A csernobili atomkatasztrófa nemcsak a kommunista téboly különböző oldalaira világított rá, hanem arra is, hogy általában a modern, ipari társadalmak energetikai fenntartása és az élővilág, benne az ember egészségi állapotának biztonsága hosszú távon nehezen fér meg egymás mellett.

Foglaljuk össze röviden, hogyan került sor a szóban forgó tragédiára. KGB-s dokumentumok szerint már az erőmű építésekor megszegték az előírásokat, például nem megfelelő anyagokat használtak fel a hűtőcsövekhez, s emiatt sem működött rendeltetésszerűen a biztonsági rendszer.

Az ilyen, úgynevezett RBMK-típusú reaktorok érdekessége, hogy már a tervezésénél tudták, nem teljesen biztonságos; az urángrafit-víz reaktor szerkezetileg instabil, viszont a reakciók során könnyen elő lehetett állítani az atombomba elkészítéséhez nélkülözhetetlen plutóniumot.

Ilyen reaktorok egyébként csak a Szovjetunióban működtek. Íme, újabb bizonyíték, hogy a hidegháborús és militarista megalománia akkora prioritásnak számított abban az országban, hogy több ilyen típusú erőművet halálos nyugalommal építettek fel és üzemeltettek úgy, hogy tudták, ezek a létesítmények időzített bombaként működnek, beláthatatlan veszélyt jelentve akár egy fél kontinensnyi terület számára.

A csernobili bomba 1986. április 26-ra volt időzítve. Úgy történt, hogy Anatolij Diatlov fizikus, helyettes főmérnök engedélyt kapott Fomintól, az erőmű főmérnökétől egy ártatlannak tűnő kísérletre: azt kívánták megvizsgálni, hogy lakossági áramszünet esetén a tehetetlenségük folytán kipörgő turbinák képesek-e az ilyenkor automatikusan üzembe lépő dízelmotorok beindulásáig áramot termelni. Mindebből még nem lett volna semmi probléma, ha már a kezdetektől fogva nem orbitális szabályszegésekkel fogtak volna hozzá.

Példának okáért az üzemzavari hűtőrendszert már pénteken délután kettőkor kiiktatták, szombat hajnalban pedig kikapcsolták azt az automatikát is, amelyik a hatalmas méretű reaktor teljesítménysűrűségének egyenletességét szabályozta – mindezt Diatlov jóváhagyásával. A robbanást megelőző utolsó órában a szabályzórudakat is kihúzták az operátorok, szintén a mérnök parancsára, majd, ismét csak szabályellenesen, túlzottan alacsonyra csökkentették a teljesítményt, amely aztán hirtelen megugrott s elindította a végzetes láncreakciót.

Az eredmény: először a hirtelen felforró hűtővíz okozott termikus robbanást, melyet kémiai robbanás követett, olyan erővel, hogy az épület tetejét is levitte, s különböző kémiai reakciók folytán radioaktív nemesgázok és fémek grafittal alkotott elegye kezdett égni, hatalmas, gyilkos hatású füstfelhőt alkotva. Ezt a szél továbbvitte Európa felé, de kis mennyiségben a világ távolabbi részeibe is eljutott. Ez a rettenetes tűz még tíz napig égett. A robbanás során a belső hőmérséklet 2000 Celsius-fok fölé emelkedett…

Kevesen tudják, hogy amennyiben a reaktor belső hőmérséklete 2700 fok fölé emelkedett volna, egy harmadik, ezúttal nem kémiai, hanem atomrobbanás következett volna be, amely 500 kilométeres körzetben változtatta volna pusztasággá a vidéket.

Nézzük csak: Magyarország hossza kelet-nyugati irányban 500 kilométer. Egy magyarországnyi sugarú kör Európa egyik legsűrűbben lakott területén! Inkább ne gondoljunk bele. S hogy ez mégsem így történt, az csak a véletlen műve.

A balesetet követő órákban a tűzoltók a tűz további terjedését megakadályozták, míg a radioaktív füstöt okozó izzó grafit elfojtásához, mely még tíz napig mérgezte a levegőt, már speciális eszközök kellettek. Ilyen volt a zsákokba csomagolt ólom és a bórozott homok, amit helikopterrel lehetett a füstoszlop fölött a felrobbant reaktorba juttatni. S kik végezték el ezt a pokoli feladatot? Javarészt kiskatonák, akik közül sokan kínhalált haltak napokkal utána a sugárfertőzöttség miatt.

A robbanás a péntekről szombatra virradó éjszaka közepén történt. Ehhez képest Rizskov miniszterelnököt csak szombaton este hat órakor értesítették a csernobili balesetről, aki vasárnap délelőtt 11 órakor saját vezetésével kormánybizottságot hozott létre, amely elindította a szerencsétlenség kivizsgálását és a károk csökkentését. Április 27-én, vasárnap Valerij Legaszov, a vizsgálóbizottság szakmai elnökeként a helyszínre repült. A kontinensen ilyesmire nem készült fel senki, nem lehetett tudni, hogy mit szabad enni és inni.

Szombaton napközben katonák mérték a sugárzást az erőmű melletti Pripjaty városában, ahol semmit nem kötöttek a lakosság orrára, holott a robbanást követő negyedik nap múlva a 45 ezer lakos halálos dózist kapott volna. Aztán olyan döntés született, hogy vasárnap délután az egész várost ki kell üríteni, amit rengeteg busszal és személyautóval végre is hajtottak. Az emberek alig vittek magukkal holmit, hiszen azzal hitegették őket, nemsokára hazatérhetnek.

