Demográfiai atombomba hullt Koreára

Ki hitte volna, hogy Dél-Koreát nem egy északi szomszédja felől érkező atomcsapás teheti tönkre a XXI. században, hanem egy még pusztítóbb fegyver, a gyermektelenség? Az ország demográfiája ugyanis összeomlott. A legújabb statisztikai adatok szerint 0,72-ra zuhant a termékenységi arányszámuk (TFR), 2025-re pedig tovább csökken 0,65-ra. Egy ponton túl visszafordíthatatlanná válik a fogyás, és az 51 milliós Dél-Korea népessége megfeleződhet a század végére; lényegében a mai Észak-Koreának megfelelő lakosságú országgá (25 millió) zsugorodhat. Gondolhatnánk, hogy sebaj, kevesebben lesznek, úgyhogy csökkennek az eleve csillagászati ingatlanárak, növekednek a munkabérek, mérsékelődik a városi zsúfoltság és a környezetszennyezés – igen, ez részben igaz. Csakhogy a gyermektelenség kötött pályán vezet a jövőtlenségbe és a szegénységbe: Dél-Korea, a világ egyik leggazdagabb állama, kis túlzással visszacsúszhat a startvonalra, a világ legszegényebbjei közé. Tehát oda, ahonnan az 1950-es években elindult. A demográfiai válság következtében csökkenhet az egy főre jutó fogyasztás, összeomolhat a munkaerőpiac, ezáltal az ipar, ráadásul hosszú távon felmorzsolódhat a hadsereg is, mert csökkenő népességből egyre kevesebb férfit lehet besorozni és kiképezni; ne feledjük, hogy ez létfontosságú szempont, hiszen Észak-Koreával néznek farkasszemet. A gyermektelenségben tehát nemcsak gazdasági, hanem nemzetbiztonsági kockázat is rejlik. A fogyatkozó aktív népesség és a gyengülő gazdaság képtelen lesz kitermelni az elöregedő lakosság nyugdíját, ám egy modern hadsereg fenntartására sem lesz alkalmas. Bár nem e cikk témája, de eközben Észak-Korában sem „dübörög a demográfia”, a Hyundai Kutatóintézet adatai alapján ott 1,4-1,6 között lehet a termékenységi arányszám, tehát várhatóan a 30-as évek közepén kezdhet tartósan csökkenni a népességük. És e borús kilátások miatt már sokan sírnak.

Siratóférfiú

Kim Dzsongun zokogott. Színpadiasan sírt az Észak-koreai Nőszövetség tanácskozásán, és szinte könyörgött a nőknek, hogy szüljenek gyermeket, mert a hazának szüksége van gyermekekre (azaz katonákra). Szokatlan mutatvány volt, hisz az észak-koreai médiában kárörvendve számolnak be a déliek demográfiai gondjairól. Ám délen a politikusok már felismerték, hogy a nemzethalál látomása kezd átszivárogni a költői képzeletből a valóságba. A jelen demográfiai csapdahelyzet azért ellentmondásos, mert Dél-Koreának az 1960-as, 1970-es években lassítania kellett a népességnövekedése ütemét ahhoz, hogy cserébe felgyorsuljon a gazdasági növekedés és tartósan emelkedjen az életszínvonal. Az állam tevékenyen kampányolt azért, hogy a koreaiak minél kevesebb gyermeket vállaljanak, ezért noha 2021-ig törvényt tiltotta, nem firtatták az illegális terhességmegszakításokat. Ilyen szempontból 1978 volt a legsötétebb év, ugyanis 750 ezer élve születésre jutott rekordszámú, 631 ezer abortusz; 2023-ra ez nagyjából évi 30 ezerre csökkent, és ugyanebben az évben nagyjából negyedmillió gyermek született. Most pedig egy döbbenetes adat következik: 1960 és 2023 között összesen 18731436 terhességet szakítottak meg az országban, ami nagyjából egymillióval meghaladja a mai Hollandia népességét. Dél-Koreára egészen nagy, majdnem 6-os TFR volt jellemző az 1950-es évek végén, ám az 1970-es években még az is elhangzott az állami kampányokban, hogy Koreában még egy gyermek is sok, ezért nem csoda, hogy 1984-ben már 1,93-ra csökkent a ráta, és az állam csak a fokozódó fogyás miatt, a 2000-es évek közepén változtatott az álláspontján. Ám a népesség még így is egyfolytában növekedett, egészen az idei évig, innentől kezdve folyamatosan alászáll a népesség görbéje.

