A Shanghai Együttműködési Tanács (SCO) vezetői június közepén ültek össze Jakatyerinburgban. Az állandó tagsággal rendelkező Oroszország, Kína, Kazahsztán, Tadzsikisztán, Kirgizisztán és Üzbegisztán állam-, illetve kormányfői mellett az egyelőre megfigyelő státusszal rendelkező India, Irán, Pakisztán és Mongólia első emberei is képviseltették magukat, az utolsó nap pedig a brazil delegáció is megérkezett. Az Egyesült Államok jelezte, hogy megfigyelőket kíván küldeni a Jekatyerinburgba, de a konferencia szervezői nemet mondtak. Ez intő jel, ami arra utal, hogy Washington a jövőben minden bizonnyal a korábbinál gyakrabban fogja hallani mások szájából az elutasító szót.

Bár a konferencia résztvevői biztosították az amerikai diplomáciát arról, hogy szándékaik nem ellenségesek, Washingtonnak még sincs oka hátradőlni. Már évek óta sejteni lehet, hogy az SCO országai valójában rossz szemmel nézik az amerikai világdominanciát. A szervezet már 2005-ben felszólította Washingtot, hogy adjon pontos útitervet közép-ázsiai katonai bázisainak felszámolására, két évvel később pedig együttműködési megállapodást írtak alá a korábbi FÁK-országokat tömörítő CSTO-val.

Dmitrij Medvegyev már a június 5-i, Szentpéterváron tartott Világgazdasági Fórumon is a „többpólusú világrend kialakításának szükségességéről” beszélt kínai kollégájának. Medvegyev „egy nagy, fenyegető gócnak” nevezte Amerikát, mely „működését növekvő hiányból fedezi”, s gyakorlatilag azt üzente, a jövőben nem kívánnak asszisztálni ahhoz, hogy az Egyesült Államok a mi pénzünkből finanszírozza nagyhatalmi ambícióit. A világgazdasági válság legfőbb okaként az orosz elnök azt jelölte meg, hogy az „Egyesült Államok túl sokat költ, miközben túl keveset termel”.

Az orosz elnök rosszallása érthető. A NATO alig egy héttel korábban jelentette be a legújabb, Grúziának nyújtandó katonai támogatást, és nyilván a kelet-európai rakétavédelmi rendszer is szúrta a szemét. Az eddig agresszív és konfrontatív politikát folytató Egyesült Államok talán fennállása legnagyobb kihívásával kényszerül szembenézni. Való igaz, hogy Barack Obama elődeihez képest kifejezetten visszafogott – mi több, szimpatikus – külpolitikát folytat, a „Vae victis” azonban nem csak az ókor törvénye volt. A szárnyaikat bontogató hatalmak szükségszerűen egyre nagyobb teret követelnek maguknak, így Obama kompromisszumkészsége ma már nem több elkésett békevágynál.

A hadüzenet Jekatyerinburgban történt meg, a támadás pedig egyenesen Amerika Achilles-sarka ellen irányult. Medvegyev elnök partnereinek felvetette, hogy a jövőben alternatívát kell találniuk, amivel felváltanák a dollár monopóliumát a világkereskedelemben. Az egykor aranyalapokon nyugvó amerikai valuta mára nem több, mint papír és némi zöld festék, az év eleji G20-as ülésen is bebizonyosodott, hogy az Egyesült Államok gyakorlatilag annyi dollárt nyomtat, amennyit nem szégyell. Az amerikai cégek terjeszkedését, külföldi vállalatok amerikai felvásárlását, a Pentagon tengeren túli kiadásaira költött dollárok idegen országok központi bankjaiban végzik. Az egyre gyarapodó dollárkészlettel rendelkező országok pedig – kissé leegyszerűsítve – két dolgot tehetnek: zöldhasúikat vagy amerikai állampapírok vásárlásába forgatják vissza, vagy pedig hagyják, hogy a szabadpiac törvényei felfuttassák nemzeti valutájuk dollárhoz viszonyított árfolyamát, ami szükségszerűen országuk exportjának romlásához és így a munkanélküliség növekedéséhez vezet. Amikor tehát Kína, vagy bármely másik ország amerikai állampapírokba „fekteti’ dollárjait, azt nem feltétlenül önszántából teszi. A nemzetek valójában már nem bíznak az amerikai gazdaságban, mégsem tudnak kiszállni a piramisjátékra emlékeztető rendszerből. Nem csoda, ha megérett az akarat egy – Medvegyev elnök szavait idézve – „olyan, teljes mértékben új típusú pénzrendszer kidolgozására, amelyben nem dominál egyetlen konkrét politikai cél vagy állam sem.”

