruláson és kölcsönös előnyökön alapuló globális kormányzási elképzelést kell követni, erősíteni a szolidaritást és a koordinációt, valamint fel kell lépni az egyoldalúság ellen. Meg kell őrizni az ENSZ státusát és tekintélyét, biztosítva a szervezet pótolhatatlan és kulcsfontosságú szerepét a globális kormányzásban.
Negyedszer az embereket, a népeket kell a középpontba helyezni, hogy minden nemzet polgárai a globális kormányzás szereplői és haszonélvezői legyenek. Ezáltal – ahogy a kínai elnök mondta – hatékonyabban lehet kezelni az emberiség közös kihívásait, csökkenteni az észak és dél közötti szakadékot, és jobban megvédeni valamennyi ország közös érdekeit.
Végül pedig valódi cselekvésre van szükség. Szisztematikus és átfogó megközelítést kell alkalmazni, össze kell hangolni a globális fellépéseket, teljes mértékben mozgósítani a különféle erőforrásokat, mindeközben kézzelfoghatóbb eredményekre törekedve. Hszi Csin-ping hozzátette, erősíteni kell a gyakorlati együttműködést annak érdekében, hogy a kormányzási rendszer ne maradjon el a kor követelményeitől, és ne töredezzen szét.
A kínai elnök tehát egészen más hangot üt meg nemzetközi partnereivel szemben, mint például Donald Trump vagy az uniós vezetők. Hasonlóan fogalmazott pár nappal később a pekingi díszszemlén is, amikor arra figyelmeztetett mindenkit: az emberiség ismét választás előtt áll: béke vagy háború, párbeszéd vagy szembenállás, kölcsönös előnyökön alapuló együttműködés vagy nulla összegű játszmák.
A Kínát nem értő és erre nem is törekvő nyugati liberális közvélemény mindebből azt a következtetést vonta le, hogy Kína bejelentkezett a világ vezetésére. Kaja Kallas, az Európai Unió kül- és biztonságpolitikai főképviselője, akit aligha jegyez meg az utókor a XXI. század eleje politikai géniuszai közt, úgy értékelte, hogy az ázsiai nagyhatalom le akar számolni a szabályokon alapuló nemzetközi renddel. Az egy dolog, hogy Hszi Csin-ping pont az ENSZ szabályainak tiszteletben tartásáról beszélt, de még ha az hangzott volna is el, amit Kallas asszony hallani vélt, akkor is meglehetősen visszás volna ez a felháborodás annak az uniós vezetésnek a képviselőjétől, amelyik egymás után fogadja el a szankciós csomagokat, fagyaszt be orosz vagyonokat, sőt, saját tagállamai ideológiai vegzálása érdekében önnön szabályait sem rest megszegni.
Ami a világ vezetésére való bejelentkezést illeti, Kína számtalanszor világossá tette, hogy esze ágában sincs átvenni az Egyesült Államoktól a globális hegemón szerepét. A pekingi vezetés a multipoláris világrendet hirdeti, ahol nem egy – mint az elmúlt évtizedekben –, nem kettő – mint a hidegháború alatt –, hanem több pólus alakítja a világot. Mint Kína, az Egyesült Államok, India, Oroszország, Brazília és sorolhatnánk. Kína nem akar a világ csendőre lenni, geopolitikai gondolkodásának magva is az, hogy Kína-központúan gondolkodik.
Ugyanakkor Peking kétségtelenül egyre fontosabb szerepet játszik a globális Délen belül, például az Övezet és Út kezdeményezésen keresztül vagy olyan nemzetközi szervezetekkel, mint az SCO vagy a BRICS. Kína több afrikai, ázsiai, latin-amerikai ország számára vonzóbb partner lett, mint az Egyesült Államok. Ennek számos oka van, például a jelentős infrastrukturális befektetések, amelyekhez nem társulnak ideológiai elvárások, és Peking arra sem törekszik, hogy partnereit eszközként használja ellenfeleivel szemben. A sokat emlegetett adósságcsapdába egy nem kellően stabil gazdasággal bíró ország ugyanúgy belesodorhatja magát, ha Kínával üzletel, mint ha mondjuk az IMF-fel. Gondoljunk csak Görögországra, amely az utóbbi követelésére Pireusz kikötőjét adta el, a sors iróniájaként pont Kínának. Ami a világpolitikában betöltött szerepét illeti Kínának, beszédes Hszi Csin-ping többször hangsúlyozott nézete, miszerint a világ elég nagy ahhoz, hogy Kína és az Egyesült Államok is tudjon fejlődni, nem szükséges a másik elnyomására, megfékezésére törekedni.
A globális Dél vezetői részt vettek a pekingi díszszemlén is, a legnagyobb nemzetközi visszhangot Vlagyimir Putyin orosz és Kim Dzsong Un észak-koreai elnök jelenléte keltette. A hivatalban lévő nyugati vezetők már jóval kevesebben voltak: elutazott Pekingbe Aleksandar Vučić szerb elnök, az Európai Unióból pedig Robert Fico szlovák kormányfő, valamint Szijjártó Péter magyar külgazdasági és külügyminiszter. Mondanunk sem kell, a magyar sajtó fentebb említett része az egészből annyit fogott fel, hogy Szijjártó Péter egy levegőt szívott Kim Dzsong Unnal.
A pekingi magyar jelenlétnek pedig egészen nyilvánvalóan nem ez volt a lényege. Amint az a fentiekből is kiderült, a díszszemlén részt vevő vezetők a világ megkerülhetetlen erejét jelentik. Ne feledjük, a mintegy nyolcszázmilliós nyugati szövetségi rendszer mindössze a világ népességének tizede. Noha mi úgy gondoljuk, hogy mindenki ránk akar hallgatni, a világ pedig Washingtonban és Brüsszelben van, ez már régen nincs így.
Magyarország külpolitikai stratégiája, ami a blokkosodás, a bezárkózás helyett a konnektivitást, az összekapcsolódást hirdeti, éppen ezt ismerte fel. A világgazdaság gravitációs középpontja az atlanti korszak jelentette több száz éves kitérőt követően újra kelet felé tolódik. Amíg Európa vergődik és stagnál, az ázsiai országok komoly növekedési rátákat produkálnak, sorra emelkednek fel az új gazdasági központok Dubajtól Szingapúrig, nem is beszélve kontinensünk egyre fájóbb innovációs és technikai lemaradásáról Ázsia nagyjaival szemben.
A keleti nyitás nem jelent nyugati zárást. Ahogyan az Szijjártó Péter is számtalanszor hangsúlyozta, Magyarország ugyanúgy nyitott a keleti befektetésekre, mint a nyugatiakra. Az elmúlt években az előbbiből volt számszerűen és értékében is több, de összességében nincsenek többségben, és a magyar kormány erős reményeket fűz ahhoz is, hogy Donald Trump Amerikájából is jönnek majd nagy befektetések. Ami pedig még fontosabb, hogy a konnektivitás nemcsak mindenoldali nyitottságot jelent, hanem azt is, hogy Magyarország – Orbán Balázs politikai igazgató könyvét idézve – kulcsállami szerepre törekszik, összekötő pont szeretne lenni. Ehhez megvannak az adottságaink, és az uniós tagságunk is ezek közé tartozik, hiszen Kína és más keleti befektetők számára is ez előny, nem hátrány.
A világrend tehát elkerülhetetlenül változik, Magyarország pedig időben felismerte, hogy aki lemarad, az kimarad. Orbán Viktort idézve a politikában kulcsfontosságú az ütemérzék, másképp Magyarország nem lehet ennek az új világrendnek a nyertese.
