Dániában javul a helyzet, de…

Svédország immár képtelen hagyományos eszközökkel megvédeni polgárait a migránsbandáktól. A svéd migrációs politika csődjének beismerésével egyenértékű, hogy nemrég felmerült, a hadsereget is bevethetik az országot sújtó példátlan bűnözési hullám megfékezésére. A skandináv ország ebből a helyzetből csak iszonyatos erőfeszítések árán lesz képes kikecmeregni. A jövőbe vetett bizalmat azonban nagyban rontja, hogy egyelőre a politikai akarat is hiányzik a hatékony cselekvésre. A vékony többségű jobboldali kormány csak félszegen tapogatózik az útvesztőben, ami elvileg a megoldás irányába vezet, miközben az ország második legerősebb pártja, a Svéd Demokraták politikai páriaként kívülről támogatja a kormányt, tényleges befolyása nincs a folyamatokra.

Amennyiben a svédek világnézeti okokból elutasítják azt a határozott politikát, amit a magyar kormány képvisel a migráció tekintetében, még mindig megfontolhatnák a dán példát, amely legalább részleges megoldást hozhatna a kibontakozó krízis kezelésére. A dániai minta működni látszik. A baj ugyan ott is az ország határain belülre költözött, ám a dánok következetes politikával képesek voltak kezelni a migrációs nyomást. A legfontosabb pedig éppen az, hogy az állam, a polgárok által választott kormány kézben tartsa az országban zajló eseményeket. Ne tétlen szemlélőjük, hanem aktív formálójuk legyen. Márpedig a migráció olyan folyamat, amely könnyen drámai fordulatot vehet, ha az állam képtelen az előbbiekre.

Az elmúlt napokban a Demokrata munkatársai Dániában és Svédországban tettek rövid látogatást, hogy a helyszínen tudakozódva szerezzenek tapasztalatot a migrációs helyzet valóságáról. Koppenhága és Malmö. Két egymáshoz kulturálisan és földrajzilag is közeli város, a migrációs helyzet tekintetében azonban merőben más úton járnak, ami nagyban kihat a két város mindennapi életére.

Koppenhága Dánia fővárosa, lakossága 630 ezer fő, lélekszáma közel harmada Budapestének. Európai viszonylatban közepes nagyságú város, világviszonylatban kistelepülés. Tiszta és rendezett közterek, kifogástalan tömegközlekedés, unalmas építészeti örökség. Budapesthez viszonyítva egyhangú. A magyar fővárosban egy közepes jelentőségű századelős bérház építészeti értéke vetekszik Koppenhága bármelyik reprezentatív épületével. A dániai élet nagyszerűsége azonban nem az építészetben vagy a kulturális nyüzsgésben leledzik. Dánia előnye az a sajátos skandináv mentalitás, amely megteremtette a világon egyedülálló jóléti államot, és amely a társadalmi szolidaritáson, a kemény munkán és az együttműködésen alapszik. Egyszerűen fogalmazva, a zord éghajlati viszonyok között szocializálódott dánok felépítettek egy olyan országot maguknak, amely minden körülmények között gondoskodik azokról, akik önhibájukon kívül váltak munkaképtelenné vagy nem találnak munkát.

Az 5,8 milliós Dániában megközelítőleg félmillió bevándorló-hátterű él, a lakosság 14 százaléka. A Migrációkutató Intézet elemzése szerint a politikai korrektség nyelvén „újdánoknak” nevezik ezeket az embereket. A valóság azonban az, hogy ők a legkevésbé sem tartják magukat dánnak, jelentős részük a különböző etnikai csoport által teremtett párhuzamos társadalmak részét alkotja. Szintén a Migrációkutató Intézet elemzéséből származó adat szerint az állami statisztikák 76 400 nem nyugati bevándorlót tartanak számon, akik párhuzamos társadalomban élnek, olyan közösségekben, amelyek számára nem a dán értékek és társadalmi normák a mérvadók.

A Dán Statisztikai Hivatal húsz éve követi azt a gyakorlatot, hogy a bevándorlókat nyugati/nem nyugati országokból származókra osztja. A nem nyugati országokból érkezők jellemzően menedékjog vagy családegyesítés útján szereztek tartózkodási engedélyt. Ezek az emberek kevesebbet keresnek, illetve munkaerőpiaci teljesítményük is messze elmarad a nyugati bevándorlókétól. Azt azonban meg kell említeni, hogy az unióból érkezők sem problémamentesek. Koppenhágában az utunkba eső öt kéregető közül öt román volt; egy korábbi római utazás tapasztalataira alapozva biztosan állíthatjuk, hogy tíz megkérdezett esetében is hasonló lett volna az arány a románok javára.

