Chávez 2011 óta küzdött a rákkal. Elutasítva egy jó nevű brazil kórház ajánlatát, amely korábban már három latin-amerikai elnököt is kigyógyított a kórból, ő inkább a kubai kezelés mellett döntött, ahol állapotát teljes titoktartás övezte. Két operációt és egy kemoterápiát követően magát gyógyultnak nyilvánította, és a 2012 októberében megtartott választásokon újabb hat évvel hosszabbította meg elnöki mandátumát. A végső harcot mégis elveszítette.

Venezuela szegényei számára Chávez igazi messiás volt. Tipikus meszticként (afrikai, őslakos és európai keverék) a nép egyszerű fia volt, aki az ország teljhatalmú uraként is egy közvetlen latin fickó maradt. Kevesen tudják, de valójában csak egy hajszálon múlt, hogy álmát megvalósítva nem baseballjátékos lett. A népvezérségig persze hosszú út vezetett. 1992-ben a Carlos Andrés Pérez kormánya elleni puccskísérlet miatt börtönbe zárták. Két évvel későbbi szabadulása után Kubába utazott, ahol szoros barátságot alakított ki Fidel Castróval. Vélhetően az ő tanácsára felhagyott az erőszakos hatalomátvételről szól álmokkal és a hagyományos politika felé fordult. Karizmájának köszönhetően 1998-ban a szavazatok 58 százalékával államfővé választották.

Chávez nagy tisztelője volt Simón Bolívarnak, a XIX. századi latin-amerikai függetlenségi mozgalom hősének, így hatalomra kerülését követően első dolga az volt, hogy megváltoztatta az ország nevét, amelyet azóta is Venezuelai Bolívari Köztársaságnak hívnak.

Elnökségének első időszaka nem volt zökkenőmentes. A tradicionális jobboldali elit szervezkedni kezdett, aminek következtében a 2002-ben kirobbanó zavargásokban többen életüket vesztették az elnöki palotát védő fegyveresek tüze által, az ellenzék népszerűsége pedig egyre nőtt. Chávez lassan de biztosan masírozott a bukás felé. Hogy mégis hatalmon maradhatott, elsősorban nem magának, hanem rajta teljesen kívül álló okoknak köszönhette. Az olaj világpiaci árának 2003-tól kezdődő drasztikus emelkedésével Chávez rövid idő alatt mérsékelni tudta az ország kereskedelmi hiányát. Az olajpénzeket felhasználva, Castro tanácsára az elnök az oktatást és egészségügyet megcélzó szociális programok sorát indította el. Kubai orvosok és szakemberek ezrei érkeztek az országba, aminek köszönhetően a kórházi állapotokban hamar minőségi javulás állt be.

Az egyik legnagyobb adu ászt azonban George W. Bush akkori amerikai elnök jelentette Chávez számára, akinek népszerűtlenségét meglovagolva a populista vezér retorikai háborút hirdetett az Egyesült Államok világhatalmi törekvései ellen. 2004-ben Chávez népszavazáson erősítette meg pozícióját majd a két évvel későbbi választásokon elsöpörte riválisait. A korábbi „puccskísérletet” Washington számlájára írta és államosította az amerikai érdekeltségű vállalatokat. A továbbra is magas olajáraknak köszönhetően a közszolgálati alkalmazottak bére majdnem megduplázódott.

A venezuelaiak többsége történelmi elégtételként ünnepelte Chávez diadalmenetét. A sikernek azonban volt árnyoldala is. Az elnök 125 ezer tagot számláló milíciát toborzott, mely csakis neki tartozott engedelmességgel. A gazdaság közben mind nagyobb függőségbe került az olajeladásoktól és a fogyasztói cikkek importjától. Az állam egyre inkább irányítása alá vette a mezőgazdaságot, az infláció nőtt, rendszeressé váltak az áramszünetek, Caracas utcáin erősödött a bűnözés, az ország pedig a drogkereskedelem egyik központjává vált.

Chávez egyik legnagyobb sikere azonban abban állt, hogy sikerült elérnie, hívei a sikereket neki köszönjék, a kudarcokat azonban ne az ő számlájára írják. Az elmúlt másfél évtizedben a venezuelaiak úgy tudták, hogy gondjaik fő okozói elsősorban az Egyesült Államok, illetve az azt kiszolgáló oligarchák. Chávez a politikájának teljes ellenőrizhetőségére – legalábbis annak látszatára – törekedett. Vasárnaponként élőben sugárzott műsora, az „Aló Presidente” közvetlen kibeszélőshow-vá vált, ahol az emberek elmondhatták bajaikat, Chávez pedig sokszor a kamerák kereszttüzében adott ki parancsokat.

Az elnök nem bízta a véletlenre népszerűsége alakulását. 2012-es választási kampányára összességében kétszer annyit költött, mint a hat évvel korábbira.

Külpolitikailag Chávez igazi lázadó volt. Globális szinten jó kapcsolatot ápolt minden olyan kormánnyal, amelyik ellenségesen viszonyult Washingtonhoz.

