Az ír „nem” szimbolikus jelentősége legalább akkora, mint a politikai következményei. A francia euroszkeptikusok egyik vezetője, Philippe de Villiers a referendum eredményének nyilvánosságra kerülése után sietett leszögezni: „Valamennyien írek vagyunk.”

Az Unió biztosai nagyon jól tudják, hogy ha valamennyi tagállamban népszavazást rendeztek volna a kérdésben, akkor nem az igenek és a nemek száma lett volna egymáshoz közel (június 12-én Írországban 53 százalék voksolt nemmel 47 százalék igen ellenében), hanem a szerződést elutasító és elfogadó országoké.

2005 és 2008 egymás tükörképei: három esztendeje, májusban és júniusban a franciák és a hollandok mondtak nemet az eredeti alkotmányszövegre, és ezután az ír népszavazást le is fújták (egyébként mindenképpen sor került volna rá, mert az ír alkotmány bizonyos esetekben kötelezően előírja a referendum megtartását).

Idén júniusra a francia törvényhozás és a holland alsóház is elfogadta a Lisszaboni Szerződés névre hallgató új reformdokumentumot. Most nem kérdezték meg a választókat, viszont az ír népszavazást sem lehetett megkerülni.

A nemzetközi sajtó egy részének szóhasználata (európai pszichodráma, zsémbes szigetországi szavazók, elkényeztetett kelta tigris) mögött egy olyan Európa sejlik fel, ahol „másfél millió ír áll szemben félmilliárd európaival”, akik „a globális kihívásokkal való bátor szembenézésre, Európa világpolitikai erővé válására mondtak nemet”.

Trójai faló

Való igaz, a szigetországban a Sinn Feinen és néhány közepesen erős vallási és gazdasági lobbiszervezeten kívül a teljes elit az „igen” mellett kampányolt, és az ellenzőket jobbára olyan érvekkel igyekeztek meggyőzni, amelyeknek a legtöbb esetben nincs sok közük a Szerződés szövegéhez.

Visszatérő érv a Dublint ostorozóktól az is, hogy a szigetországiak egyszerűen nem értették meg a dokumentumot, ami pedig a javukat szolgálja, hiszen egy erősebb, a világpolitikában nagyobb érdekérvényesítő erejű, egyben demokratikusabb Unió jönne létre. Azt már a szemfülesebb írek teszik hozzá, hogy az EU ugyan valóban demokratikusabb lesz, de a nemzetállamok kárára, hiszen 2009. január 1-től jóval több területen hozhatnának döntéseket egyszerű többséggel, és ennek a folyamatnak a vége az lenne, hogy az Unió lakosságának egy százalékát kitevő íreknek nagyjából számarányuknak megfelelő beleszólásuk lenne az EU ügyeibe, nem beszélve arról, hogy még a Bizottságban sem lenne hosszú évekig biztosuk.

A reformdokumentum egyes ellenzői szerint az európai integráció további elmélyítésében érdekelt, az Európai Egyesült Államok létrehozásáról álmodó politikusok a burkolt fenyegetőzések helyett jobban tennék, ha köszönetet mondanának Írországnak. Ha ugyanis nyugodt szívvel megszavazták volna a több száz oldalas dokumentumot, más tagállamok elhallgattatott lakosságának elégedetlensége más formában, de előbb vagy utóbb felszínre tört volna. Sok ír észrevette, hogy a Szerződés szövege amolyan csalétek, az erősebb globális szerepvállalás és versenyképesség növekvő vízfejet, távolodó döntéshozatalt jelent, az út pedig a szuverenitásától megfosztott, tartománnyá lefokozódott ír államba torkollik.

Ami persze nem feltétlenül rossz, és egy föderáció természetes velejárója. De Brüsszel két dologban téved. Egyrészt abban, hogy ezt a folyamatot a „nép” örömmel és zászlókat lengetve fogja üdvözölni és támogatni. Másrészt abban, hogy a még alig létező európai közvéleményt és polgárságot felülről, jogi eszközökkel, új tisztségek létrehozásával meg lehet teremteni. Ha José Manuel Barroso, a Bizottság elnöke személyesen kereste volna fel az összes írt, miután megtanult volna az anyanyelvükön és elénekelte volna velük valamelyik helyi népdalt, a referendum eredménye ugyanez lett volna. Mert nem igaz, hogy távolinak érzik Brüsszelt és a döntéshozatalt. Az igazi probléma az, hogy egyáltalán nem érzik a magukénak. Ennek hátterében az áll, hogy az ír munkás vagy vidéki értelmiségi számára Barroso egy idegen ország idegen politikusa, nem pedig egy „közülünk való”.

Elszánt kisebbség

Az Európai Unióhoz vezető út egyedülálló sikertörténet, de hogy számos vargabetű után egy vámunióból egységes belső piac lett, majd megvalósult a monetáris unió is, még nem jelenti azt, hogy a politikai egységesülés a küszöbön áll. Hiába áramlanak szabadon az áruk, a szolgáltatások, a munkaerő és a tőke, az államhatárok minden látszat ellenére nagyon is léteznek. Kialakulhat-e európai közvélemény és polgárságtudat egy olyan államszövetségben, amely a tagjai költségvetésének alig egy százaléka felett rendelkezik? Kialakulhat-e ott, ahol a lakosságot egyszerűen nem érdekli, mi történik a központjában, Brüsszelben és Strasbourgban, ahol ha egy „uniós polgár” újságot vesz a kezébe, és esetleg jut ideje arra, hogy megnézze a külpolitikai rovatot, akkor még az amerikai elnökválasztásról vagy az orosz-grúz ellentétről is szívesebben olvas, mint az európai államok közötti kötélhúzásról? Miként lehetséges, hogy miután Írország az 1973-as belépését követően összesen 55 milliárd euró uniós támogatáshoz jutott hozzá, és a népszavazás előtt körüludvarolta Barrosótól Angela Merkel német kancellárig fél Európa, a lakosság ötven százaléka otthon maradt, aki pedig elment, inkább beikszelte a nemet? Vajon 2005-ben Spanyolországban, amely szintén az elmúlt évtizedek egyik nyertese volt, miért győztek elsöprő arányban az igenek, és miért győztek ugyanakkor Hollandiában nagy többséggel a nemek?

