Egy lépésre a totális háborútól

80 tonna robbanóanyag zuhant múlt pénteken Dél-Bejrútra. A robbanás elpusztította a Hezbollah vezetőségének föld alatti főhadiszállását, ahol a síita szervezet főtitkára, Haszan Naszrallah és helyettese, Ali Karaki éppen Benjamin Netanjahu New York-i beszédét nézték.

Izrael és a Hezbollah harcának aktuális köre tavaly október 8-án kezdődött, amikor az izraeli hadigépezet a Hamász támadására válaszul megindította gázai offenzíváját. A libanoni szervezet ekkor a palesztinok iránti szolidaritásra hivatkozva rakétatámadásokba kezdett izraeli katonai célpontok ellen, amire a zsidó állam hasonló módon válaszolt. Az azóta eltelt közel egy év alatt a Hezbollah nyolcezer rakétát lőtt ki izraeli célpontokra, libanoni részről 1300, izraeli részről 27 civil és 25 hatósági személy halt meg. Izrael likvidálta a Hezbollah számos tagját és szinte összes katonai vezetőjét, szeptember 17-én pedig egy taktikailag bravúros, de nemzetközi jogi szempontból megkérdőjelezhető húzással több mint ezer hezbollahosok által használt személyhívót és más technikai eszközt robbantott fel, megölve 42 embert, köztük 12 családtagot és megsebesítve 3500-at. Az arcvesztésre a Hezbollah fokozott rakétázással reagált, amire válaszul szeptember 23-án aztán az izraeliek egyetlen nap alatt 650 támadást hajtottak végre 1600 célpont ellen Libanon szinte teljes területén. Majd következett a fő mutatvány: Haszan Naszrallah likvidálása.

A totális háború rémképe

A harc nem állt meg. A döbbenetet kihasználva Izrael folytatja támadásait a Hezbollah fegyverraktárai ellen, ezzel csökkentve a várható bosszú mértékét. A síita szervezetet végzetesen megtörni egyelőre nem sikerült, hiszen alegységeinek java továbbra is erőtől duzzad. A Hezbollah azonban eredendően hierarchikus, így a válasz nagysága az új főtitkár döntésén múlik. A pozíció legesélyesebb jelöltje Naszrallah unokatestvére, Hásim Szafieddin, aki bár a Hezbollah politikai szárnyát irányítja, a katonai ügyekért felelős bizottságban is ott ül. Emellett közeli kapcsolatok fűzik Iránhoz is, hiszen lánya a Donald Trump által 2020-ban likvidált befolyásos katonai vezető, Kászem Szolejmáni fiához ment feleségül.

Az új főtitkár komoly dilemma előtt áll: ha egy ilyen támadás után nem áll bosszút, azzal óhatatlanul azt bizonyítja be, hogy nem is képes rá. Közben a szervezet több ezer harcedzett veteránja követeli a válaszcsapást, az október óta tartó harcok miatt Dél-Libanonból már 120 ezer síita hagyta el az otthonát, és az ő ügyük is megoldásért kiált. Ugyanakkor a szervezet vezetőinek emlékében még él a 2006-os, Izraellel vívott, retorikájukban győzelemként ünnepelt, de súlyos veszteségekkel járó háború emléke, amelynek nyomán a libanoni társadalom nem síita része gyakorlatilag szembefordult a Hezbollahhal. Azóta a helyzet sokkal rosszabb. A 2019 óta tartó gazdasági válság nyomán a libanoni társadalom 80 százaléka szegénységbe süllyedt, és nem áll rá készen, hogy egy újabb háború következményeivel szembenézzen. Közben az országnak a belpolitikai patthelyzet miatt jelenleg sem kormánya, sem elnöke nincs.

Naszrallah likvidálása Iránt is nehéz helyzetbe hozza. A perzsa állam által irányított, Szírián és Irakon át Libanonig nyúló, de Jemenben és máshol is jelen lévő szövetségnek, az úgynevezett ellenállás tengelyének a Hezbollah az ékköve. A libanoni csoport az iráni Forradalmi Gárda segítségével jött létre még 1982-ben, fegyverzetének javát Iránból kapja, tagjai fizetését Irán állja, ráadásul dollárban. Teherán egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy elveszítse a Hezbollahot, így ha a háború totálissá válik, feltétel nélkül kellene támogatnia. Ez azonban túl nagy teher lenne a gazdasági nehézségektől küzdő Irán számára, ahol a közelmúltban a konzervatív vezetés épp azért engedélyezte az azóta megválasztott reformer elnök Maszúd Peszeskján választási indulását, mert tőle remélte a nemzetközi kapcsolatok javítását, ezáltal a gazdaság felpörgetését. Egy totális háború ezt semmiképp nem szolgálná. Ezt persze Izrael is tudja, ezért tovább üti a forró vasat.

Izraeli célok

A Hezbollah nem a Hamász, elpusztítani szinte lehetetlen. A szervezet legitim pártként működik, az ország síita területein állami szerepkört lát el. A síiták 70 százaléka támogatja, egyéb síita és keresztény szövetségesein keresztül pedig a legerősebb politikai tömböt vezeti az országban. Emellett becslések szerint 150 ezer különböző hatótávolságú rakétája van, amelyeket az ország területén szétszórva rejtettek el. Szemben a Hamásszal, körülvenni sem lehet. Ha Izrael szárazföldi offenzívát indít, számolnia kell azzal, hogy a milicistáknak van hova visszavonulniuk újraszervezni a soraikat, és Szíria irányából a fegyverutánpótlásuk is biztosított.

