Égig értek a lángok
Nyolcvan évvel ezelőtt, 1939. szeptember elsején tört ki a második világháború, az emberiség történetének legpusztítóbb, legvéresebb háborúja, amely 72 millió emberéletet követelt, és felbecsülhetetlen anyagi károkat okozott. A történelemtudomány kutatói még ma is vitatkoznak azon, hogy tulajdonképpen miért is dördültek el a fegyverek nyolc évtizeddel ezelőtt, egy kora őszi hajnalon.
Igen, hajnal volt, Adolf Hitler 4 óra 45 percre tette a Fall Weiß, vagyis a Lengyelország megsemmisítésére indított támadás kezdetét. A világ átrendezésének újabb, véres szakasza kezdődött meg ezzel. Az átalakulás egy állandóan meglévő, az emberiséget születése óta kísérő folyamat, amelyben lángoló és parázzsá szelídülő periódusok váltják egymást, de sohasem szűnik meg. A háború kitörésének két konkrét előzményét érdemes vizsgálni. Az egyik Németország és Lengyelország viszonya, a másik pedig az a rendkívül bonyolult diplomáciai összefüggésrendszer, amely az első világháborút lezáró, Párizs környéki békék romos falát szerette volna újravakolni.
Kezdjük az előbbivel. Az első világháború után újra megszületett az addig szétdarabolt Lengyelország, és ez az újjászületés területi és nemzetpolitikai értelemben is hátrányosan érintette Németországot. Egyrészt a német elit történetileg is hozzászokott ahhoz, hogy a szétdarabolt lengyel állam nyugati része az uralma alá tartozik. Másrészt sértette, hogy a háborút követő rendezés fizikailag elszakította tőle Kelet-Poroszországot, amely Berlin fennhatósága alatt maradt ugyan, de egy korridor, egy viszonylag széles, lengyel szárazföldi folyosó választotta el ezután Danziggal együtt Németországtól. A folyosót „danzigi korridornak” is nevezték, maga a város (lengyelül Gdańsk) státusát tekintve szabad állam volt ekkor, ám erős lengyel nyomás alatt állt. Hitler vissza akarta szerezni. Ezen kívül pedig további jogokat követelt a Nyugat-Lengyelországban rekedt németeknek, akik szerinte ott fizikai veszélyben voltak.
Berlin követelt, Varsó viszont nem engedett. Még 1939 augusztusának második felében is folytak a tárgyalások, de baljós előjelnek számított, hogy Berlin már tavasszal felmondta az öt évvel korábban, Varsóval kötött megnemtámadási szerződését.
Nézzük az előzmények másik dimenzióját. Az 1930-as évekre kialakult európai politikai és diplomáciai térben minden szereplő felismerte, hogy a Párizs környéki békék rendelkezései tarthatatlanok. Németország iparilag és gazdaságilag megerősödött („Hát hiába győztük le őket ’18-ban?” – kérdezte csalódottan Churchill), és nemcsak a sérelmeit akarta rendezni, de kiszállt az atlanti világrendből, sőt új világrendet akart létrehozni, ez lett volna az ezer évre tervezett III. Birodalom. A Nyugat számára Berlin lett a fő ellenség, akit a „békítés politikájával”, így például a müncheni egyezménnyel – vagyis a keleti terjeszkedés lehetőségével – próbáltak csendesíteni. Ezért sem kezdett valódi háborút Párizs és London a lengyelekre támadó Berlin ellen, noha katonai, védelmi szerződés kötötte őket Varsóhoz. Addigra egyébként már Ausztria és Csehország német annexióját is eltűrte a Nyugat, abban a reményben, hogy Hitler békén hagyja, és a gyarmataihoz sem akar majd hozzányúlni. A német keleti terjeszkedés egyébként meghatározott forgatókönyv szerint történt, az úgynevezett Generalplan Ost (Keleti alapterv) iránymutatásait követve.