Vlagyimir Putyintól 15 milliárd dollár értékben vásárolt fegyvert, és jó kapcsolatot ápolt Szaddám Huszeinnel, Robert Mugabéval, Moammar al-Kadhafival, Bassár al-Aszaddal és Mahmúd Ahmadinedzsáddal. Az ország olajvagyonát Amerika-ellenes szövetség létrehozására fordította. Beszédes tény, hogy a déli országok közül Venezuelát egyedül Szaúd-Arábia előzi meg a külföldi segélyekre történő ráfordításokban. A latin-amerikai fronton Chávez megalakította a Bolivár Szövetség Amerikáért (ALBA) nevű szervezetet, amelyben Kubától Bolívián át Ecuadorig és több karibi országig minden szélsőbaloldali vezetésű ország részt vett. Ezzel egy időben a politikailag vele ellentétes nézeteket valló Chilével, Kolumbiával és Mexikóval is jó kapcsolatot ápolt, miután termékeik elsődleges importőrévé lépett elő. Meglepő módon a Latin-Amerika helyi hatalmi babérokra törő országával, Brazíliával is jó kapcsolatot ápolt, melynek balközép kormánya eszközként tekintett rá az Egyesült Államok regionális dominanciájának megtörésében.

Érthető hát, hogy Chávez távozásával súlyos űr keletkezett nemcsak Venezuela, de egész Latin-Amerika életében. A lehetséges utódok közül senki nem rendelkezik a Présidente karizmájával. A legnagyobb esélyes Chávez korábbi alelnöke és bólogató embere, Nicolás Maduro, aki a néhai elnök szelleme mellett maga mögött tudhatja a civil propagandistákat és nem utolsósorban azon kubaiakat, akik ma a kormányban töltenek be szerepet. Legnagyobb kihívója Henrique Capriles kormányzó, aki az elmúlt októberben csúfos vereséget szenvedett Cháveztől. A fiatal és karizmatikus politikus a politikai spektrumon magát középre sorolja, és a tradicionális közép- és felsőosztály jelöltjeként korántsem elkötelezett híve a chávezi útnak.

Bárki is foglalja el azonban Chávez helyét, nem lesz könnyű dolga. Az új elnöknek Latin-Amerika legdiszfunkcionálisabb gazdaságát kell a nyakába vennie. Az ország bevételei teljes egészében az olaj világpiaci árától függenek. Helyi ipar gyakorlatilag nem létezik és a mezőgazdasági termelés is korlátozott. Az ország fiskális deficitje a 2007-es 2,8 százalékról 16 százalékra nőtt.

Összehasonlításként, Európa legrosszabbul teljesítő gazdaságai, Spanyolország, de még Görögország sem könyvel el 8 százalékosnál magasabb deficitet. 2012 végére az infláció 25 százalékra nőtt, a venezuelai valutát pedig 32 százalékkal értékelték le. Chávez távozásával új korszak köszönthet be az Egyesült Államok és Latin-Amerika kapcsolatában.

A lehetséges új elnökök közül egyik sem olyan eltökélten ellenséges Washingtonnal szemben, mint Chávez volt. Capriles esetleges megválasztása szinte garantálja a chávezi politika felülbírálását, és az elnöki székre leginkább esélyes Maduró is pragmatikus politikus hírében áll. A közeledés gazdasági okokból is ésszerű lenne. A retorikai háború ellenére ugyanis az Egyesült Államok a venezuelai olaj legnagyobb felvásárlója maradt.

Washington az elmúlt évtizedben a korábbinál nagyobb figyelmet szentelt déli hátsó kertjének. 1998 és 2009 között az Egyesült Államok Latin-Amerikával folytatott kereskedelme 82 százalékkal növekedett, csak 2011-ben az import 20 százalékkal bővült. Washington számára komoly tétje van a közeledésnek. Mára ugyanis csak a latin kormányok segítségével tud hathatósan fellépni a délről érkező drog- és menekültáradattal szemben. Nem is beszélve arról, hogy az elkövetkező amerikai elnökök – ahogy a legutóbbi elnökválasztás is mutatta – mind nagyobb mértékben függenek az Egyesült Államokban élő latinok szavazatától, akiknek szívéhez sok esetben eredeti hazájukon keresztül vezet az út.

A venezuelai–amerikai közeledéshez azonban Pekingnek is lesz pár szava. Chávez az elmúlt négy év során 40 milliárd dollár kölcsönt kapott Kínától, ami azt jelenti, hogy minden polgár 1400 dollárral tartozik a keleti óriásnak. Peking hosszú távú befolyásszerzés reményében számára kedvezőtlen feltételekkel bocsátotta a kölcsönt Chávez rendelkezésére.

Barack Obama az elkövetkező években a korábbinál hangosabban fog dörömbölni a latin kapukon. Még arra is reális esély van, hogy a közeljövőben Kubával is rendeződjenek a fél évszázada fagyos viszonyok. A szigetország elnöke Raúl Castro – aki pragmatikus politikus hírében áll – bizonyára tudatában van annak, hogy a venezuelai olajdollárok nélkül a kubai gazdaság látványos mélyrepülés elé néz. Ennek kivédéséhez a leghatásosabb mód a korábbi bajos ügyek rendezése. Még az is lehet, hogy néhány éven belül bebizonyosodik: Barack Obama 2008-as Nobel-békedíja mégsem volt hiábavaló.

Sayfo Omar