Dániában minden más

Megkínoztak és megöltek egy fekete férfit Dániában – harsogta világgá a The New York Times június végén, az amerikai tüntetések tetőpontján. A gyanúsított természetesen két fehér férfi – fordított esetben aligha lehetett volna hír az esetből a tengerentúlon –, egyiküknek szélsőjobboldali kötődése is volt, valamint horogkeresztes tetoválása a karján. Legalábbis a New York Times szerint. Merthogy az esetről a dán hatóságok három nap alatt kiderítették, hogy semmilyen rasszista indíték nem mutatkozott, a bűncselekményt az érintettek közötti megromlott viszony eredményezte. Ennek ellenére a nyugati sajtóban több helyütt is felbukkant a történet, egyfajta bizonyítékul, hogy ha a világon mindenhol terjed a rasszista erőszak, éppen Dániában ne terjedne? Liberális dán újságírók egyenesen azt sugallták, hogy a gyilkosok rátérdeltek áldozatuk nyakára, akárcsak George Floydéra az amerikai rendőrök, de bizonyítani nem tudták állításaikat.

Csakhogy Dánia nem az Egyesült Államok. Ráadásul meglehetősen sajátos a belpolitikai helyzet, nem hasonlítható a többi skandináv államéhoz. Először is tartós, több éve tartó politikai róka fogta csuka helyzet alakult ki: bár a kisebbségi kormány szociáldemokrata, az ellenzéki jobboldali pártok olyan erősek, hogy érdemileg is befolyásolják a legfontosabb döntéseket. Magyarul: a dán baloldalnak gyakran kell sasszéznia jobbra, rendpártinak és keménykezűnek muszáj mutatkoznia, különben kicsúszik a vezetés a keze közül, és a szívósan kapaszkodó jobboldali pártok részt kérnek az ország irányításából.

A kényszerű engedményeket jól példázza az úgynevezett gettótörvény sorsa. Az előző, jobbközép kormány 2018-ban fogadta el a jogszabályt, amely lehetővé tette a bíróságoknak, hogy még a kisebb bűncselekményekért (lopás, rongálás) is a szokásosnál szigorúbb büntetéseket foganatosítsanak huszonnyolc, muszlimok és más bevándorlók által lakott lakónegyedben. Az intézkedés célja az volt, hogy 2030-ra teljesen felszámolják az ország területén a párhuzamos társadalmakat, ezért a családegyesítéseket is korlátozták, valamint csak ideiglenes lakhatási engedélyeket adtak ki. Egy másik rendelkezés négyéves börtönbüntetést szabott ki azokra a migráns szülőkre, akik hosszabb tartózkodásra kényszerítik gyermekeiket „haza”, a kibocsátó országba. Ezzel nyilvánvalóan a gyűlölet importjának, az iszlamizmus jövőbeni elterjedésének igyekezett gátat szabni a jobboldali kormány. De a legfontosabb mégiscsak az, hogy ha öt év múltán nem javul a gettó státusú lakónegyedekben a közbiztonság, a hatóságok kiköltöztethetik a lakosságot, felszámolhatják a teljes lakóközösséget.

A javaslatok elé érdemi akadályt az akkor ellenzéki szociáldemokraták sem gördítettek. Igaz, a látszat kedvéért ellene szavaztak, hiszen akkor már gőz­erővel készültek a választásra, saját arculatot építettek. Aztán 2019 nyarán hatalomra kerülve – alaposan meglepve a nyugati liberális és szocialista kormányokat – lényegében politikai konszenzussal továbbvitték a gettótörvényt. Ennek eredményeként az a Svédországban vagy Norvégiában elképzelhetetlen helyzet állt elő, hogy 2019-ben első ízben távozott több bevándorló Dániából, mint amennyi érkezett. A baloldali kormány nem változtatott azon a gyakorlaton sem, hogy minden származási országába végleg visszatelepülőnek hatmillió forintnyi távozási összeget fizet – 2018-ban néhány százan éltek a lehetőséggel. Jelenleg körülbelül 300 ezer muszlim, összesen pedig 485 ezer nem európai gyökerű ember él az 5,8 millió lakosú Dániában, jó kérdés, hogy a szigorú intézkedések megálljt parancsolnak-e a további érkezőknek, vagy éppen ellenkezőleg, a helyzet konszolidációja, a rend helyreállítása utáni nyugalom újabb bevándorlásra ösztökéli-e a harmadik világból jövőket.