Egyes bűncselekménytípusok, mint például a prostitúció is sok esetben közép- és kelet-európai elkövetőkhöz köthető. A Koppenhágából Budapestre tartó repülőjáraton is jól látható volt, hogy ki az a három ember – egy férfi és két hölgy –, akik a legősibb mesterség míveléséből, illetve a feltételek megteremtéséből szerzik meg maguknak a nyakba vagy csuklóra való mázsás aranyláncot. Ezek a csoportok azonban arra törekszenek, hogy a hatósági radar alatt szállva működjenek, a lehető legkisebb feltűnést keltve.

Az újdánok azonban nemcsak bűnelkövetőként, hanem a jóléti rendszer nehezékeként is jelentős problémát okoznak. A többségi társadalom tagjai pedig egy ideje megelégelték, hogy potyautasokat cipeljenek magukkal. A nyitott határok politikájának kudarca beismerése után ugyanis képesek voltak szigorú törvényekkel mérsékelni a bevándorlás okozta nyomást, és a kármentés is megkezdődhetett.

Koppenhága pár éve még migránsbandák harcától szenvedett. Mára a dánok jórészt lesajnálva tekintenek a svédekre, amiért képtelenek voltak hatékony politikával segíteni magukon. Egy Koppenhágában élő idegenvezető elmondása szerint két évtizeddel ezelőtt a dánok és a turistacsoportok egyaránt bevásárolni, enni-inni jártak át a félórányi vonatútra levő Malmőbe. A harmadik legnagyobb svéd város azonban mostanra teljesen elvesztette vonzerejét a dánok szemében.

Malmö példája különösen szemléletes a dán–svéd összehasonlításban. Statisztikák szerint a Malmőben élő migránsoknak mindössze 33 százaléka dolgozik tízévnyi svédországi tartózkodás után, miközben a városban minden negyedik ember migrációs hátterű. A főtér közelében nem szembetűnő az arányeltolódás, azonban a főtértől távolodva a Rasmusgatan irányába egyre borúsabbnak tűnik az utcakép. Lehangoló és sokszor fenyegető a légkör, ami a bevándorlónegyedekben uralkodik. Egy parkon átvágva négyemeletes lakótömbök között az embert kifejezetten nyomasztó érzés keríti hatalmába. A bicikliről a szemetet az utcán eldobó gesztus láttán biztosak lehetünk benne, hogy a lezser mozdulat gazdája nem svéd. Ezeken a környékeken sokkal koszosabbak az utcák, a falakat grafitti csúfítja.

Persze semmiképp sem szeretnénk túlozni, illetve apokaliptikus képet festeni Svédországról. A migránsok sem főállásban végzik a rendbontást vagy ássák alá Svédország svéd jellegét. Sokan a párhuzamos társadalmak szabályai szerint ugyan, de rendezetten élnek, dolgoznak, üzletet vezetnek, iskolába járnak. Tény azonban, hogy ahol többségben vannak a bevándorlók, ott megszűnik Svédország, és valószínűleg nem is igen tér vissza, a migránsok integrációja után sem.

Koppenhága bevándorlók által leginkább sűrűn lakott részein azonban nem nehezedik az emberre a fenyegetettség érzése. A rendőri jelenlét is érezhető. Az egykori hippiközösség, a Christiania ugyan a bevándorlók drogelosztójává vált, mégsem nevezhető veszélyes övezetnek. Ottjártunkkor láttuk: a könnyű drogokkal való kereskedés mostanra egyértelműen a migránsok privilégiuma. Nyoma sincs az oldott, szabad hangulatnak, züllött arcú szerhasználók árulják füvet és a hasist. Az árusok alapvetően kedvesek, nem agresszívak, de nem is keltenek különösebben bizalmat. A portékát mustrálva és alkudozást mímelve szóba elegyedtünk a dílerekkel és megtudtuk, hogy a rendőri razziák rendszeresek, a hatóságok kézben tartják a kerületet. Ottjártunkkor a rendőrök éppen egy bevándorlót igazoltattak a különleges jogállású kommuna bejárata környékén. A dán állam tehát érezteti jelenlétét, a rendőrök nem félnek beavatkozni, igazoltatni, a határozott hatósági fellépés pedig összefügg azzal, hogy Dánia szigorú bevándorlási és integrációs politikát folytat.

