Feröer a középkor óta lakott terület, az Atlanti-óceán északi részén, Skócia és Izland között fekszik. A szigetcsoport a Dán Királysághoz tartozik, de 1948 óta széles körű autonómiával rendelkezik. Szuverenitási törekvésének köszönhetően például ezeréves parlamentje, saját zászlója és nyelve van. A dániai választások alkalmával mindig két képviselőt delegál az ottani parlamentbe, államfőjének pedig II. Margit dán királynőt ismeri el, ezzel szemben nem tagja az Európai Uniónak.

Bár a kereskedelmi bálnavadászatot 1986-ban egy nemzetközi egyezményben betiltották, néhány ország, illetve országrész – köztük nem meglepő módon a Feröer szigetek – nem csatlakozott hozzá. Erős nemzettudatukból kifolyólag nem hagyják, hogy hagyományaiktól megfosszák őket, nem tűrik, hogy Dánia befolyásolhassa őket, ezért hallani sem akarnak róla, hogy tagjai legyenek az IWF-nek.

A szigetcsoporton tradíciónak számít a bálnavadászat. Az úgynevezett Grindadráp a feröeriek kultúrájának egyik legalapvetőbb része, az ilyen alkalmakkor megszerzett zsákmányt szétosztják a helyi lakosok között. Vagyonosodási célról szó sincs, egyetlen elejtett állatot sem adnak el. Saját célra használják fel a húsukat, amely gasztronómiájuk alapját képezi.

A vadászattal még nem is lenne akkora baj, ha humánus, modern eszközökkel végeznék, ugyanis a szigetlakók által kedvelt hosszú szárnyú, gömbölyű fejű calderon delfinek, vagy más néven pilótabálnák világállománya többmilliós nagyságrendű. A Feröer szigeteki vadászat jellemzője azonban a kegyetlenség.

A helyi öbölbe halászhajókkal terelik be a csoportokban úszkáló calderon delfineket, amelyekre jellemző, hogy nagyon barátságosak és szeretik az emberek társaságát. A sekély vízbe érkezve az emlősök védekezésképtelenné válnak. A vadászok kétkilós kampókat akasztanak a még élő állatok orrnyílásába és húsába, hogy jobban kézre essenek, s a partra húzhassák őket. Ezután bálnakéssel próbálják elvágni a jószág ütőerét, de ez a folyamat akár fél órát is igénybe vehet, mivel az áldozat egyfolytában vergődik, próbál kiszabadulni a fogságból. Ezenkívül vannak kevésbé szakavatott vadászok is, akik sokszor első alkalommal próbálnak gyakorlatot szerezni a bálnagyilkolás mesterségéből.

Egy-egy alkalommal két-három ezer pilótabálnát ölnek le, köztük a vemhes anyaállatokat és borjakat is. A vérfürdőt több tucat ember, köztük számos gyerek nézi végig megemelkedett adrenalinszinttel, tapsikolva, ujjongva és részesedést remélve.

Bár a gömbölyű fejű delfineket a nagymértékű pusztítás ellenére még nem fenyegeti a kihalás veszélye, mégis megrendítő, hogy ezerszámra gyilkolják őket. Emellett hajlamosak a tömeges öngyilkosságra is. Mivel nagyon összetartók, a sekély vízben menedéket kereső beteg állatot társai is követik, s ilyen esetben megtörténik, hogy az egész csapat partra sodródik. A partra került delfinek az oldalukon fekszenek, megfordulni, fejüket felemelni nem képesek, így amikor megérkezik a következő dagály, a víz ellepi orrnyílásukat, s megfulladnak. Gyakran az is előfordul, hogy megsérült vagy lelőtt társaikat órákon keresztül a hátukon hordozzák, még inkább megkönnyítve a vadászok dolgát.

A Feröer szigeteki delfinmészárlásra csak most figyelt föl igazán a világ. A helybélieknél a X. század óta hagyomány az évenkénti vérengző vadászat, s eddig egyetlen szervezetnek sem sikerült betiltatnia a pusztítást. Az interneten körlevelek terjednek futótűzszerűen, ezek segítségével próbálják felhívni az állat- és környezetvédők figyelmét a problémára. Egy parasztudvaron nevelt disznó késsel való levágását tiltja az Európai Unió, sokkolót kell alkalmazni, mivel az kíméletesebb megoldás. Ugyanakkor a kegyetlenül megkínzott, halálra szurkált több ezer pilótabálna nem hatja meg Brüsszelt. Az ókorban halálbüntetéssel szankcionálták, ha valaki delfint ölt. Azóta sokat fejlődött a világ.

Szencz Dóra