Hasonló koncepcióval rendelkezett a Szovjetunió is. Ravasz István hadtörténész nemrég elmondta a rádióban, hogy Sztálin az SZKP 1939 tavaszi kongresszusán kiadta az utasítást, hogy két éven belül helyre kell állítani a cári Oroszország határait. Minden irányban! Ez a brit érdekszférát is érintette volna, de ebben benne kellett lennie egy Berlinig húzódó terjeszkedésnek is. Az első világháborús cári hadsereg ugyanis el akarta érni a német fővárost, de a terv akkor teljesíthetetlennek bizonyult, mint ahogy nem sikerült ez a Varsónál visszavert Vörös Hadseregnek sem 1920-ban. Érdekes elem, és bizonyos értelemben ezt is új kutatások derítették ki, hogy az 1930-as évek német és szovjet haderejét sem képezték ki védekező harcokra, sőt kiterjedt védelmi rendszerek építésére sem…
Moszkva azon töprengett 1939 kritikus nyarán, hogy csatlakozzon-e egy németellenes brit és francia szövetséghez. Igent mondott volna, ha a felek elfogadják, hogy a Szovjetunió akkor is felléphet egy állam védelmében a maga katonai erejével, ha az adott ország nem kéri ezt a „segítséget”. Moszkva természetesen ismerte a lengyel–német vitát. Sztálin attól tette függővé a francia–brit szövetséghez való csatlakozását, hogy London rá tudja-e venni a lengyel vezetést a szovjet „segítség” elfogadására. Nem tudta. Ez már 1939 augusztusának krónikája. Néhány nap múlva, azaz augusztus 23-án, aláírták a Molotov–Ribbentrop-paktumot. Annak titkos záradékával, azaz Lengyelország felosztásának tervével együtt. Ha Moszkva nem kaphatta meg Lengyelországot a nyugati hatalmaktól, akkor legalább az ország keleti felét megkaphatta Hitlertől. Ez meg is felelt a „cári határok” doktrínájának…
A paktum meglepte a világot. A 270 ezer tagot számláló francia kommunista párt tiltakozott, persze hiába. Ráadásul utasítást kapott a Kremltől, illetve a Kommunista Internacionálétól, hogy hagyja abba a németellenes propagandát. A Szovjetunióban a Pravda világosította fel a fejeket a paktum hasznosságáról, arról pedig, hogy sehol, semmilyen fórumon se válhasson vita tárgyává az egyezség, az NKVD gondoskodott.
A Fall Weißt, Lengyelország megtámadásának tervét még 1939 áprilisában írta alá Hitler. A közhiedelemmel ellentétben a lengyel hadsereg erős volt. Tartva az újabb vörös agressziótól, már az 1920-as évek közepétől kedve fejlesztette minden fegyvernemét. Volt saját harckocsiállománya és saját gyártású katonai repülőgépe, ebből több típus is. Például a PLZ 11-es vadászgép, amely 1931-ben repült először. Igaz, ennek 390 km/h volt a végsebessége, a németek Messerschmitt Bf 109-esének, amely 1935-ös konstrukció volt, már 575 km/h. Minden lengyel fejlesztés minimum egygenerációs késésben volt. A korszerűség kérdésében meglévő különbség annak ellenére ténykérdés maradt, hogy a német hadsereg szállítókapacitásának felét még mindig lovas fogatok adták. Modern, fémből készült, csapágyas futóművel ellátott lovas kocsikat terveztek és állítottak szolgálatba a háború előestéjén, mert korlátozott volt a német teherautó-gyártás kapacitása, de az üzemanyag szűkösségére is számítani kellett.
Németország 1,8 millió katonával, 2800 harckocsival, háromezer repülőgéppel és tízezer tüzérségi löveggel kezdte a Fall Weißt. Lengyelország egymillió katonával, 880 tankkal, 400 repülőgéppel és 4300 ágyúval igyekezett felfogni és megállítani a támadást. Léon Noël varsói francia nagykövet, aki utálta a függetlenségére büszke új Lengyelországot, mert a lengyel földet mindig is afféle alárendelt, francia gyarmatnak tekintette, azt javasolta közvetlenül a háború előtt a lengyel politikai vezetésnek, hogy ne mozgósítson, mert ezzel feldühíti Hitlert. Így a lengyel vezérkar csak késve hívta be a hadsereg 2,5 millió tartalékosát.
A már jól ismert gleiwitzi provokáció vezette fel a háborút. Berlin már azelőtt is szervezett hasonló akciókat Nyugat-Lengyelországban, mintha folyamatos atrocitások érték volna a német kisebbséget. Ezúttal, 1939. augusztus 31-én lengyel egyenruhába öltöztetett német fegyencek rohanták le a gleiwitzi rádióadót. Megvolt tehát a „közvetlen ok” a támadásra…
A lengyel hadsereg védekező, halogató harcokat vívott, várta a brit és a francia beavatkozást. Hiába. Magyarország a német felszólítás ellenére kategorikusan elutasította, hogy bármi módon részt vegyen a Lengyelország elleni háborúban. Tiso Szlovákiája viszont katonákat adott hozzá. Szeptember 17-én a Vörös Hadsereg kelet felől megtámadta és lerohanta Lengyelország keleti részét, ahogy ezt a Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradéka előirányozta. Barátkozások, közös parádék… Béke honolt az új német–szovjet határon. Miközben Lengyelország nyugati felén német büntetőosztagok cirkáltak, keleti felén már a letartóztatások első nagy hullámában is 250 ezer lengyelt deportált az NKVD.
Több mint egy évig tartott a barátság, Hitler tankjai például szovjet üzemanyaggal rohanták le 1940-ben Nyugat-Európát, Sztálin táviratban gratulált a Führernek fényes győzelmeihez. Ám eljött az év novembere és Molotov berlini látogatása. Ahol a külügyi népbiztos kemény követelésekkel állt elő. Kérte Törökországot, Kárpátalját, sőt Magyarországot is. És azt a Romániát, amely a németek olajbázisa volt. Hitler ekkor adta ki a parancsot a Fall Barbarossa elkészítésére. Ez volt a Szovjetunió megtámadásának terve. És a világ nyakig merült a vérontásban. Szó sem volt már parázsról, a lángok az eget ostromolták.
