„Csak tartsd a szád!”
Lion Edler német újságíró nem ismeretlen a Demokrata olvasói előtt. 2012 januárjában Sajtószabadság és véleményszabadság, Isten óvja Magyarország kormányát címmel véleménycikket írt az egyik internetes német lapba, amit a Demokratának adott interjú követett, Durva kettős mérce címmel. Egyetemi évei alatt vezetett naplója ékes bizonyíték arra, hogy a Németországban tapasztalható véleménydiktatúra alapjait nem tegnap rakták le.
Lion Edler, a Junge Freiheit című nemzeti-konzervatív hetilap fiatal újságírója 2011 februárjában bátor lépésre szánta el magát: elküldte a felvételi jelentkezését a baloldali fellegvárnak számító berlini Otto Suhr Intézet politológia szakára. Más szóval, belépett az oroszlánbarlangba. Már ekkor is írt a Junge Freiheit című konzervatív lapba, és rendszeresen találkozott szerzőtársaival az újságírói törzsasztal mellett. Egyik kollégája nemrég fejezte be a tanulmányait ugyanott.
„Amikor elmeséltem neki, hogy én is oda fogok járni, azt tanácsolta, hogy tartsam a szám. Felidézte, hogy egyszer az egyetemen a Junge Freiheitot olvasta. Két lány ezt kiszúrta, majd nem sokkal később három kigyúrt ifjú kíséretében tértek vissza, akik fenyegetően azt kérdezték tőle, vajon tisztában van-e azzal, hogy mit olvas. Teljes mértékben, válaszolta, hisz a nevem is rajta van, nevetett. Ettől úgy megdöbbentek, hogy azonnal leléptek.”
Lion Edler 2011-ben kezdte politológiai tanulmányait a baloldali campuson. Ekkor még nem volt se tömeges illegális migráció, se koronavírus-járvány, volt viszont bolognai rendszer a felsőoktatásban.
„Minden egyetemistát rövid pórázon tartanak, hogy a humboldti értelemben vett tudomány szellemét csírájában elfojtsák. Az egyetemistáknak nem kell gondolkodniuk, csak előadásokra, szemináriumokra járniuk és teljesítménypontokat gyűjteniük. Ez egészében az orwelli világra emlékeztet, ahol az emberi teljesítményeket matematikai fogalmak mentén különböző kategóriákba sorolják. Így válnak akarat nélküli robotokká, akiknek már nem a nagy egész számít, csak a növekvő számokban kifejezett teljesítményfokozás” – mutatja be a szűk látókörű és bürokratikus oktatási rendszert a szerző.
Hamarosan kiderül, a campuson a tanárok valamennyien baloldaliak. Nincs közöttük egy se, aki ne lenne az. Ám olyan se nagyon akad, akinek az előadásait élvezni lehetne. Az egyetlen kivétel egy docens, aki a politikatudomány eszmetörténetét tanítja. Ő is kommunista, de legalább jóindulatú, intellektuális gondolkodású, és van stílusa, ellentétben a többi tuskó Antifa-rajongóval. De azért nem kell elkeseredni. Az egyetemnek vannak jó oldalai is. Ilyen például a menza és a szép, zöld park az épület körül…
Lion barátai azt tanácsolják, hogy csak a tanulmányi és vizsgaszabályzatra koncentráljon, semmi mással ne foglalkozzon. Ha az abban foglaltakat követi, nem lehet nagy baj…
Néhány megdöbbentő részlet a naplóból: „2011. november 2. 14–16-ig eszmetörténeti előadás. Az elején a professzor megkérdezi: van valakinek kifogása az ellen, hogy az előadást filmre vegyék? Szeretnének szép képeket küldeni az oktatási minisztériumba, hogy bemutassák, milyen jól működik itt minden.”
A bevezetés a politikatudományba című előadás után a kollokviumvezetők bemutatják a témáikat: kizárólag balliberális témák. Gendertanok, queer-feminista teóriák. Az egyik kollokviumvezető nyomatékosan felhívja a figyelmet arra, hogy ő a szemináriumán nem tűri meg sem a szexizmust, sem a rasszizmust, sem a homofóbiát.
„Kérdem magamtól: hogy néz ki a gyakorlatban a nem tűri meg? Ha valaki mond valamit, ami nem tetszik neki, vajon kirúgja?” – töpreng a szerző.
„2011. november 9. Az egyetem üzenőfala. Arra szolgál, hogy a diákok megírhassák, ha valami nem tetszik nekik. Írd alá! Szól az egyik üzenet, amely szerint »legyenek szívesek végre abbahagyni az egyetemen a kommunista propaganda terjesztését! Az »Írd alá te is!« felhívás mellett három felkiáltójel, de nincs egyetlen aláírás sem. A felhívást mellettem valaki káromkodva reakciósnak nevezi.”
Egy évfolyamtársa azon akadt ki, hogy a két téma, amit fel kell dolgoznia, lassan már émelyítő: az első egy idézet egy 68-as diáklázadó tollából, a másik pedig egy szövegrészlet egy feministától, aki szerint a család fogalmát csak azért találták ki, hogy a patriarchátust támogassák.
Lion hosszas vívódás után úgy dönt, hogy jelentkezik a gólyatáborba. Megérkeznek Marlenburgba. Egy kis falu, ahol az üdülőtáboron és a pékségen kívül nincs semmi. A pékség csak reggel van nyitva. Ellátás a táborban. Csak vegán, kivéve a reggelit, amikor van tej és sajt. A társalgóban plakát a falon: Jó utat mindenkinek! Az Alle (mindenkinek) szóban az A egy anarchiajellel van helyettesítve.
