Drakula, a román hős

„Mi a dákok leszármazottai vagyunk, ez a föld nemcsak kincseket rejt, hanem az ősök vére áztatja, akik nem azért harcoltak, hogy opportunisták gúnyolódjanak rajtuk” – írja az egyik dühös kommentelő az Oszmán Birodalom felemelkedése című sorozat Mehmed vs. Vlad című második évadjának megtekintése után. Az amerikai–török koprodukció II. Mehmed 1462-es havasalföldi hadjáratát dolgozza fel, bemutatva, miként lázad fel Vlad Țepeș Mátyás király biztatására a szultán ellen, aki aztán seregével Havasalföldre vonul és elégtételt vesz. A sorozat rácáfolva az „ízig-vérig román hazafi” imázsra, bemutatja Vlad Țepeș törökországi neveltetését – itt tanulta ki a később védjegyévé vált karóba húzás minden csínját-bínját is –, illetve kitér bensőséges lelki viszonyára II. Mehmed szultánnal. Ha ez nem volna elég, a sorozat, szembemenve a román történetírás által axiómaként kezelt „Románia a világ központja” vélekedéssel, bemutatja, hogy az oszmán előrenyomulás iránya valójában Bécs és Róma volt, a periférián lévő havasalföldiek pedig csakis politikai kiszámíthatatlanságuknak köszönhetik, hogy őket is lerohanták.

De miért ilyen fontos Vlad Țepeș személye a románoknak? Havasalföld XV. századi fejedelmének története eredetileg német, szláv és oszmán feljegyzésekből ismert. Román emlékek elsősorban a Poe­nari kastély környékén lévő települések folklórjában maradtak fenn, amelyeket a XIX. században jegyeztek fel néprajzkutatók. Így fedezték fel Țepeșt a román nacionalizmus atyjai is, akik Vitéz Mihály havasalföldi és III. István moldvai fejedelemmel egyetemben őt is betették az újonnan születő nemzet panteonjába. A nagy nemzeti költő Mihai Eminescu (1850–1889) egy versében Țepeșt állította példaként az erkölcstelen és korrupt politikusok elé, a XX. század elejére pedig országszerte négy utcát neveztek el a fejedelemről.

Az 1947-es kommunista hatalomátvételt követően az ország új urai hűséget fogadtak Sztálinnak, és az internacionalizmus zászlaja alatt hadat üzentek a nemzeti hősök emlékének. A kommunista történészek így feudális úrként tekintettek Țepeșre, akinek fő célja az elnyomó osztály érdekeinek védelme volt. Az 1950-es években aztán a román vezetés távolodni kezdett Moszkvától, az 1964-as áprilisi nyilatkozattal pedig az ország szovjet csatlósból a keleti blokk viszonylag független államává vált. A többi „román nemzeti hős” mellett Vlad Țepeș reputációjának helyreállítása is megindult, a történészek pedig azt kezdték bizonygatni, hogy a fejedelem kegyetlenségéről szóló feljegyzések valójában a románokkal ellenséges magyarok és szászok hazugságai, a karóba húzás iránti szenvedélye pedig nem szadiz­musból vagy mentális betegségből eredt, hanem kizárólag az ellenség elrettentését szolgálta. Rehabilitációja 1976-ban, halálának ötszázadik évfordulóján teljesedett be. A fejedelemről konferenciát, tévéműsorokat szerveztek, bélyegsort adtak ki a tiszteletére, sőt, maga Nicolae Ceauşescu is méltatta. Țepeșt innentől kezdve úgy ábrázolták, mint hazafit, akinek célja az volt, hogy megvédje Havasalföld függetlenségét egy nagy és erős hódítóval, az Oszmán Birodalommal szemben, kimondva vagy kimondatlanul párhuzamba állítva mindezt Ceauşescu és a Szovjetunió viszonyával. A nemzeti hős máig élő képét Doru Năstase filmrendező kanonizálta 1979-es Vlad Țepeș című filmjében.

Romániában ekkor még kevesen tudták, hogy pár ezer kilométerrel arrébb egészen más kép él Țepeșről. Az ír író, Bram Stoker 1897-ben adta ki később világhírűvé váló Drakula című regényét, amely a viktoriánus Anglia más gótikus fikcióihoz hasonlóan a legkülönfélébb vallási, néprajzi és történelmi motívumokból alkotta meg a vérszívót és világát. Stoker személyesen soha nem járt Erdélyben, de még Európa keleti felében sem, amelyet – a többi angolszász szerzőhöz hasonlóan – vadregényes, barbár, babonás vidékként képzelt el. Kevéssé ismert tény, hogy a szerzőt barátja, a nagy magyar orientalista, Vámbéry Ármin látta el ismeretekkel Vlad Țepeșről, és vélhetően ő adta a kezébe azt a Havasalföldről szóló könyvet is, amely a vámpír nevét inspirálta. Tudni kell, hogy idősebb Vlad Luxemburgi Zsigmond va­zal­lu­sa­ként a Sárkány Lovagrend tagja volt, innen eredhet a dracul (latinul draco) név. Stokerben megragadt a Dracula szó, és fel is írta a jegyzeteibe, hogy „havasalföldi nyelven ördögöt jelent”.

Stoker művéből aztán 1931-ben Lugosi Béla főszereplésével hollywoodi produkció készült, így a vérszívó elindult a populáris ikonná válás útján. Napjainkra már több mint kétszáz film, ezer regény és megannyi más mű született róla, az angolszász képzeletben pedig Erdély, vagy ahogy angolul mondják, Transylvania összenőtt a vámpírokkal.

De térjünk vissza Ceauşescu Romániá­jába! Az 1970-es években az ország valutaszűkébe került, így megnyitotta kapuit a külföldi turisták előtt. Ekkor döbbentek rá a román országatyák, hogy a nyugati vendégek vámpírként tekintenek nemzeti hősükre, és keresik rá a lehetőséget, hogy ellátogassanak életének vélt helyszíneire. A román állam ezért 1973-ban Drakula: A legenda és az igazság címmel vezetett túrákat indított Țepeș emlékének tisztára mosására. A rendszerváltást követően aztán magánvállalatok tucatjai kezdték kínálni Drakula-túráikat, sokszor maguk szőve „történelmi” szálakat a „vámpír” fejedelem és a különféle helyszínek között. 2001-ben Segesváron német befektetők próbáltak az idegenforgalmi minisztérium támogatásával Dracula Land néven horrorparkot létrehozni, amelyből aztán különféle bürokratikus akadályok miatt semmi nem lett.

A Drakula- és Țepeș-kultusz így ma párhuzamosan él Romániában, ahogy a fizetővendégek épp igénylik. Ha pedig a Netflix sorozatán felbuzdulva újabb nyugati turisták vágnak neki a vadregényes, barbár, babonás vidéknek, talán a román nacionalisták is megbékélnek idővel.