Egy háború krónikája

A Demokrata december 21-i számában megjelent írás.

Az óévben sem tört meg a tizenkét éves „hagyomány” – továbbra sem volt konfliktusmentes az Európai Unió és hazánk viszonya. A magyar kormányt folyamatosan támadó brüsszeli liberális politikai, média- és úgynevezett „civil” elit a 2015-ös migrációs válság óta különösképpen kereste a lehetőségét annak, hogyan roppantsa meg Magyarországot. A bevándorlás legalizálását támogató erők szemében megbocsáthatatlan a magyar határkerítés és a hozzá kapcsolódó védelmi rendszer, és ennek a hatékonyan lobbizó elitnek a szemében az sem árnyalja a kérdést, hogy már csendben egy sor tagállam foganatosított a magyarhoz hasonló intézkedéseket.

A brüsszeli elit próbálkozásai a tagállamokkal szembeni nyomásgyakorlásra Magyarországról eddig visszapattantak. Az egymást érő, esetenként az Európai Unió Bíróságáig is eljutó kötelezettségszegési eljárások távolról sem átütő erejűek, hiszen bár a honi liberális média komoly fegyvertényként mutatja fel ezeket, valójában minden tagállam ellen folynak ilyen eljárások. Még csak azt sem lehet mondani, hogy Magyarország ellen az elmúlt több mint egy évtizedben az átlagnál több eljárás indult volna.

Sargentini akcióban

Az uniós alapszerződés hetes cikkelye szerinti eljárás, amit atombombaként is emlegetnek az európai sajtóban, egyelőre legfeljebb egy petárda hatékonyságát mutatja. Az Európai Parlament baloldali–liberális–zöld többsége a holland zöldbaloldali Judith Sargentini jelentésének 2018-as megszavazása óta permanensen hisztérikus állapotban van. A hetes cikkely szerinti eljárás e dokumentum nyomán indult meg, azonban az Európai Parlament kitartó követelőzése ellenére is lényegében megrekedt a tagállamoknál. Az Európai Unió Tanácsának soros elnökei pártállástól függő lelkesedéssel álltak az eljáráshoz, de visszatekintve még a legegyüttműködőbb balliberális kormányok is nehezen kezelhető ügyként passzolták tovább a következő elnökségnek.

A Sargentini-jelentéssel kapcsolatban máig tanulságos körülmény, hogy idejekorán bebizonyították Brüsszelben, igaza van a magyar kormánynak, amikor azt mondja, politikai furkósbotként használják a jogállamiságot. A jelentést ugyanis úgy fogadták el, hogy nem vették számításba a tartózkodó szavazatokat. Laikusként is nyilvánvaló, hogy ha a tartózkodó szavazat azonos azzal, hogy valaki egyáltalán nem voksol, akkor semmi szükség a tartózkodó szavazat lehetőségére, hiszen elég csak nem megnyomni a gombot. Vagy éppen kimenni kávézni, ahogyan arra a nagy nap előtt Judith Sargentini is biztatta a tartózkodást fontolgató képviselőtársait. Egyértelmű tehát, hogy maga a jelentéstevő is tisztában volt vele, a tartózkodók igenis fontosak, figyelembevételükkel pedig veszélybe kerül az eljárás megindításához szükséges kétharmados támogatottság a parlamentben.

A magyar kormány az uniós bírósághoz fordult a szavazás szabálytalanságát firtatva. A luxembourgi testület egészen 2012 nyaráig ült az ügyön, majd közölte, minden szabályos volt. Indoklásukban ki is fejtették, hogy a tartózkodó szándéka ugyanaz, mint a nem szavazóé. Az érvelés meglepően hangozhat, maga az ítélet azonban aligha, hiszen – ahogyan azt később Orbán Viktor is kifejtette – az uniós bíróság úttörő szerepet vállalt a szorosabb integráció, a központosítás előmozdításában, szóval aligha akarták, hogy egy rebellis tagállam megregulázását éppen holmi szabálytalanság hátráltassa.

Megvan a csodafegyver

Mire az Európai Bíróság végzett a hosszadalmas munkával, már rég más volt a terítéken. Az európai uniós költségvetés védelméről szóló általános feltételrendszerről vagy ismertebb nevén a jogállamisági mechanizmusról 2020 végén született meg a döntés. Magyarországnak és Lengyelországnak sikerült elérnie, hogy alkalmazását megelőzendő keresetet nyújthasson be az uniós bíróságon, felvetve, összhangban van-e a mechanizmus az uniós alapszerződésekkel.

