Az Irakot megszálló katonák többsége haza akar térni

Éppen három évvel ezelőtt dőlt le Szaddám Huszein monumentális szobra Bagdad főterén. Azóta Irakban a helyzet napról napra romlik. A három év mérlege két és félezer amerikai és negyvenezer – iraki források szerint százezer – iraki halott. Szaddám lelkén ennek csupán töredéke szárad. Az ország gazdasága romokban, a biztonság hiányát pedig az a tény jellemzi leginkább, hogy a három éve amerikai tankok hátán jött iraki miniszterek családjai továbbra is biztonságos londoni, New York-i és párizsi otthonaikban élnek.

Az évforduló alkalmával Bush elnök hangzatos beszédet és sajtótájékoztatót tartott. Az elnök szerint „Irakban nincs polgárháború”. Bush elnök mondandóját még azzal is megtoldotta: „bár lehetett volna polgárháború, az irakiak bebizonyították béke iránti vágyukat”.

A szemfüles elemző kapva kapna Bush szavain, gyanítva, hogy azok mögött valami nagy sumákság rejlik. Hiszen hallottunk már Bushtól mindenfélét: Irakban vegyi fegyverek vannak, az újságírók lakta Bagdad Hotel elleni támadás véletlen volt, Abu Ghraib elszigetelt eset… és így tovább. A kijelentéseknek az ellenkezője bizonyosodott be. Kiderült, hogy az iraki sivatagban nyoma sincs vegyi fegyvereknek, ha csak nem ásunk igen mélyre, mondjuk negyvenezer kilométer mélyre, hogy valahol Texas környékén bukkanjunk fel, mert ott aztán vannak. Bebizonyosodott, hogy a Bagdad Hotel pusztán a jéghegy csúcsa, mert az amerikai halálosztagok valóságos hajtóvadászatot folytatnak a független tudósítók ellen. És kiderült, nemhogy Abu Ghraibban, de Guantanamón és a többi amerikai titkos börtönben is napi rutin a foglyok kínzása. Ilyen előzmények után a szemfüles elemző könnyen érezheti úgy, Bush ismét füllent. Különösen, ha számításba veszi azt a tényt is, hogy vészesen közelednek az amerikai időközi választások, és a Newsweekben megjelent legutóbbi felmérés szerint Bush népszerűségi indexe mindössze 36 százalékon áll. Az elnökválasztás óta bekövetkezett 21 százalékos zuhanást elemzők Iraknak tudják be. A szemfüles elemzőt csak az zavarhatja meg, hogy pár nappal Bush nyilatkozata előtt egy másik jómadár, az arabul mellesleg kissé törten beszélő volt iraki ideiglenes miniszterelnök, Ijád Alláwi egy nyilatkozatában kifejtette, hogy Irakban a felekezetek már rég egymás torkának estek. És mivel a szeme neki sem áll jól, könnyen hihetnénk, hogy ő is mismásol. Még jó, hogy Alláwi következő mondatában ajánlatot tett arra, hogy majd ő rendet tesz. Így legalább kiderült, miért vizionál polgárháborút a volt ideiglenes elnök.

Bush véletlenül igazat mondott. Irakban valóban nincs polgárháború. A szamarai mecset elleni merényletet követően a felekezetek mind nagy önmérsékletről tettek tanúbizonyságot. Ez persze nem jelenti azt, hogy Bush elnöknek bármi fogalma is lenne arról, hogy mi folyik Irakban. Ezt a meggyőződést erősíti meg, amikor a szóban forgó sajtótájékoztatón, a Medgyessy Péter Amerikai Szónoki Iskola Élenjáró Tanítványa titulusra jó eséllyel pályázó elnök rövid vitába keveredett Helen Thomas Hammers újságíróval. A párbeszéd így hangzott:

Bush: – …Mi nem engedjük meg senkinek, hogy menedéket nyújtson az ellenségeinknek. Ezért mentem Irakba. T. H.: – De ők nem tettek semmit ön vagy az országa ellen. Bush: – Nézze… bocsásson meg egy pillanatra, legyen szíves. Bocsánat egy pillanatra. De igen. A tálibok menedéket biztosítottak az al-Kaidának. Ott képezték ki az al-Kaidát… T. H.: – Én Irakról beszélek… Bush: – Helen, bocsásson meg. Az volt ahol… Afganisztán menedéket nyújtott az al-Kaidának. Ott szőtték összeesküvéseiket. Ott tervelték ki a támadásokat, amelyekben ártatlan amerikaiak ezrei haltak meg. Én Irakban is veszélyt láttam. Diplomáciai úton akartam megoldani a problémát. Ezért mentem a Biztonsági Tanácshoz. Ezért lett kiadva az 1441-es határozat. A világ azt mondta: Szerelj le, vagy viseld a következményeket. Mintha még mindig 2003-at írnánk. Bush még ma sem tudja megkülönböztetni Irakot Afganisztántól és máig nem érti igazán, miért is hajszolták bele a neokonzervatívok a háborúba.