A hatóságok féltek a pániktól, ez volt a félretájékoztatás oka. A máskor olyannyira keménykedő diktatúra most nem volt elég kemény ahhoz, hogy a népet a kész helyzettel szembesítse. Hiába, amikor igen éles a helyzet, a kommunisták soha nem álltak a helyzet magaslatán. Aztán folyamatosan a város környékét is elkezdték kiüríteni egy 30 kilométer sugarú körben, de az ezen túl fekvő területeken még a kilencvenes években is történtek kitelepítések.

Lehet olvasni olyan szakértői véleményeket, hogy egy száz kilométeres kört kellett volna húzni. De az is lehetséges, hogy nem feltétlenül így kell kijelölni a veszélyeztetett zónát. Ami a lényeg: hozzávetőleg 170 ezer ember kényszerült elhagyni otthonát, ami hatalmas trauma egy nemzet számára. Ezt a zónát aztán erős kerítéssel vették körül, őrséget is felállítottak. Nem túl szigorút, mert évekkel később egy magyar televíziós stáb is eljutott a zónába, ahol riportot készített az ott élőkkel.

Ezzel egyidőben az erőmű területén még számos feladat váratott magára. Attól tartván, hogy a radioaktív anyag átizzik az erőmű talapzatán, megfertőzve a közeli folyók vízforrásait, egy nem akármilyen horderejű munkát kellett elvégezni: a reaktor alá egy 900 négyzetméteres, két méter vastag vájatot kellett ásni, melyet betonnal kívántak feltölteni, melyben egy speciális hűtőrendszer működik.

Az ásást Tulából és Donyeckből odarendelt fiatal bányászokkal végeztették, akik iszonyú munkatempóban, minden sugárvédelem nélkül, hősiesen tették dolgukat; nagy részük a negyven éves kort se érte meg. A vájatot végül csak simán lebetonozták, a hűtőszerkezet nem épült meg. Később kiderült, a betonozás is fölösleges volt. Ekkor kezdődött el egy gigantikus munka: a sokat emlegetett betonszarkofág megépítése, mely mérhetetlen mennyiségű pénzt emésztett fel. A mintegy hatvan méter magas vasbeton létesítmény novemberre készült el. Építésében az úgynevezett likvidátorok vettek részt, más néven biorobotok, akiket a Szovjetunió egész területéről hívtak a helyszínre.

A mintegy négyszázezer életerős ember saját készítésű ólom védőruhájában legföljebb négy percet dolgozhatott egyfolytában. A daruk és egyéb járművek szélvédőit ólommal borították be, így azok kezelői és vezetői vakon, távirányítással végezték az adott műveleteket. Hosszan tartó fontos feladat volt továbbá, hogy az épület tetejére pottyant kisebb-nagyobb, sugárzó grafitdarabokat lapáttal a mélybe dobálják. Futólépésben, szintén csak pár percig lehetett végezni ezt is. Normál esetben egészen kevés ember is elég lett volna mindehhez, de nem azon a rettenetes helyen, ahol a méltán hősnek nevezett likvidátorok örök életre megbetegedtek. Ma már nagyon sokan nem élnek közülük, vagy súlyos betegek, rokkantak. Novemberre elkészült a szarkofág. Ma a csernobili erőmű turisztikai látványosság merész emberek számára.

Sokat kutatott kérdés, hogy hány áldozata lett a katasztrófának. A források különféleképpen számolnak, de tény, hogy a milliós nagyságrend kétségbevonhatatlan. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy hány mutáns gyerek született és születik a jövőben is, hiszen a genetikai elváltozások még több jövőbeli generációt is érinteni fognak, a további daganatos megbetegedésekről nem is beszélve.

Anatolij Diatlovot, a közvetlen felelőst, valamint Viktor Brjukhanovot, az erőmű igazgatóját később életfogytiglanra ítélte a szovjet bíróság a biztonsági előírások megsértése, szolgálati beosztással való visszaélés, illetve bűnös hanyagság miatt. Ezenkívül több kisebb börtönbüntetést is kiosztottak. Mindez jogos, de a tragédia bekövetkeztekor titkolózó, a helyzetet kellően komolyan nem vevő politikai vezetést szintén súlyos erkölcsi felelősség terheli a saját népe és a külföld előtt.

Csernobil túlmutat önmagán. Mert Csernobil kritikája az egész modern világrend és a globalizáció kritikája is egyben. A szovjet államot ért gazdasági veszteségek eltörpülnek azoknak a tragikus tapasztalatoknak a fényében, amelyek azt mutatják: az atomenergiával vigyázni kell.

A hirosimai atombombák megmutatták, milyen pokoli következménye van a nukleáris technika hadászatban való bevetésének. Aztán kisebb nukleáris katasztrófák után Csernobil adta az első kijózanító pofont a politika és a gazdaság urainak, hogy a „békés” atomtechnikának milyen az igazi arca.

A második pofont a mostani, Japánban történt katasztrófa adta, hiszen ennek egy természeti jelenség volt az előidézője. A harmadik pofon nehogy egy globális pusztulás legyen.

Doma Péter