Chutzpah. Így mondják jiddisül, ha valaki kellő magabiztossággal képes olyasmit állítani, amiről még maga sem hiszi el, hogy akár csak köszönő viszonyban állna a valósággal. Az izraeli vezetés ezúttal ismét jelesre vizsgázott chutzpahból. „Bár az akció izraeli területen kívül történt, jogunk van az önvédelemre” – kommentálta a segélyhajó elleni agressziót Avital Leibovich, az izraeli hadsereg szóvivője. Összefolytak az izraeli és nemzetközi vizek csakúgy, mint a jogos önvédelem és a támadás fogalma Benjamin Netanjahu érvelésében is. Mindezt talán csak Anna Azari, Izrael moszkvai nagykövete múlta felül, aki nem kevesebbet állított, mint hogy az izraeli kommandósok „paintball fegyverekkel támadtak” a több mint harminc ország békeaktivistáit szállító török hajóra.

A nemzetközi közvélemény ezúttal nem tűrte szó nélkül a merész chutzpah-attrakciót. A segélyhajó elleni támadást Londontól Kairóig, Párizstól Rijádig valamennyi ország és nemzetközi fórum elítélte. Az izraeli akció ellen Dél-Afrika is tiltakozott, melyről mellesleg épp a hetekben bizonyosodott be, hogy az apartheid idején atomfegyvert akart vásárolni a zsidó államtól. De ami a legnagyobb meglepetést okozta: története során először az Egyesült Államok sem vétózta meg a szövetségesét elítélő ENSZ-nyilatkozatot.

A reakciók egyértelműen mutatják, hogy a nemzetközi politikában visszafordíthatatlanul megváltozott valami. A 2006-os libanoni, majd a 2009-es gázai háborúk óta egyre többen vannak, akik nyíltan merik bírálni a zsidó államot. A Tel-Avivot uraló szélsőséges erő azonban még az elmúlt egy évben is sorra borzolta a nemzetközi közvélemény idegeit. A dubai Moszad-akció, a Goldstone-jelentés semmibevétele, illetve a május végi, atomlétesítmények szervezett ellenőrzését megcélzó ENSZ-határozat bojkottálása mind egyértelművé tették Netanjahu és kormánya képtelenségét a kompromisszumra.

Az izraeli vezetés kockázatos politikát folytat. Különösen, hogy a tengeren túl épp úgy, mint a közvetlen szomszédban, megváltozott a széljárás. Az Obama-kormány felismerte, hogy Izrael agresszív politikája, illetve annak támogatása súlyosan veszélyezteti az iraki és afganisztáni kalandok sikerét. A hagyományosan nagy befolyásnak örvendő izraeli lobbicsoport, az AIPAC egyre csökkenő eredménnyel próbálja keresztülverni a pénzt és paripát követelő otthoniak akaratát (lásd: Demokrata 15. szám). Az amerikai irányváltást mutatja a május végén publikált új nemzetbiztonsági stratégia is, mely szakítva a korábbi erőpolitikával, tiszta fejjel néz szembe az Egyesült Államok hegemóniájának megszűnésével.

A dokumentum szerint Washington már nem a terror elleni háborút vagy a „gonosz tengelye” elleni küzdelmet tekinti prioritásnak, hanem olyan területekre koncentrál, mint a klímaváltozás hatásainak kivédése, az ország energiaellátásának biztosítása vagy a belföldi radikálisok visszaszorítása. A nemzetközi porondon felmerülő konfliktusokat diplomáciával és partnerkereséssel kívánnák megoldani. Egy új közel-keleti válság aligha illene bele az új koncepcióba.

Hasonlóan aggasztó Tel-Aviv számára a külpolitikailag egyre inkább saját útjait járó Törökország hozzáállása. Alig három éve Simon Perez még a két ország kivételesen jó kapcsolatairól beszélt a török parlament előtt. Az elmúlt három évben azonban Allah más irányt adott a történelemnek.

Törökország lassan szakítani látszik az egykori vallásellenes kemalista hagyományokkal. A hadsereg, mely hagyományosan az Izrael-barát irányvonalat propagálta, egyre inkább kiszorul a politikai döntéshozatalból. A be nem vallottan újottomán politikát folytató, vagy is az egykori oszmán területeket saját érdekszféraként kezelő iszlamista vezetés számára pedig már az arab világ megnyerése az elsődleges szempont. Az Izraellel ápolt korábban kiváló kereskedelmi kapcsolatok leépülőben vannak, a nem is oly rég még rendszeres katonai együttműködés pedig befagyott.