„Dánia Svédországgal és Norvégiával együtt azon észak-európai államok csoportjába tartozott, ahol a II. világháborút követően jelentkező munkaerőhiányt a nyugati világon kívüli területekről történő bevándorlással kívánták orvosolni. A vendégmunkások a konjunktúra elmúlásával azonban nem tértek haza, és az országban maradtak, sőt családjuk is követte őket. A különféle fegyveres konfliktusok elől menekülők tovább duzzasztották az idegen nyelvű és kultúrájú lakosok számát. A jelenségre válaszul megerősödött a bevándorlásellenes Dán Néppárt, mely eredményesen érvényesítette elképzeléseit a jobboldali-liberális kormányok külső támogatójaként, és vált szélsőségesből mainstream erővé. Az elmúlt években a migrációs válság nyomán kialakult közhangulatra reagálva az addig mindvégig engedékeny álláspontot képviselő szociáldemokraták is a szigorú álláspontot képviselők mellé álltak. Ez a politikai paradigmaváltás vezetett el ahhoz az Európai Unióban egyedülálló új paradigmához, hogy a Dániába az Európát fojtogató migrációs válság során érkezett menekültek végleges letelepedése és integrációja helyett az állam célja ideiglenes letelepítésük és középtávon hazájukba való visszaküldésük legyen” – világítja meg a régmúlt és a közelmúlt eseményeit idén januári írásában Vargha Márk, a Migrációkutató Intézet elemzője.

Hogy a dánok rasszisták, idegengyűlölők volnának, a történelem cáfolja. Koppenhágában büszkék arra, hogy annak idején a világon elsőként törölték el a rabszolga-kereskedelmet – igaz, rossz nyelvek szerint csak azért, mert a cukor világpiaci ára magasra szökött, és jobb üzletnek látszott kilépni a világpiacra, mint embereket adni-venni. Az ország erősen megosztott a baloldali-jobboldali töréspont mentén: a nagyvárosok és az ország keleti része a baloldalra szavazott, a kisebb településen élők és a nyugati országrész inkább a jobboldalra. Talán ez a furcsa kettősség okozza, hogy mindkét politikai felfogásnak, hagyománynak népes a tábora. Dánia elsőre liberális Kánaánnak tűnik: a hatvanas évek végén itt legalizálták először a pornográfiát, azonos nemű párokat is összead az evangélikus egyház, a jóléti állam áldásaiból pedig mindenki részesült – egy ideig. 2010 körül ugyanis megroppant a szociális ellátórendszer, a korábban ingyenes egészségügy részben fizetőssé vált, kórházakat zártak be, emelték a nyugdíjkorhatárt. A néhány évvel ezelőtti migrációs hullám pedig komoly társadalmi ellentéteket, feszültséget hozott felszínre, a dánok megszokták a jólétet, és mindenáron ragaszkodnak hozzá. A felmérések azt bizonyítják, hogy ha szükséges, az emberek több adót is fizetnének, csak megmaradjanak a szociális vívmányok, a magas életszínvonal.

Talán ezért sem rengette meg a dán társadalmat az amerikai lázadássorozat. Koppenhágában, Odensében és Aarhusban néhány ezres szimpátiatüntetést tartottak, de ugyanolyan elszigeteltek maradtak, mint a szélsőjobboldali Északi Ellenállás Mozgalom aktivistái, akik itt-ott White Lives Matter feliratú posztereket ragasztottak ki. Csekély érdeklődés kísérte az iszlámot betiltani kívánó Stram Kurs párt júniusi Korán-égető akcióját is. A Black Lives Matter hívei kénytelenek megelégedni Mette Frederiksen semmitmondó és közhelyes Facebook-üzenetével, amelyben arról szólt, hogy fel kell lépni a rasszizmus és a brutalitás ellen, valamint hogy Amerika és Dánia ugyanazokra az értékekre épült. Kisebb viták is zajlottak Dánia „kolonizációs” múltjáról, de néhány misszionáriuson és Grönland dán „gyarmatosítóin” kívül egyelőre a szélsőséges aktivistáknak nem sikerült senkit bűnbakként megnevezniük.

Ha tetszik, ha nem, a dánokat nem igazán érdekli az amerikai zavargássorozat. Életszínvonalat és jövőképet szeretnének, és bármilyen toleránsak is, megszabadulnak azoktól a bevándorlóktól, akik nem hisznek a közös értékekben, nem dolgoznak, élősködnek az államon. Mert Dániában minden más, amint a bevezetőben is említettük.