De térjünk vissza Bush beszédére. Az elnök igazi diadalmenetnek festette le Irak elmúlt három évét. Pedig a tények mást mutatnak. A valaha virágzó Irak mára a világ egyik legnyomorúságosabb országa lett. Ott tartunk, hogy abban az Irakban, amely 1978 és 1982 között több mint ötmillió vendégmunkás állandó otthona volt, most 80 százalékos a munkanélküliség. Ott tartunk, hogy a világ egyik legnagyobb olajtartalékával rendelkező országában sorba kell állni a benzinért, amelynek ára a három évvel ezelőttinek tízszeresére nőtt. Ott tartunk, hogy a jó termőföldjéről híres Irak, amely az omajjádok és abbászidák idején az Atlanti-óceántól Közép-Ázsiáig terjedő Arab Birodalom fő éléskamrája volt, ma saját lakóit sem tudja ellátni ennivalóval.

A megszállás óta az étkezési olaj ára a harmincszorosára, a cukoré a hússzorosára emelkedett. Ezek csak a gazdasági tényezők. Nem beszéltünk még a mindennapossá vált robbantásokról, emberrablásokról és utcai harcokról. És a helyzet egyre romlik. Nem csoda hát, hogy egy felmérés szerint az irakiak 87 százaléka szeretné, ha véget érne az ország megszállása. A felmérés második kérdésére, miszerint támogatják-e az amerikai katonák elleni merényleteket, 47 százalék válaszolt igennel. Biztosak lehetünk azonban, hogy ez a szám jóval magasabb. Akik nem nyitották meg szívüket a kérdezőbiztosok előtt, azok minden bizonnyal nem kívánták megkockáztatni, hogy egy éjszaka katonák rúgják be az ajtajukat és elcipeljék őket „terrorizmus” vádjával egy Allah háta mögötti börtönbe, ahol elektródákat aggatnak a nemi szerveikre.

Az irakiak aggodalma makacs dolog. Washington dollármilliárdokat költ arra, hogy bebizonyítsa nekik, országukban dühöng a demokrácia és a jólét, de minden hiába. 2005. február 19-én a Government Accounability Office tanulmányt adott ki arról, hogy az amerikai vezetés két év alatt 1,6 milliárd dollárt költött az iraki háború médiahátszelére. Ez magyarra fordítva nyugati sajtósok megkenését és az iraki nép agyát átmosó orgánumok megalapítását jelenti.

Hogy ez a pénz teljes egészében hova folyt el, nem tudni. Egy része biztosan hasonlóra, mint a második világháborút követően Németországban vagy Japánban: az emberek agyának átmosására és az új rend ajnározására. Ebből a célból az amerikai megszállás kezdete óta több mint húsz új iraki televíziós csatornát lőttek fel műholdra.

Ne higgyük azonban, hogy az amerikaiak által szponzorált demagógia a legrosszabb, ami az éteren át érheti az irakiakat. Ennél még mélyebbre is lehet süllyedni. Érdemes példaként kiragadni az al-Furát nevű – egyébként Magyarországon is fogható – műholdas csatornát, amely a síita al-Hakím Párt legfőbb szócsöve. Ismeretes, hogy a párt prominensei annak idején szinte kivétel nélkül amerikai tankokon érkeztek Irakba, és élesen szemben állnak az iraki síita néptömegeket valójában képviselő Szisztáni nagy ajatollahhal vagy Muktada asz-Szadr irányvonalával.

Az adó nem más, mint az Amerika-bérenc síiták szócsöve. A múlt hét végén az adó hoszszú órákon keresztül foglalkozott a hírrel, mely szerint a szamarai mecset ellen elkövetett merényletet követően szunnita milíciák több mint háromezer síita családot űztek el otthonaikból. A hír exkluzív. Olyannyira, hogy az al-Furáton kívül kizárólag a velük egy ideológiai húrokat pengető orgánumok beszéltek róla.

Hogy miért van így, arra két magyarázat adódik. Az első az, hogy az összes Irakban állomásozó nyugati és arab tudósító – köztük a független, politikai érdekektől mentes újságírók – figyelmét elkerülte a több tízezres (egy átlagos iraki család 7-8 tagból áll) etnikai tisztogatás. A másik lehetőség pedig az, hogy az al-Furát nem mond igazat. Ez utóbbit az támasztja alá, hogy a csatorna egy ízben sem mutatott nagyobb tömegeket, hanem kizárólag csak magányosan nyilatkozó figurákat és három-négy fős csoportokat. Őket is a lehető legszűkebb kameraképpel. Ráadásul a csatorna az ügyről korántsem tényszerű, al-dzsazírás műfajban, hanem súlyos érzelmi húrokat pengetve számoltak be. Egy elfátyolozott arcú nő sírós hangú beszámolója alá szívbemarkolóan gyászos dallamokat kevertek a gondos szerkesztők.