A fentiek fényében aligha meglepő módon az Európai Parlament akként értelmezte: a keresetről szóló kompromisszum nem írja felül azt a megállapodást, hogy a feltételrendszer már 2021. január elsején életbe lép. Ennek megfelelően az Európai Bizottságot folyamatos nyomás alatt tartották, arra hivatkozva, hogy már eldördült a startpisztoly, mire várnak, miért nem büntetik meg Magyarországot? A hazánkról szóló mindenkori viták hangneme igazolja, hogy az Orbán-kormány kritikusai kifejezetten úgy tekintenek a mechanizmusra, mint a Magyarországgal szembeni nyomásgyakorlás eszközére. Lényegében fel sem merül, hogy a jogállamiság általános tiszteletben tartására hívják fel a figyelmet, és más tagállamokat is érdemben górcső alá vegyenek.

A 2022-es évben Brüsszel már fel is tudta robbantani aktuális atombombáját. Februárban az Európai Bíróság áldását adta a jogállamisági mechanizmusra. Az ítélet senkit sem ért meglepetésként, Orbán Viktor már januárban megelőlegezte a Szamizdat 16. című írásában. „A bíróság, ha megakadni látta az európai integráció gépezetét, mindig a föderális berendezkedés felé lökte az EU-t: tudatosan szélesítette hatásköreit és aláásta a tagállami szuverenitás bástyáit. Ezek a döntések valójában nem jogi, hanem politikai döntések, ahol a jog csak a politikai akarat végrehajtásának az eszköze,” írta a kormányfő.

A magyar balliberális ellenzék mentőövet várt Brüsszeltől, a kampányban azonban még nem kezdődött meg az eljárás. Sokat persze nem kellett rá várni, két nappal azután, hogy a Fidesz megszerezte negyedik kétharmados győzelmét, Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke a mechanizmus megindításáról beszélt az Európai Parlamentben. Szándékai ezúttal is kiviláglottak hallgatósága előtt, hiszen többen számon kérték a német politikust, miért nem a választások előtt vetette be a csodafegyvert.

Májusban hivatalosan is megindult tehát a jogállamisági vegzatúra. De nem ez volt az egyetlen akadály, ami Magyarország és a neki járó uniós források közé állt.

„Súlyosan diszkrimináló”

A 2022-es évre ugyanis megöröklődött a koronavírus-járvány hatásait kezelni hivatott helyreállítási alap (RRF) körüli hercehurca is. Míg a legtöbb tagállam esetében rövid átfutási idő után Ursula von der Leyen már széles mosollyal jelentette be a nemzeti helyreállítási terv jóváhagyását az érintett ország fővárosában, Magyarországra csak nem jutott el a jó hírrel, pedig hazánk elsők közt, 2021 májusában nyújtotta be a saját tervét.

Januárra kibukott, miért akadt el a folyamat már a célegyeneshez közel. Győri Enikő fideszes európai parlamenti képviselő hívta fel rá a figyelmet, hogy Paolo Gentiloni gazdasági ügyekért felelős európai uniós biztos az EU-s pénzügyminiszterek tanácskozásán elkottyantotta, „oktatási diszkrimináció” miatt nem hagyták még jóvá a tervet. Egy hónappal korábban még azt bizonygatta az olasz biztos, ugyancsak egy Ecofin-ülésen, hogy „nincs, mert nem is lehet kapcsolat a nemzeti kompetenciába tartozó pénzügyi következményekkel nem bíró ügyek és a helyreállítási források között,” idézte fel Győri Enikő.

Gentiloni januári megjegyzése nyilvánvalóan a gyermekvédelmi törvényre utal. Egy héttel később az Európai Parlamentben már azzal próbálta kimagyarázni magát Győri kérdésére, hogy az oktatás nem az RRF-tárgyalások, hanem a vonatkozó kötelezettségszegési eljárás kapcsán került elő. Az olasz biztos gyenge lábakon álló érvelésének sajátos színezetet ad, hogy már a kötelezettségszegési eljárást is alapvetően tagállami hatáskörbe tartozó ügyben indították.

Lényeges, hogy egyértelműen kiderült a magyarázkodásából, az egymástól elvileg független ügyek nem csak az ő nyilatkozatában mosódtak össze, hanem alapvetően is egy nagy csomagban gondolkodik az Európai Bizottság. Minden összefügg mindennel, ami pedig összefogja őket, az a politikai akarat arra, hogy a magyar kormány akaratát meghajlítsák, jórészt ideológiai okokból vagy különféle lobbik érdeksérelmeit orvosolandó. Ez a hozzáállás megmagyarázza egyébként a 2022-es év igen nehezen követhető tárgyalásait is.

A helyreállítási alapokkal kapcsolatos brüsszeli elvárások ideológiai motiváltságának késői beismerését a Szabad Európa Rádió szállította november végén, amikor arról írtak, hogy 2021 júliusában Von der Leyennek „már a budapesti járatra való foglalása is megvolt, az utat azonban lemondták, miután a magyar parlament elfogadta a Brüsszel szerint a szexuális kisebbségeket súlyosan diszkrimináló törvényt”.

