Csak akarat kell hozzá

Ahogy a bevándorlás, úgy az etnikai gyökerű zavargás sem új jelenség Európában. Nagy-Britannia – és a kontinens – első bevándorlókhoz kötődő etnikai zavargássorozata (race riot) 1919 januárja és augusztusa között zajlott, amikor az I. világháború végével beköszöntő munkanélküliség miatt elégedetlen angol kikötővárosok fehér munkásai összecsaptak a nekik konkurenciát jelentő afrikai, karibi, kínai és arab hajósokkal és munkásokkal. Az angol munkásosztály maszkulin kultúrájától nem idegen a fizikai konfrontáció, így a társadalmi és gazdasági feszültségek az 1950-es években, illetve Margaret Thatcher reformjai nyomán is etnikai zavargásokat eredményeztek. Az 1980-as évek elejének gazdasági privatizációi nyomán bevándorlásellenes csoportok emelkedtek fel, melyek utcai akcióik során számos alkalommal szembekerültek a különböző (jellemzően karibi és pa­kisz­táni) bevándorlóközösségek tagjaival, majd pedig többször zavargások törtek ki.

Az időről időre újra kirobbanó rendbontások mögött jellemzően akut társadalmi, gazdasági problémák és régóta húzódó helyi konfliktusok állnak. 2001-ben a munkásosztálybeli angolok és bevándorlók által vegyesen lakott, egykor iparból élő, addigra viszont már elszegényedő Bradfordban és Oldhamben törtek ki etnikai zavargások fehér és színes fiatalok csoportjai között.

A Franciaországból ismert forgatókönyv (lásd Őry Mariann írása) látszott viszont megvalósulni Nagy-Britanniában 2011 augusztusában, miután londoni rendőrök egy nyomozás során lelőtték a 29 éves ír–karibi származású, kábítószer-kereskedelemben érintett Mark Duggant. A halálhír végigfutott a közösségi médián, aminek hatására több nagyvárosban forrongásokba és szervezett fosztogatásba torkolló tüntetések kezdődtek. Az egy hétig tartó erőszakhullám során a rendőrök több mint háromezer embert tartóztattak le. Noha az összecsapásokban nagy számban vettek részt bevándorló-hátterű fiatalok, az angol közvélemény elsősorban a rendbontók társadalmi osztályának problémáira koncentrált.

Hollandiában az 1960-as, 70-es és korai 80-as évek baloldali rendbontásai után évtizedes nyugalom tért vissza az utcákra. Az első, bevándorlókhoz köthető zavargás 1998-ban Amszterdamnak a 20 százalékban marokkóiak által lakott Slotervaart kerületében történt, miután a rendőrök le akartak tartóztatni egy bűncselekményekkel gyanúsított 12 éves fiatalt, ám családja és szomszédai barikádokat emeltek, és a hatóság embereire támadtak. Ugyanebben a városrészben 2007-ben egy elmegyógyintézetből szabadult marokkói férfi egy őrsre besétálva két rendőrt megkéselt, mire válaszul lelőtték. Noha a hatóságok és a marokkói közösség elöljárói is próbálták csitítani az indulatokat, fiatalok egy csoportja a rendőrökre támadt, és 19 autót felgyújtott. Nagy-Britanniához hasonlóan az etnikum Hollandiában sincs tabusítva, ezért a hivatalos szervek és a sajtó rendszeresen megjelölik a zavargók – és általában a bűnelkövetők – származását. Hollandiában a rendőrségnek európai viszonylatban széles jogköre van az erőszak alkalmazására, és mivel – például Franciaországhoz viszonyítva – nincsenek átláthatatlan szegregátumok, a zavargásokra adott határozott hatósági válasz esetén ritkán kell az adott konfliktuson túlmutató társadalmi következményektől tartani. A rendőrök ezért bármiféle tömeges rendbontásra jellemzően határozottan lépnek fel, így azok rövid idő alatt kifulladnak. Így volt ez 2010-ben Culemborg városának Terweijde kerületében, amikor marokkói és a Maluku-szigetekről származó fiatalok csaptak össze. De gyorsan véget ért a 2017-es rotterdami és amszterdami konfliktus is, ahol rohamrendőrök vertek szét török tüntetőket, akik az ellen tiltakoztak, hogy a holland kormány nem engedte kampánybeszédet mondani a török külügyminisztert, majd a felszólítás ellenére sem hagyták abba a demonstrációt.

Németországban a bevándorláshoz kötődő zavargások hagyományosan a szélsőjobboldal számlájára voltak írhatók. Az első, külföldiekhez köthető eset 1993 májusában történt, amikor török fiatalok randalíroztak a Kölnhöz közeli Solingenben, miután egy neonácik által okozott tűzben öt török meghalt. Az eset kapcsán a német és a török kormány is önmérsékletre intette a török közösségeket, amivel párhuzamosan a rendőrség is határozottan fellépett a rendbontók ellen.

A német rendőrség hatásos intézkedésének köszönhetően Németországban azóta sem jellemzők az efféle rendbontások, a legtöbb zavargás baloldali és anarchista csoportok számlájára írható. Míg Franciaországban a forrongások gyakran az erőszakszervezetek ellen irányulnak, addig Németországban a többségi társadalom és a hatóságok ellen irányuló agressziónál jellemzőbbek az egyes bevándorlócsoportok közötti erőszakos cselekmények. Ezek olykor helyi feszültségekre vezethetők vissza, máskor viszont a bevándorlók anyaországaiban zajló konfliktusok importálódnak a német utcákra. 2014-ben kurdok és fundamentalista muszlimok csaptak össze Hamburg­ban és Alsó-Szászországban, miután az Iszlám Állam ellen tüntető kurdok mecsetekre támadtak. 2019-ben törökök és kurdok között robbantak ki utcai harcok, miután Recep Tayyip Erdoğan elnök offenzívát indított Észak-Szíria kurdlakta területei ellen. A rendőrség ilyenkor jellemzően határozottan lép fel a rendbontókkal szemben. Így történt 2020 júniusában is, amikor bevándorló-hátterű fiatalok tiltakoztak Stuttgart és Frankfurt városában a koronavírus-lezárások miatt. A hatóság hamar rendet tett, így ismét bebizonyosodott hogy az állami erőszakszervek ha parancsot kapnak rá, könnyen felül tudnak kerekedni a szervezetlen csőcseléken.