A nagylelkű dán bevándorlási rendszer lassan, lépésről lépésre szigorodott. Az ország a nyolcvanas években egyike volt azoknak, amelyek a legliberálisabb bevándorlási szabályokkal vonzották a betelepülőket. Irakból, Afganisztánból, illetve a volt jugoszláv államokból, főként Boszniából. A kilencvenes évekre azonban a szaporodó problémák miatt már szigorították a szabályokat. Ekkor került a bevándorlás kérdése a politikai diskurzus középpontjába. Az öngerjesztő folyamat pedig beindult. A dán állam hatalmas összegeket és erőforrásokat áldozott a bevándorlók integrációjára, a helyzet azonban ennek ellenére sem javult, csak romlott. A 2001. szeptember 11-i terrortámadás mérföldkő volt: a dán bevándorláspolitika célja ettől kezdve az lett, hogy korlátozza a muszlim vallású menekültek számát, és inkább a nyugati országokból érkező munkavállalókat részesítse előnyben, akiknek jelenléte több gazdasági előnnyel jár.

Az integrációs törvény 2002-es módosításával szigorították a családegyesítésre vonatkozó szabályokat is, illetve szűkítették a segélyek hozzáférhetőségét és csökkentették az összegeket. Visszanyesték a menekültek jóléti szolgáltatásait, ezzel pedig az ország vonzereje is visszaesett. A 2015-ös menekülthullám újabb szigorításokat vont maga után. Migrációt korlátozó intézkedéseket fogadtak el, ösztönözték a menekültek foglalkoztatását, vonzóbbá tették az önkéntes hazatérést. Ennek eredményeképpen 2017-ben havonta már csak körülbelül 300 ember érkezett Dániába, ami a korábbi hat év legalacsonyabb értéke volt. Illetve amíg 2015-ben a migránsok 85 százaléka menekültstátust szerzett, 2017-re ez az arány 27 százalékra csökkent.

2018-ban a dán bevándorlási és integrációs politikában paradigmaváltás következett be, a menekültek végleges letelepítése és integrációja helyett a menekültstátus ideiglenessé tételére és a bevándorlók hazaküldésére helyezték a hangsúlyt. Ennek megfelelően az önkormányzatok már nem integrációs, hanem önellátási és hazautazási programot kínálnak.

A média is hangsúlyt váltott. A befogadás korábbi népszerűsítése helyett a kritikus elemzés vette át a főszerepet. Szó sincs a németekre jellemző elhallgatásról, dániai utazásunk alatt a svéd és a dán csatornákon is rendszeresek voltak a bevándorlás problémáit taglaló műsorok. A bűnügyi hírekben pedig kendőzetlenül rámutatnak az események hátterére, az elkövetett bűncselekmények társadalmi kontextusára. A társadalom is sokkal kritikusabb lett, elvárják a bevándorlóktól, hogy az írott és íratlan szabályokat egyaránt betartsák, a beilleszkedésre tett erőfeszítéseket pedig méltányolják. Részben ennek az eredménye, hogy az egyik bevándorlók által sűrűn lakott negyed utcája ma a koppenhágai Soho: bárok, éttermek, keleti üzletek… Bevándorlás káros hatásai ide vagy oda, ez a városnak az egyetlen pontja, amely valódi karakterrel bír. A felosztás azonban egyértelmű: a bevándorlók szolgáltatnak, a dánok fogyasztanak.

Tökéletes hát a képmutatás. Befogadunk, ha képes vagy kiszolgálni minket, és nem sérted a kényelemérzetünket. Ez a felállás azonban valószínűleg hosszú távon a bevándorlóknak is megalázó és igazságtalan. Még azoknak is, akik szorgalmasan dolgoznak. A probléma tehát a migrációt egyelőre jól kezelő Dániában is hatványozódni fog. Az őshonos dánok ugyanis képtelenek felvenni a versenyt a népes migránscsaládokkal, így előbb vagy utóbb a szigorú törvények ellenére is saját képükre formálják majd Dániáét. Egy növekvő populáció találkozik egy zsugorodóval.

A bevándorlónegyedek és a de facto no-go zónák felszámolása Dániában is zsák­utcába futott. A dán kormány már 2004 óta engedélyezte az önkormányzatoknak, hogy visszautasítsák körzetükben a rizikósnak ítélt, szociális támogatásból élő bevándorlók lakhatási engedélyét. Illetve 2018-ban a Lars Løkke Rasmussen vezette jobboldali–liberális kormány által meghirdetett tervek szerint 2030-ig fel kell számolni a gettókat Dániában. Az erőfeszítések azonban eddig nem hozták meg a várt sikert. Hiába költöztetik szét a migránsokat, amikor azok saját közösségükben tudnak csak létezni. A kulturális szokások, a kapcsolódás, illetve sok esetben gazdasági túlélésük is az egymás közelében élést kívánja meg. Így a szigorú szabályokat is kijátsszák, de a dánoktól sem lehet megkövetelni, hogy olyan környéken éljenek, ahova problémás családokat telepítettek.