A történelem során először Törökország a palesztin–izraeli konfliktusban is határozottan állást foglal. Ankara – mit sem törődve a széles körű rosszallással – még az Izrael és Egyesült Államok által terrorszervezetnek tartott Hamász ügyvédjének szerepét is magára vállalta. Recep Tayyip Erdogan elnök nemegyszer párhuzamot vont a palesztin szervezet és a Törökországot uraló AKP között, melyet iszlamista politikája miatt sokáig eltiltottak a politizálástól.

Ebből az új török politikai táptalajból nőtt ki a gázai blokádtörő akciót szervező IHH is. A 90-es évek elején alapított török segélyszervezet korábban a boszniai és csecsen frontokon elfogott muszlimok ügyében járt közre. A török kormány ha anyagilag nem is, erkölcsileg mindenképp támogatja az IHH-t, melyet Izrael a Hamász és más iszlamista csoportok támogatásával vádolt meg. A flotta elleni támadás így gyakorlatilag nemzeti üggyé vált Törökországban. Olyannyira, hogy Erdogan elnök bejelentette, hazája „soha nem fog hátat fordítani Gázának,” hamarosan pedig ő maga is hajóra száll.

Bár a nemzetközi hátszél ehhez már rég nem adott, az izraeli vezetés továbbra is agresszív retorikát folytat. Az Irán, Szíria, Libanon vagy éppen Gáza elleni katonai akciók lehetősége – a politikusok nyilatkozatai és a héber sajtó tükrében legalábbis – továbbra is aktuálisnak látszik. A puska azonban könnyen visszafele sülhet el. Különösen egy Irán elleni légi akció esetében. Korábbi forgatókönyv szerint a gépek a török–szír határvonalon végighaladva közelítették volna meg célpontjukat.

Erre most nincs esély. Másik megoldás a szír légtér megsértésével Irak feletti átrepülés lehetne. Az iraki légteret felügyelő amerikai gépeknek viszont ebben az esetben kötelességük lenne lelőni a betolakodókat. Ennek elmulasztása kínos diplomáciai helyzetbe hozná az iraki frontról épp kihátráló Obama elnököt.

Jordánia – ha az uralkodó elit nem is szívleli az iráni politikát – aligha vállalná szívesen a támadó gépek átengedésével járó belpolitikai feszültségeket. Az iráni atomlétesítmények elleni támadás mindenképp sértené a török érdekeket. Recep Tayyip Erdogan és Lula da Silva brazil államfő nemrég írtak alá megállapodást, melynek értelmében Törökország 1200 kiló alacsony sűrítettségű iráni urániumért cserébe fűtőanyaggal látja el a teheráni atomreaktort. Egy esetleges izraeli légicsapás így közvetett módon Ankarát is sértené. Nem így egy Szíria vagy Libanon elleni akció, mely akár közvetlen konfrontációhoz is vezethet a két ország között. Törökország elmúlt években egyre szorosabbra fűzi gazdasági és katonai kapcsolatait az Izraellel papírforma szerint hadban álló Szíriával. Ankara nemigen méltatja szóra azokat az amerikai és izraeli vádakat, melyek szerint a szír rezsim Scud-rakétákat szállít és fegyveres kiképzést nyújt a libanoni Hezbollahnak.

Kérdés, hogy Ankara csendben végignézne-e egy esetleges izraeli megelőző csapást a Szíriában – Izraeli vélekedések szerint – a Bekaa-völgy szomszédságában elrejtett rakéták ellen. A helyzetet az is bonyolítja, hogy Oroszország 2011-re készül birtokba venni a szíriai Tartúsznál épülő hadikikötőt. De hasonlóan bizonytalan a török reakció arra az esetre is, ha az izraeli haderő offenzívát indítana Dél-Libanon ellen, ahol jelenleg 367 török katona szolgál az ENSZ békefenntartó erők kötelékében.

Egy Szíria vagy Libanon elleni támadás esetén a zsidó állam nem hogy egy NATO-tagországgal, de a katonai szövetség második legerősebb hadseregével rendelkező államával kerülne szembe. Ráadásul egy olyan hatalommal, melynek jóindulata az állandó gázhiánnyal küszködő Európai Unió és a térségbeli befolyásáért küzdő Egyesült Államok számára is stratégiai jelentőségű. Izrael lassan kifogy a szövetségesekből és helyzete valóban egyre inkább hasonlít az apartheid bukása előtti Dél-Afrikáéra.

Sayfo Omar