Történelmi tapasztalatból tudjuk, hogy az ipari társadalomba való átmenet idején általában mérsékelődik a népességnövekedés, de ezek a számok akkor is hátborzongatóak, ha hideg fejjel olvassuk őket. Oded Galor amerikai–izraeli közgazdász szerint az ilyen átmenetek idején kezdetben elkerülhetetlenül visszaesik a népszaporulat, mert a jövedelemhatás növeli a gyermekek felnevelésére fordítható forrásokat, és mivel egyre specializáltabb tudást igénylő munkahelyek jönnek létre, kevesebb gyermek születik, cserébe az oktatásukba egyre több pénzt fektetnek szüleik. A gyermekhalandóság is csökken, a születéskor várható élettartam pedig növekszik, ezért Galor szerint meghosszabbodik az a valószínűsíthető időtartam, amikor az oktatásba fektetett pénz újra meg újra megtérül. Ez vonzóbbá teszi a humán tőkébe való befektetést, ez pedig csökkenti a termékenységet, és e folyamatot felgyorsítja az urbanizáció, hiszen városban nagyobbak a megélhetési és a gyermekvállalási költségek is. Korea is ezt az utat járta be a XX. század második felében, ám úgy tűnik, hogy végül az életszínvonal emelkedésével és a gazdaság felpörgésével nem sikerült megfordítaniuk a negatív demográfiai trendet az átmenet végén. Dél-Korea hihetetlenül sokat változott az elmúlt ötven évben. A koreai háborút lezáró 1953-as fegyverszünet után akkora gazdasági válságban voltak, hogy lényegében teljes mértékben az amerikai élelmiszersegélyből éltek. Az 1961-es katonai puccsot követően szigorú, tekintélyuralmi rendszer jött létre, és a szöuli olimpia előestéjéig fenn is maradt, ám ez kapitalista, a magántulajdon szentségét valló rendszer volt. Koreát 1988-tól tekinthetjük igazi parlamenti demokráciának, ezután gyorsult fel igazán gazdasági modernizációja, és ekkor költöztek először nagyobb tömegek nagyvárosokba, főleg Szöulba. Az 1960-as évek elején kezdődő gazdasági fejlődés kiemelte Dél-Koreát a harmadik világból, és áthelyezte az ázsiai kis tigrisek csoportjába. A hihetetlenül gyors fejlődés pedig azt eredményezte, hogy a társadalom szintjén, a növekvő népesség körében óriási versenyhelyzet alakult ki. Ezzel megérkeztünk a népességcsökkenés okai feltárásának egyik első állomásához.

Versenyistálló

Egy szöuli lakosnak olyan az észak-koreai beszélt nyelvet hallani, mint egy budapestinek a székelyföldi magyart, mondta a Demokratának Csoma Mózes orientalista, volt Koreában akkreditált nagykövet, az NKE kutatója, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója, amikor arról érdeklődtünk, milyen különbség van a két ország nyelve között.

– Az észak-koreai dialektus hihetetlenül patetikus, hazafias íze van, amelynek hallatán a déliek kissé libabőrössé válnak – fűzte hozzá. Noha elsősorban nem a kulturális különbségekről faggattuk a kutatót, a koreai kulturális erőtér ismerete nélkül aligha érthetjük meg az ország demográfiai válságát és mentalitását. Hagyományosan rendkívül családközpontú társadalom a koreai, ám az elmúlt évtizedek során a fiatal nemzedékek elkezdték átértékelni a régi felfogást. Egyre többen gondolják, hogy nem házasságban kell leélniük az életüket, ezért náluk baby boom helyett szingliboom következett be. Olyannyira, hogy a szöuli főpolgármesteri szék egyik jelöltje azzal kampányolt: olyan Szöult szeretne teremteni, amelyet otthonuknak éreznek az egyedülálló, független nők. A helyzet fordítva más: az egyedülálló férfiak 40 éves koruk után általában akkor sem tudnak feleséget találni, ha nagyon akarnak. A mentalitásváltozásra az is hatott, hogy a határok megnyíltak, az 1980-as években a dél-koreaiak zsebében nem lapult útlevél, ezért a fiatalabb nemzedékek a lakáshitel törlesztése helyett elődeik álmait kezdték el törleszteni: kedvteléseikre költik a pénzt, és egyre kevésbé alkalmazkodnak a társadalmi elvárásokhoz.

– Minél nagyobb a jólét egy társadalomban, annál individualistábbak az emberek, mert személyes boldogságukért inkább lemondanak egyes társadalmi kötelezettségekről, például a házasságról és a családalapításról. Ráadásul Koreában rendkívül hamar eldől, hogy milyen jövő vár a gyermekre. Nagyrészt attól függ, hogy milyen középiskolában és milyen eredménnyel folytatja a tanulmányait, no meg attól, hogy milyen egyetemre sikerül bejutnia. Utóbbi kardinális kérdés, mert ha felveszik egy neves egyetemre, és jól teljesít, akkor a későbbiekben nagyon jó állásra számíthat, és valószínű, hogy sosem lesznek anyagi gondjai – mondta a kutató.

