Csak a gyűlölet maradt

– A jövőre esedékes elnökválasztás két favoritja, Le Pen és Macron egyarán gyengén szerepelt a regionális választásokon. Macron még 15 százalékot sem ért el. Mi történik Franciaországban?

– A számok azt mutatják, hogy a modern francia demokrácia történetében még nem volt ilyen alacsony a szavazói hajlandóság. A választásra jogosultak kevesebb mint harmincöt százaléka ment el, a maradék hatvanhat-hatvannyolc százalék távolmaradásának az a magyarázata, hogy az emberek már egyik pártban sem bíznak. Ezért nem következett be a régóta várt jobboldali fordulat sem. A Nemzeti Tömörülés annyira túlerőltette a néppártosodást, hogy mára elvesztette a vonzerejét. Nem kínálnak valós alternatívát a társadalomnak. A kényes kérdésekben a fősodrú pártok álláspontját képviselik. A franciák viszont már mást akarnak. Sokan már nem azt szeretnék, hogy egy politikus megígérje, kevesebb bevándorlót fog beengedni, hanem hogy a meglévőket is küldjék haza. A munkások már hosszú ideje a jobb- vagy szélsőjobboldali pártokat támogatják. Ennek részben az az oka, hogy Franciaországban kihaltak a klasszikus szocialisták. A baloldalt az ultraprogresszív mozgalmak uralják, mostanra pedig csak az LMBTQ és az antirasszizmus témáját rágják, a klasszikus baloldali értékek képviseletét csak a szélsőjobb vállalja. Franciaország ma a sok millió politikai árva országa.

– A jobboldalon nincs olyan jelölt, aki képes lenne megszólítani a változást akarókat?

– A nemzeti oldal reménye, hogy a 2022-es elnökválasztáson jelölteti magát Éric Zemmour elismert esszéíró, újságíró, aki erős jobboldali meggyőződéssel kritizálja a modern Franciaországot. Zemmour szerintem nem akar győzni, csupán Le Pen pártját és a társadalmat akarja rákényszeríteni, hogy beszéljenek a kényes kérdésekről, ne legyenek ezek többé tabuk. Beszélni kell a terrorizmusról, a migrációról, a nemzeti öntudat kérdéseiről és a laicizálódott társdalomról. Ez fordulópont lesz a francia politikában.

– Van esélye a jobboldalnak a győzelemre?

– Meg vagyok róla győződve, hogy 2022-ben ismét Macront választják elnöknek, de Zemmour jelölése után minden megváltozik a francia politikai életben. Mindössze annyi hiányossága van ennek a forgatókönyvnek, hogy Zemmour az iszlám és a terrorizmus kérdéseit fogja felvetni, miközben Franciaországot nem kizárólag ezek a problémák feszítik. Az uniós és az állami szabályozások lassan megfojtják az országot. Otthoni barátaim tapasztalatából tudom, hogy ma nem érdemes vállalkozást indítani Franciaországban, jobban megéri segélyen élni, mint belefogni valamibe. Mintha az elit vegetálásra ítélte volna az embereket. Mikor néhány hete egy franciaországi körutamról visszatértem Magyarországra, először az jutott eszembe, hogy egy esetleges politikai fordulat esetén Magyarországot is ez a veszély fenyegetné, elfojtják a dinamizmust, demoralizálják a társadalmat.

– Mi a helyzet a francia társadalommal?

– Christophe Guilluy geográfus jóslata teljesedik be. A francia társadalom három részre szakadt. Van a belvárosi Franciaország, amely mögött jelentős tőke áll, lakásokat, teljes lakótömböket birtokolnak, nagyvállalkozók. Mivel ebben a társadalmi rétegben egyre kevesebb gyerek születik, ezért a vagyonok is egyre inkább koncentrálódnak. Ez a csoport nem kell hogy szenvedjen a bevándorlástól, mert nem találkozik a problémával. Ők a globalizáció nyertesei, minden előnyét élvezik az Európai Uniónak. Természetesen Macronra szavaznak.

– És a második rész?