Az „etnikai tisztogatásról” beszámoló összeállítás után pedig a hatást fokozandó, rögtön egy Asuráról (a síiták gyászünnepe) tudósító jelenetet vágtak be, amelyben mint Gárdonyi Géza Egri csillagok című klasszikusának isztambuli jelenetében, zokogó férfiak ütlegelték magukat hangos „Já Haszan, Já Huszein” felkiáltásokkal. A baj csak az, hogy Asúra ünnepe hónapokkal ezelőtt volt. A képsoroknak a hangulatkeltésen kívül nem volt aktualitásuk. Az üzenetük viszont egyértelmű: „a szunniták kegyetlen gyilkosok, ideje tenni valamit ellenük, mielőtt még a maradék síitákat is kiirtják”.

Ez azonban rágalom. A szamarai mecset elleni merényletet követően al-Szisztáni ajatollah például önmérsékletre szólította fel híveit, asz-Szadr pedig a szunnita imahelyek védelmére rendelte ki a Mehdi milíciákat. Európában gyűlöletkeltés vádjával már rég lehúzatták volna az al-Furat redőnyét. Irakban azonban dübörög a sajtószabadság, immár túldübörgi a nyugat-európai, például a dániai szintet (a párhuzam nem véletlen).

Nem nehéz arra gondolni, talán valakiknek érdekében áll, hogy a felekezetek egymásnak essenek, hogy ők aztán a káoszon felülemelkedve még mélyebbre fúrhassák csápjaikat Irak javaiba. Hogy kik ők, könnyű kitalálni. Arról ismerni rájuk, hogy nem pusztán a leigázott népek, de saját embereik tudatát is befolyásolják. A Zogby nevű közvélemény-kutató cég felmérést készített március elején az Irakban szolgáló amerikai katonák között, ami kimutatta, 85 százalékuk még most, a háború kirobbanása után három évvel is meg van győződve arról, hogy Szaddám Huszeinnek köze volt a szeptember 11-ei merényletekhez. 77 százalékuk pedig hiszi és vallja, hogy a háború célja az volt, hogy megakadályozza Huszeint az al-Kaida iraki elszállásolásában.

Pedig az amerikai vezetés – sőt maga George Bush is – a bevonulást követően több ízben elismerte a két állítás hamis voltát. A hírek vélhetően komoly szűrőkön keresztül juthatnak az Irakban szolgáló amerikai katonákhoz. Bush elnök pedig valószínűleg elfelejtette személyesen közölni velük a dolgot, amikor a bevonulást követő első hálaadás idején váratlan villámlátogatást tett az ünneplő katonáknál, hiszen nem kívánta megkockáztatni, hogy sültpulyka-darabok rondítsák el pilótadzsekijét.

Ijesztő dolog, hogy éppen az ügyben leginkább érintettek, az amerikai katonák azok, akik a legkevesebb információval rendelkeznek a körülöttük folyó eseményekről. A kérdésre, hogy miért éppen az amerikai katonák nincsenek tisztában az iraki helyzettel, talán Juan Cole közlegény internetes bejegyzése adja meg a választ, aki az egyik, az Irakban szolgáló amerikai katonák körében népszerű internetes fórumon számolt be arról, hogy a hadvezetés parancsba adta a járőröknek, a veszély miatt maradjanak barakkjaikban. Így valóban nehéz felmérni a valós tényállást.

A betontorlaszok mögött rettegő tengerészgyalogosok azt azonban mindenképp érzik, hogy valami nagyon nincs rendben. Ezt a Zogby egy másik felmérése támasztja alá, amely szerint a katonák 72 százaléka egy éven belül haza kívánna térni. A megkérdezett katonáknak mindössze 23 százaléka vallotta magát a háború elkötelezett hívének. A két felmérés összesítve és magyarra fordítva tehát azt hozza ki: a bőrnyakúak mit bánják már, hogy Bin Laden és emberei friss amerikai vérre szomjazva lesnek szeretteikre és hazájukra. Ők inkább lennének újra autószerelők Idahóban vagy pizzafutárok Mitchiganben, csak ne kellene még mindig abban a forró homokozóban izzadniuk, autóbombáktól és repeszektől rettegve.

A háború megindulásakor a Busht pártolók tömegei – az amerikai nép több mint fele – hazafiatlanoknak és árulóknak minősítette a hadjárat ellenzőit. A következtetés innentől kezdve nyílegyenes: az amerikai sereg nagyobb része nem egyéb, mint hazaárulók gyülekezete. Bush elnök bajban van. Árulókkal nem lehet háborút nyerni.

Sayfo Omar