Ám a minőségi oktatás rendkívül drága mulatság Dél-Koreában. Ahhoz, hogy egy család a siker útján elindítson egy gyermeket, nem elég beíratni egy állami vagy magánközépiskolába, mert a középiskola kevés ahhoz, hogy a gyerek megfelelően helytálljon a hihetetlenül éles versenyhelyzetben. Éppen ezért kialakult a hakvonnak (tanintézet) nevezett, különórákat nyújtó oktatási intézménytípus. Ezt úgy kell elképzelni, hogy egy koreai gyermek napközben a középiskolai padban csücsül, esténként pedig – olykor éjszakába nyúlóan – a hakvonban tanul.

– A továbbtanulás iszonyatos költségei is eltántorítják a dél-koreaiakat a gyermekvállalástól, hiszen jókora anyagi terhet ró a családokra. A hakvonokban lényegében már előre tanulják a középiskolai tananyagot, hogy megfelelően tudjanak produkálni, és jó egyetemre jussanak be. Ám van egy bökkenő: a nagyjából 300 felsőoktatási intézmény közül – egy-két színvonalasabb állami egyetemet leszámítva – lényegében magántulajdonú felsőoktatási intézmények vannak Koreában. A tandíjak pedig borsosak, egyetlen félév nagyjából kétmillió forintba kerül, és ebbe még nem számítottuk bele a kollégiumi elhelyezést meg az étkezést. Noha az átlagbér nagyobb, mint Magyarországon – 700 ezer és 1,2 millió forint között mozog –, a tandíjak a koreai társadalomban is magasnak számítanak. Egy jó álláshoz pedig nem elég az egyetemi végzettség, az is számít, hogy melyik egyetemen szerzi a diplomáját, hiszen van köztük egyfajta hierarchia. Ha az illető abban reménykedik, hogy bekerül az LG-hez vagy a Samsunghoz, akkor neves fővárosi egyetemre kell járnia, különben csak álmodozhat.

Családi robot

A lakáshelyzet is neuralgikus pont. A koreaiak az 1960-as évektől kezdve kezdtek városokba költözni, ezért manapság Szöulban és agglomerációjában 22 millió ember él, tehát majdnem az ország fele. Többségük égig érő, lakótelepi házban, jól felszerelt lakásban lakik, az ingatlanárak viszont hihetetlenül megemelkedtek az utóbbi évtizedben.

– Saját tulajdonú lakást szerezni egész életre szóló „kaland”. A bankhitelt a család általában nyugdíjazásig törleszti, ha pedig valaki nem családos, akkor bele sem vág lakásvásárlásba, hanem szingli marad és bérel. E sziszifuszi teher is elgondolkoztatja a fiatalokat, hogy családot alapítsanak és 40 évet gürcöljenek-e azért, hogy megszerezzenek egy ingatlant, vagy inkább könnyedebben éljenek, utazzanak és szórakozzanak – mondta Csoma Mózes.

Ha pedig egy dél-koreai nő szemszögéből nézzük a családalapítást, akkor szembe találjuk magunkat az ottani társadalom szigorú hagyományaival.

– Ha összeházasodnak, akkor onnantól kezdve a feleségnek nem csupán a férjéhez kell hűségesnek lennie, hanem férje szüleihez is. Ez leginkább akkor okoz gondot, ha az adott férj a család elsőszülött fia, hiszen az elsőszülött fiúnak különös feladatai vannak egy koreai családban. Nemcsak saját gyermekeiről kell gondoskodnia, hanem köteles a szüleiről is, és ebben a munkában évtizedekig segíti majd a felesége. Vannak bizonyos konfuciánus tradíciók, amelyek iszonyatos terhet rónak a fiatal feleségre. Évente két ünnepi alkalommal – holdújévkor és őszi hálaadáskor – az elsőszülött fiú, vagyis a férje a családfői poszt várományosaként vendégül látja az egész nagycsaládot. Ez egyrészt rengeteg pénzébe kerül a fiatal házaspárnak, másrészt hihetetlen mennyiségű munkával jár, amit a főzéstől kezdve a mosogatásig a feleség kénytelen elvégezni, évente két alkalommal. Ha húszévesen férjhez menne, és tudja, hogy jövendőbelije elsőszülött fiú, akkor kétszer is meggondolja, hogy igent mond-e, mert akkor a következő húsz-harminc évét robotolással töltheti – mondta Csoma Mózes.

Itt szülnöd vagy kihalnod kell című cikksorozatunk következő része