– A második Franciaország a bevándorlók országa. Azok az emberek tartoznak ide, akik nem váltak franciává, még azok sem, akik már harmadik generáció óta élnek az országban. Egyszerűen nem sikerült teljesen integrálódniuk. Kultúra nélküli tömegek: feketék és arabok. Általában a legalantasabb munkát végzik. Ők tulajdonképpen az új elit új szolgái.

– És a harmadik?

– A harmadik Franciaország a „les gaulois”, azaz a gallok, az igazi franciák. Jellemzően a vidéki néprétegről van szó, amelynek tagjai képesek túllépni a bal- és jobboldali megosztottságon, ha nemzeti kérdésekről beszélünk. Párizsban híre sincs ennek a harmadik Franciaországnak. Az ország lakosságának kétharmadát alkotják, politikai értelemben mégis abszolút magukra vannak hagyva.

– Érintkezik a három világ?

– A három Franciaország identitásában, kultúrájában és részben nyelvében is különbözik, sem az érdekeik, sem a világképük nem találkozik. A társadalom egy része kulturálisan már nem francia, és itt nem a bevándorlókra gondolok, hanem a belvárosi elitre. Itthon is van egy ilyen réteg, csak sokkal kevesebben tartoznak ide. Nemzet és kultúra nélküli emberek, nevezhetjük őket műamerikaiaknak, globalistáknak, internacionalistáknak.

– Hová vezet mindez?

– A három társadalmi réteg között egyre szélesedik a szakadék. A sárga mellényes mozgalom egy tünete volt e folyamatnak, a földrengés első előjeleit láthattuk a tüntetések alatt. Igazi populista mozgalom volt, se nem jobb, se nem bal: a nép az elit ellen. Nemzeti egység jött létre, érthető, hogy a kormány mindent megtett, hogy szétverje a kezdeményezést. A legalantasabb módszerektől sem riadtak vissza, hogy megtörjék az embereket. Még a szélsőbaloldaliakat is felhasználták a sárga mellényesek ellen. Megjelent az Antifa és más szélsőbalos mozgalmak, amelyek belülről kezdték a megfélemlítést. Jobboldali tüntetőket vertek meg, megtámadták, akinél francia zászló volt, kívülről és belülről egyszerre hárult nyomás a mozgalomra.

– Az erőszak miatt értek véget a sárga mellényes megmozdulások?

– Igen, terrorizálták az embereket. Amikor a nép körében már nagyobb lett a félelem, mint az indulat, akkor győzött a hatalom. Ezer embert börtönbe zártak a tüntetéseken való részvétel miatt, sokakat megvertek, 27-nek a szemét lőtték ki, öt személy elvesztette a kezét  a rendőri fellépés közben. Hatalmas pénzbüntetéseket róttak ki. Sok rendőr inkább betegállományba vonult, mint hogy verje az embereket, de olyan környékeken, ahol 25 százalékos a munkanélküliség, ott egy rendőr sem merte megkockáztatni, hogy állás nélkül maradjon parancsmegtagadás miatt. Így sikerült végül leverni a tüntetéseket, tévedés azonban azt hinni, hogy vége a táncnak. Amikor a sárga mellényes mozgalom útjára indult, akkor még harag és remény volt az emberekben, mostanra ez elillant, és csak a gyűlölet maradt.

– Mi váltotta ki az elégedetlenséget, mi vezetett a megmozdulásokhoz? A gazdasági hanyatlás?

– Franciaországban az emberek nem azért tüntetnek, mert már nagyon szegények, hanem azért, mert érzik, hogy egyre szegényebbek lesznek, és az elit semmit nem tesz az országért. Mind nagyobb összegeket követel az állam, miközben egyre kevesebbet kapnak cserébe, az árak az egekbe szöktek, bezárnak a kórházak, az iskolák. Az én generációmhoz tartozó francia fiatalok életélménye, hogy sokkal nehezebb boldogulni, mint szüleink vagy nagyszüleink életében. Párizsban vagy a francia városok többségében, illetve azok vonzáskörzetében az átlagember számára elérhetetlen vágy a saját lakás. Megszokottá vált, hogy évtizedek óta magasak a munkanélküliségi mutatók, folyamatosan csökken az életszínvonal, romlik a közbiztonság. Én huszonéves koromban kezdtem úgy érezni, hogy az a Franciaország, amit szenvedélyesen szeretek, már nem létezik.