Nagy ügyek, csomagban

Több fronton tárgyalt tehát a magyar kormány és az Európai Bizottság az elmúlt évben. Idén őszre kirajzolódott egy felállás, ami felületes szemlélő előtt is egyértelművé tette, hogy a jogállamiság és a korrupció elleni harc sokadlagos szempont Brüsszel számára, a források visszatartásának legfontosabb funkciója, hogy azzal bírják rá Magyarországot számára előnytelen döntések támogatására.

Példa erre a globális minimumadó ügye, valamint az Európai Unió azon terve, hogy közös hitelfelvételből nyújtson Ukrajnának kedvezményes hitelt. A magyar kormány mindkettőt elutasította, előbbit munka­hely­gyilkos adóemelésnek, utóbbit pedig az unió tartós eladósításának nevezte. Az európai mainstream médiában a globális minimumadó ügye még csak-csak megmaradt a multik adóztatásának kérdéséről szóló vitánál, az „ukrán vétóból” azonban kardinális erkölcsi kérdést csináltak, a Twitteren szakmányban orbánozó brüsszeli politikusok és úgynevezett jogvédők már azzal vádolták Magyarországot, hogy végképp kiírta magát a tisztességes országok sorából, hiszen hagyná koldusbotra jutni Ukrajnát. Mondanunk sem kell, teljességgel figyelmen kívül hagyták azt, hogy a kormány kész volt a jövő évi költségvetésből elkülöníteni a 18 milliárd euró ráeső részét, és hazánk egyébként is erején felül nyújt humanitárius és egyéb támogatást szomszédjának. Igaz, fegyvert nem szállít, és a magyar gazdaságot sem hajlandó padlóra küldeni az orosz olajra és gázra kivetendő embargó terveinek támogatásával, ez pedig bizonyos körök szemében szálka.

A magyar kormány kezében tehát ütőkártya volt ez a két téma, amelyek végül az Oroszország elleni szankciók több vitás kérdésében is megoldást hoztak. Amikor nem sikerült egy közös rossz döntés meghozatala előtt megfordítani a többség véleményét, akkor a kormány olyan kitételeket harcolt ki, amelyek enyhítik Magyarország kárait. Ez működött mindegyik szankciós csomag esetében. Igaz, a közös rossz döntés attól még rossz, tehát az uniós olajársapka még úgy sem hagyta érintetlenül Magyarországot, hogy mentességet kaptunk alóla.

Megadeal

Decemberre sikerült rendezni a vitás kérdéseket. Az eredmény nem ideális, de mindenképp reális. Navracsics Tibor regionális területfejlesztési miniszter szerint legalábbis a kormány elérte a kitűzött céljait. Ezek pedig arra irányultak, hogy december 31-ig megállapodjanak az Európai Bizottsággal a kohéziós pénzekről annak érdekében, hogy Magyarország a forrásvesztést elkerülje, továbbá az Európai Tanácsnak rá kell bólintania a magyar helyreállítási tervre. Az uniós nagykövetek az Európai Bizottság nem sokkal korábban hozott döntésével összhangban, feltételekhez kötve jóváhagyták az 5,8 milliárd euró (mintegy 2300 milliárd forint) vissza nem térítendő támogatásra vonatkozó magyar helyreállítási tervet, továbbá úgy döntöttek, hogy a jogállamisági mechanizmus keretében a Bizottság által javasoltnál alacsonyabb összeget, 2600 milliárd eurót függesztenek fel.

Ugyanezen a tanácskozáson született megállapodás az ukrán hitelről és a minimumadóról is, Brüsszelben „megadealről”, megamegállapodásról beszéltek, újfent igazolva, hogy a vitás kérdéseket azok tartalmától függetlenül, csomagban kezelik. A minimumadó esetében a magyar érdekeknek megfelelő kompromisszum szerint az iparűzési adó beleszámít a globális minimumadóba, az ukrán hitel ügyében pedig sikerült elérni, hogy az EU ne vegyen fel közösen hitelt, hanem meglévő forrásait használja.

Az év végére tehát sikerült eljutni odáig, hogy a kormány teljesítette reális részcéljait, és bár Brüsszel szabott feltételeket, megvan a szándék a megállapodásra és az ok az optimizmusra. Navracsics Tibor úgy fogalmazott, jó esélye van Magyarországnak arra, hogy példát mutasson az Európai Unió többi tagállamának, hogyan lehet konkrét lépésekkel egy ideológiailag vezérelt hisztériakampányt kezelni.

A magyar kormány részéről tehát megvan a konstruktivitás, az Európai Bizottságnak is ildomos lenne bebizonyítania, hogy az általa szabott feltételeknek van értelmük, nem pedig csupán nyomásgyakorlásról van szó.