Összesen negyvenen jöttek el az ismerkedési útra. Naponta 30 euró a szállás és az ellátás. A sör 50 cent, a koffeintartalmú matéital egy euró, a bor három és fél. A szakács, Sebastian egy pirosra festett hajú punk, akinek az áll a pólóján, hogy „skizofrén vagyok”.
„Egy nyolcágyas szobában laktunk, Steffennel, Niklasszal és a többi fiúval, illetve az egyetlen lánnyal, Marlenével. Ő azt mondta, nem zavarja, hogy csak fiúk veszik körül. Rosszabb lenne, ha lányokkal kellene egy szobában aludnia.”
Napközben különböző csapatépítő társasjátékokat játszottak. Az egyik a pogó. Lényege, hogy a résztvevők kört formálva székeken ülnek, egy játékos középen ül, és kérdez. Ha a feltett kérdésre igen a válasz, a játékosnak fel kell állnia, és egy másik széket kell keresnie. Eggyel kevesebb szék van, mint résztvevő, így a játékosból előbb-utóbb kérdező lesz. Az elhangzott kérdéseket hűen dokumentálja Lion Edler naplója:
„Ki akadályozott már meg náci tüntetést?” Hatan.
„Kit tartóztattak már le?” Többeket, köztük az egyik kollokviumvezetőt.
„Ki vert már meg nácit?” Ketten.
„Ki állt már könnygázfelhőben?” Többen.
„Ki tudja, hogy kell autókat felgyújtani?” Öten.
„Ki szavazott valaha is a CDU-ra?” Senki. (Ekkor még nem volt AfD – a szerk.)
„Ki gondolja, hogy a Spiegel az iszlám ellen heccel?” Tízen.
„Ki érzi magát közelebb az iszlámhoz, mint a kereszténységhez?” Hárman. A többiek felháborodnak, mert ezek szerint ők nem nézik semmibe a nőket…
„Kinek lenne most azonnal kedve nemtől függetlenül szeretkezni?” Hatan-heten felállnak, és az ötletet azonnal tett követi. Ők elhagyhatják a termet.
A kollokviumvezetők legalább fele biszexuális vagy homoszexuális. Ekkor döbben rá Lion, miért szerepelt a meghívóban a pingpongütő és a papucs mellett, hogy mindenki hozzon magával óvszert.
Lion már harmadéves volt, amikor egyik nap egy szórólapon meglátta a saját fényképét. „A Junge Freiheit újságírója politológiát tanul a berlini egyetemen” – ezzel a címmel kezdődik a névtelen szórólap. Liont nacionalizmussal, rasszizmussal, szexizmussal vádolja az anonimitásba burkolódzó szerző (vagy szerzők), azt állítva, hogy a fiatal újságíró csak azért jár oda, hogy baloldali diákok ellen kémkedjen!
Németországban az alkotmány 5. cikke garantálja a sajtó- és véleményszabadságot, a 12. cikk pedig kimondja, hogy mindenkinek joga van szabadon gyakorolnia a hivatását, és részt venni bármely, általa szabadon választott képzésen.
Ugyanakkor az adatvédelmi törvény tiltja, hogy az illető személy beleegyezése nélkül közzétegyék a fényképét és a személyes adatait. Ehhez képest nemcsak nyilvánosságra hozták Lion személyes adatait, hanem még meg is rágalmazták a fiatal egyetemistát, majd változatlan formában megjelentették ugyanezt a szöveget az azóta Németországban már betiltott szélsőbaloldali linksunten.indymedia oldalán is.
Az internetes portált a CDU-s Thomas de Maiziére belügyminiszter javaslatára tiltották be, mert „az oldal nyilvánosan buzdít bűncselekmények elkövetésére a rendőrség és a politikai ellenfelek, illetve szabotázsakciókra az állami és privát infrastruktúra ellen”. A szélsőbaloldali weboldal betiltása ellen a Zöldek ifjúsági szervezete (Grüne Jugend) és a Riporterek Határok Nélkül nevű NGO is hevesen tiltakozott.
A szórólap megváltoztatta Lion életét. Innentől kezdve nyíltabban vállalhatta politikai nézeteit, és megosztotta a campust. Az egyik oldalon nyílt megvetést, a másikon viszont szívből jövő elismerést vívott ki magának. Az egyik professzor például bevallotta, hogy elolvasta Lion cikkeit, és semmilyen botrányos kijelentést nem talált bennük. Egyetlen dolgot rótt fel csupán a fiatal újságírónak: azt, hogy az iszlámot még Lionnál is kritikusabban látja! Egyik szemináriumán így fogalmazott: „Ha minden bevándorló előtt teljesen megnyitjuk a határainkat, a legrövidebb időn belül polgárháborúnak nézünk elébe. Erről meg vagyok győződve.”
Lion Edler sokkal többet tett annál, mint hogy elvégezte a politológia szakot. Gondolkodásra és állásfoglalásra késztette tanárait és diáktársait, és megnyitotta az őszinte véleményáramlás folyamát. Ezzel együtt számára ez a négy év az Otto Suhr Intézetben részben szórakoztató, ugyanakkor mélyen elszomorító volt.
Dr. Stefan Scheil történész és publicista azzal ajánlotta a könyvet az olvasók figyelmébe, hogy szerinte mindenkinek naplót kellene vezetnie, mert száz év múlva nagyon értékes lesz. Igaza lehet, de nem kell száz évet várni, mert ez a könyv már ma is az.