– Milyen volt ez a Franciaország?

– Párizs XII. kerületében, tipikus baloldali, középosztálybeli környéken laktunk. A kilencvenes években még nem volt igazán gond a környékkel, viszont már ekkor is azzal tömték a fejünket az iskolában, hogy muszáj bevándorlókat befogadni, különben elfajzott nemzetté válunk. A kétezres években már érződött a változás, 2010-re pedig annyira más volt minden, hogy az éjszakai buszra úgy szálltunk fel, hogy lélekben már készültünk a verekedésre. Ez lett az általános norma, én pedig nem akartam elfogadni. Ebben az időben óriási volt a balliberális nyomás is a társadalmon, annyira megvadult a propaganda, hogy már levegőt nem kapott az ember. Ekkor határoztam el, hogy Magyarországra költözöm. Visszatekintve, ez volt életem legjobb döntése.

– De mivel magyarázható a gyors hanyatlás?

– Kihalt a háború előtti nemzedék, helyüket pedig a 68-asok és azok gyerekei vették át. Ez a „minden mindegy generáció” a liberálisok öröksége. Ez érződött az életminőség romlásán is, az euró bevezetésével pedig tovább súlyosbodott a helyzet.

– Nemrég tett egy nagyobb körutazást Franciaországban. Mit látott?

– Összesen 52 nap alatt körbejártam az egész országot, érintve az összes jelentős tájegységet, kistelepüléseket és nagyvárosokat. Közben meglátogattam Párizsban a családomat és a barátaimat. Úgy éreztem, a fővárosban ma már egy fokkal jobb a helyzet, mintha kevesebb lenne az erőszakos bűncselekmény. Ezt az otthoniak is megerősítették. Az oka viszont mindössze az, hogy az utóbbi időben Párizsban is felfutóban vannak a különböző dizájnerdrogok, amelyek szó szerint zombivá változtatják a szerhasználókat. Aki ilyenek hatása alatt van, az nem akar semmit, nem rabol ki, nem erőszakol meg senkit. Így sikerült részben pacifikálni a külvárosokat, ártalmatlanná tenni a problémás rétegeket. A jelenség a francia rapzenében is érezteti a hatását. Egy évtizede még erőszakról, fegyverekről, pénzről beszéltek a fekete és arab előadók, és persze gyalázták a fehéreket. Most jellemzően a depresszióról és a drogokról szólnak a szerzemények.

– Az állam nem lép fel a kábítószer ellen?

– Ellenkezőleg. Arról folyik a politikai diskurzus, hogy legalizálni kell a könnyű­drogokat. Egész egyszerűen arról van szó, hogy ha nem sikerült pénzzel, azaz segélyekkel megvenni a békét a külvárosokban, akkor drogokkal altatják el az embereket. Rendőrök folyamatosan hagyják ott a munkájukat, nevüket elhallgatva arról vallanak, hogy az a parancs: a bevándorlókerületekben ne intézkedjenek, bizonyos időpontokban egyáltalán ne menjenek arra, kerüljék a konfliktust. Már nem beszélhetünk jogállamról Franciaországban.

– Ezt hogy kell érteni?

– Tudni kell, hogy Franciaországban nem a muszlimok rongálják meg vagy gyújtják fel a keresztény templomokat, hanem a baloldaliak. Amikor egy egyházi körmenet tagjait megtámadja egy szélsőbaloldali csoport, és a rendőrség nem tud mit tenni, miközben a sárga mellényesek ellen törvénytelen eszközökkel lép fel, akkor már semmilyen tekintetben nem beszélhetünk a törvény uralmáról, és az állam többé nem az emberek érdekeit szolgálja.