Izrael ezért nem is elpusztítani szeretné a Hezbollahot, hanem csak visszaszorítani a határától 30 kilométerre húzódó Litáni folyóig, hogy legalább az olcsó, rövid hatótávolságú rakéták ne fenyegessék a polgári lakosságot.

Ennek kapcsán Tel-Aviv nemzetközi határozatokra is joggal hivatkozhat. 1985-ben, az első libanoni háború lezárásaként Izrael 4–17 kilométer mélységű ütközőzónát hozott létre Dél-Libanonban, aminek ellenőrzését a vele szövetséges libanoniakból álló Dél-libanoni Hadsereg látta el. 2000-ben a Hezbollah folyamatos támadásai miatt Izrael feladta a területet, az ENSZ pedig ideiglenesen meghúzta az úgynevezett Kék vonalat, elválasztva a szemben álló feleket. Hat évvel később, a második libanoni háború lezárásával az ENSZ biztonsági tanácsa kiadta az 1701-es határozatot, amelyben az izraelieknek Libanon területének elhagyását, a Hezbollahnak pedig a Litáni folyón túlra való visszavonulást írta elő. Izrael eleget tett a kötelezettségnek, a Hezbollah viszont kivonulás helyett szó szerint beásta magát a határ északi oldalán: föld alatti hálózatokat, fegyverraktárakat és bázisokat hozott létre, felkészülve a háború esetleges folytatására. Most pedig nagyrészt erről a területről támadja az izraeli célpontokat.

Izrael szeretné északra szorítani a Hezbollahot, de nem mindenáron. Szárazföldi offenzívát indítani kockázatos lenne. A folyótól délre 300 ezer ember lakik, akik alapvetően a szervezetet támogatják. Közéjük bújva a milicisták hatékony gerillaháborút indíthatnának a támadók ellen. Ha viszont a polgári lakosságot megpróbálnák elűzni, azzal olyan nyomás alá helyeznék a Hezbollahot, ami totális háborút eredményezhetne. Érdemes megjegyezni: a 80-as évek elején Izraelt a mai Hezbollahnál jóval gyengébb milíciák kényszerítették meghátrálásra. Mindezt tudja az izraeli vezetés is, és ezért inkább légitámadásokkal és egyéb akciókkal próbál nyomást gyakorolni a síita szervezetre és közben reméli, hogy a Hezbollah felismeri: jobban jár, ha beadja derekát. A dolgok jelenlegi állása szerint azonban nem kizárt, hogy az izraeli tankok is megindulnak.

Kihűlő gázai front

Miközben a libanoni helyzet egyre súlyosbodik, az izraeli hadvezetés takaréklángra vette a gázai harcokat: kivonta a hadműveletek javáért felelős 98-as hadosztályt az övezetből, és a libanoni határhoz vezényelte. A Gázában maradt haderő megkezdte állandó állásainak kiépítését az övezetet kettészelő Necarim-, valamint az egyiptomi határ mentén húzódó Philadelphia-folyosóban, mellette fél gőzzel ugyan, de folytatják a célzott támadásokat a Hamász megmaradt egységei ellen. A gázai hadszíntér tehát annak ellenére befagyni látszik, hogy Izrael és a Hamász nem kötött tűzszünetet. Az elmúlt közel egy évben az izraeli hadsereg a palesztin szerveztet katonai kapacitásainak kétharmadát felszámolta, és romba döntötte annak kormányzóképességét is. „Mellékesen” 42 ezer palesztinnal végzett.

Közben a 101, még a Hamasz kezén lévő izraeli túsz (közülük 35-en már nem élnek) kiszabadítása láthatóan nem élvez elsőbbséget Benjamin Netanjahu számára. A miniszterelnök felismerte, hogy az ő ügyük már rég pártpolitikai kérdéssé vált. Noha teljes társadalmi konszenzus uralkodik afelől, hogy a túszokat ki kell szabadítani, annak megítélése, hogy a kormány megtesz-e érte mindent, már politikai szimpátia kérdése: a baloldal szerint a kormány magukra hagyta polgárait, míg a jobboldal bízik benne, hogy a vezetés ura a helyzetnek, és racionálisan dönt.

Benjamin Netanjahu jelenleg Gáza és Libanon kapcsán is az időre játszik. Tudja jól, hogy az elnökválasztás hajrájában az Egyesült Államok politikusainak nagyobb bajuk is van, mint az aktuális közel-keleti csetepaté. Célja tehát, hogy novemberi elnökválasztásokig, de sokkal inkább az új elnök januári hivatalba lépéséig Izrael számára előnyös status quót teremtsen a gázai és a libanoni fronton, hogy így a tűzszünet, illetve az esetleges béke feltételeit a maga kedve szerint diktálhassa. Számítani lehet tehát arra, hogy a harcok januárig folytatódni fognak. Abban pedig csak reménykedni lehet, hogy ebből nem alakul ki totális háború.