A történelem arra tanít, hogy Európát kétféleképpen lehet politikailag egyesíteni, de legalábbis szerves alkotórészeit arra kényszeríteni, hogy mondjanak le önállóságuk, szuverenitásuk egy részéről. Vagy véreskezű hódítókra van szükség, római hadvezérekre és Napóleonokra, vagy pedig társadalmi-gazdasági kataklizmákra. Az európai integráció egyetlen sikeres története az utóbbihoz köthető: a második világháború pusztítása után gyorsult fel a folyamat, a 80-as évek végén a szovjet birodalom összeomlása és a felszabaduló volt szocialista országok életereje és csatlakozási vágya segített fenntartani a lendületet a kisebb-nagyobb gazdasági válságoknak és kihívásoknak való megfelelési kényszer mellett. Jelenleg nincs ilyen továbblendítő erő, a gazdasági nehézségeket több-kevesebb sikerrel, de egyelőre kezelik. Hurráoptimista az, aki elhiszi, hogy 27 nemzetállam önszántából ilyen horderejű változásra, közös cselekvésre szánja el magát. A privilégiumairól mindenki csak kényszer hatására vagy mély meggyőződésből mond le. A nyelvileg, kulturálisan kaotikusan sokszínű Európára ez hatványozottan igaz.

Persze Brüsszel nem adja fel, és nincs is messze attól, hogy elérje célját. Franciaország és Németország vezetői közös közleményben álltak ki a Szerződés mellett. Az ír újságok arról cikkeztek, hogy összezár Párizs és Berlin, és a 26 begyűjtött ratifikáció után majd „kitalálnak valamit” Dublin ellen. A referendum eredménye érzékenyen érinti a francia elnökséget, amely július elsején veszi kezdetét, és könnyen válságkezelő félév lehet belőle. A hétvégi brüsszeli csúcson a tagállamok vezetői mindenesetre elkezdhetnek tárgyalni a megoldásról. Az szinte biztos, hogy jövő év januárjától még nem léphet életbe a Szerződés.

Az újabb népszavazás sincs kizárva, emlékezetes, hogy Írország a Nizzai Szerződést megismételt szavazáson fogadta el. Az igazi csapás az lenne az EU-nak, ha lenne még egy állam, amelyik nemet mond rá, erre azonban kicsi az esély. Néhány hónapon belül az a helyzet állhat elő, hogy 26 tagállam ratifikálja az Unió további centralizációját, hatékonyabb működését előirányzó dokumentumot, de a huszonhetedik döntése miatt az nem léphet életbe. A felelősök lázas keresése közben az érintettek elfelejtik, hogy a történelmen, a demokrácián és az emberi természeten egyszerre nem lehet erőszakot tenni.

Két sebesség

Felmerült, hogy Írországot kihagynák a közös biztonságpolitikából, Martin Schulz, az Európai Parlament szocialista frakciójának német vezetője pedig arról beszélt, hogy most megindulhat a vita egy kétsebességű Európáról, ami azt jelenti, hogy bizonyos államok úgy dönthetnek, hogy tovább mélyítik az integrációt, mások pedig kimaradhatnak ebből. Annyi bizonyos, hogy Írország az Unióban akar maradni, és a globalizáció, a klímaválság, az energiabiztonság és a bevándorlás ügye őket is érinti, most azonban úgy ítélik meg, hogy nem kell külső irányítás ahhoz, hogy ezekkel megbirkózzanak. Az ír referendum eredménye Brüsszelt türelemre inti.

Monostori Tibor

A Lisszaboni Szerződés célkitűzései és fontosabb újításai

– Egységes és hatékonyabb külpolitika, világosabb és demokratikusabb döntéshozatali rendszer

– Állandó elnöki poszt az Európai Tanácsban (jelenleg félévente váltják egymást az egyes államok vezetői)

– „Külügyminiszteri” poszt (külügyi és biztonságpolitikai főképviselő)

– A Bizottság létszámának csökkentése (jelenleg minden állam jelölhet tagot, 2014-től csak a kétharmada, rotációs rendszerben)

– Az Európai Parlament létszáma 785-ról 750-re csökken, nő a szerepe az agrár-, bel- és biztonságpolitikában

– Az eddiginél több területen lesz elegendő az egyszerű többség a határozathozatalhoz, a tagállamok vétójoga megmarad a kül- és biztonságpolitikában, a költségvetés elfogadásakor

– Néhány esetben a nemzeti parlamentek és a tagállamok jogköre bővül: ha a tagállamok egyharmadának országgyűlése ellenvetéssel él, az Európai Bizottság köteles különleges indoklással élni; egymillió uniós polgár aláírásával kényszeríteni lehet a Bizottságot, hogy foglalkozzon valamely kérdés uniós szabályozásával.