Az Egyesült Államok költségvetési mérlege a 70-es évek elején fordult mínuszba. Ekkor vált el a dollár az aranytól, aminek szerepét az államkötvények vették át, mondván, van az is legalább olyan biztos, mint az arany. A világ különböző országainak központi bankjai mára négyezermilliárd dollár értékű kötvényt vásároltak össze, mellyel gyakorlatilag az amerikai költségvetés háromévtizedes hiányát birtokolják. Mivel az amerikai állam kiadásainak felét különböző katonai célokra fordítja, nem nagy sarkítás kijelenteni, hogy az amerikai katonai hegemónia fenntartásának költségeit idegen, mi több, sokszor éppen a beavatkozások miatt szenvedő országok állják. Nagy dilemma tehát a feltörekvő hatalmak számára, hogy milyen módon tudnának lassan kihátrálni ebből a kellemetlen játszmából. Az SCO és a velük együttműködő Brazíliát, Oroszországot, Indiát és Kínát tömörítő BRIC-országok célja hogy a tagországaik között zajló kereskedelmet a jövőben ne dolláral, hanem saját valutikkal bonyolítsák. Kína az elmúlt években Argentínával, Brazíliával és Malajziával is kétoldalú megállapodást írt alá, amely szerint egymás közt a jövőben nem dolláral, hanem a renminbi-vel (kínai valuta) fizetnek.

És bár az Egyesült Államok a világ legnagyobb hitelezője, mégis, a Világbankon keresztül Washington az, aki különféle struktúraátalakítási terveket kényszerít rá a hitelre szoruló országokra.

A Világbank a hitelek folyósítását rendszerint olyan követelményekhez köti, melyek következtében azok gyakorlatilag infrastruktúrájuk és természeti kincseik kiárusítására, illetve adókulcsaik és banki kamatjaik megemelésére kényszerülnek. Ezzel szemben az amerikai vezetés hazai pályán erősen protekcionista gazdaságpolitikát folytat. A Bush-kormányzat idején a kongresszus nemzetbiztonsági okokra hivatkozva akadályozta meg, hogy a kínai CNOOK megvásárolja az Unocal nevű kaliforniai olajcéget, illetve hogy dubai tulajdonba kerüljenek egyes keleti parti kikötők, idén év elején pedig Barack Obama is hazai termékek vásárlására szólította fel a polgárokat.

A SCO országai tehát rosszallással szemlélik, hogy a korábban a szabadpiac zászlóshajójaként ismert Egyesült Államok a világgazdasági válság hatásait egyre inkább intervencionalista intézkedésekkel próbálja kivédeni. Mindezt mások kontójára. Azzal, hogy az amerikai kormány állami közbelépéssel mentette meg a 2008-ban összeomlott Fannie Mae vagy Freddie Mac pénzintézeteket, nem tett egyebet, mint hogy azok 5,2 milliárd dolláros hiányát gyakorlatilag az állami költsgvetési deficithez csapta hozzá. A költségvetési hiányt viszont külföldi államok hitelei fedezik.

Elemzők egyetértenek abban, hogy az amerikai gazdaság a közeljövőben nem lesz képes ledolgozni azt a négyezermilliárd dollárt, mellyel idegen államoknak, központi bankoknak és pénzalapoknak tartozik. A hitelező államok kényszerpályán mozognak. A dollárcsapdából mára csak súlyos veszteségek árán tudnának kilépni. Ha amerikai állampapírjaikat piacra dobják, a dollártartalékaik veszítenek értékükből. Ha például a kínai valuta árfolyama tíz százalékkal emelkedik a dollárhoz képest, akkor a Kínai Központi Bank dollártartalékai 200 millió dollárt vesztenek értékből. Nem csoda, hogy a nagy hitelminősítő cégek arról beszélnek, hogy a United States Treasury Security elveszti „AAA”-s besorolását.

Mint, ahogy az sem csoda, hogy amikor – a Financial Times június 2-i beszámolója szerint – Tim Geithner amerikai pénzügyminiszter a pekingi egyetemen tartott előadásában komoly arccal bejelentette, hogy a dollár erős, így a kínai befektetések biztonságban vannak, szavait harsány kacagás fogadta.

Egy korszak a végéhez közeledik. Az amerikai túlköltekezés arra kényszerítheti az országokat, hogy visszatérjenek az I. és II. világháború közti kettős devizaárfolyam gyakorlatához, amikor is az egyik árfolyam az árukereskedelem, a másik pedig a tőkeáramlás és beruházások esetében használatos.

Bár az átállás nem lesz egyszerű, annak bekövetkezte csak idő kérdése.

Sayfo Omar