Egy ország, két út
Az ország meghatározó pozícióiba ideiglenesen Julia Timosenko pártjának tagjai kerültek. Az ideiglenes belügyminiszter Timosenko egykori közvetlen munkatársa, Arszenyij Avakov lett, az ideiglenes házelnöki posztot pedig Olekszandr Turcsinov, Leonyid Kucsma egykori tanácsadója, későbbi belbiztonsági főnök kapta meg. Noha Janukovics lapzártakor még ismeretlen helyre távozott, az ukránoknak korai lenne hátradőlniük, hiszen a dilemmák megmaradtak. Az ukrán társadalom erősen megosztott országuk jövőjéről alkotott elképzelését illetően. Ráadásul a jelenlegi események kísértetiesen emlékeztetnek a 2004-es hamvaiba holt narancsos forradalomra.
Európa Dél-Afrikája
Akár jelképesnek is tekinthető, hogy Julia Timosenko repülőgépe éppen akkor landolt Kijevben, amikor a határőrség megtagadta a bukott államfő gépének kirepülését. Ukrajnában a magát Nyugat-barátként aposztrofáló ellenzék győzött. A kijevi Majdan téren euforikus hangulatban telt a hét vége. A börtönből frissen szabadult, erősen megromlott egészségű Timosenko tolószékéből, egyfajta ukrán Nelson Mandelaként intézett lelkesítő beszédet az egybegyűltekhez.
A dél-afrikai párhuzam nem véletlen: Timosenko szabadulásának koreográfiája – akaratlanul vagy szándékosan – számos helyen rímelt Mandela győzelmi menetére. A politikust, akárcsak Mandelát, mondvacsinált vádakkal zárták börtönbe, ahol még a kellő egészségügyi ellátást is megvonták tőle. Ahogy Mandela útja a börtönből egyenesen a szowetoi stadionba vezetett, Timosenko a börtönkórházból rögtön a Maidan térre sietett. Mandelához hasonlóan, aki fejet hajtott az apartheid áldozatai előtt, Timosenko is tiszteletét tette a demonstrációkban elhunyt, közel száz ember rögtönzött emlékművénél.
Timosenko a legendás „szivárvány nemzet” beszédet is elirigyelhette, hiszen tolószékéből hangzatos szónoklatot intézett a téren összegyűltekhez, melyben a nemzet egységének fontosságát hangoztatta: „Sem politikus, sem diplomata nem tudta megtenni, amit ti igen. Eltávolítottátok a rákot az ország testéből” – mondta Timosenko, majd megígérte, hogy Ukrajna hamarosan az Európai Unió tagja lesz és azt is bejelentette, hogy indul a májusi elnökválasztásokon.
Noha a hallgatóság nagyobbik része tapssal fogadta a bejelentést, helyi tudósítások szerint jócskán akadtak olyanok is, akik úgy vélték, a politikus gyakorlatilag lenyúlta a forradalmat. Kétkedésük nem alaptalan. Timosenko ugyanis a vélt hasonlóságok ellenére nem Mandela. Nemcsak azért, mert a tiszta kezűnek ismert (bár mint utóbb kiderült, ismeretlen eredetű, hatalmas vagyont örökítő) dél-afrikai ikonnal ellentétben egykor kétes ügyletekkel szerzett tetemes vagyont, hanem azért is, mert – míg Mandela egy előző rezsim áldozata volt – addig Timosenkót egykori ukrán miniszterelnökként komoly felelősség terheli a jelenlegi állapotokért.
Ismétlődő történelem
Noha a forradalom győzött, az elmúlt évtized eseményei is megrontják az ünnepi hangulatot. A Majdan téri események déjavu-ként idézik a narancsos forradalom eseményeit. Akárcsak 2004-ben, a „Nyugat-barát” tüntetők nagy ellenfele most is Viktor Janukovics volt. Az akkorihoz hasonlóan a „rendszerváltók” most is az ország ukránok lakta nyugati felére támaszkodtak az oroszbarát Kelettel szemben. Ahogy tíz évvel ezelőtt, a karizmatikus Timosenko most is a forradalom ikonjának szerepére pályázik.
Nüansznyi különbségek persze vannak: 2004-ben a politikus imázsát tudatosan építve tradicionális ukrán stílusjegyeket vett fel: korábban lófarokban hordott haját befonta és koronaként a fejére tekerte, mellyel a plakátokról egy középkori szentre emlékeztető női alak tekintett vissza. A plakátokon akkoriban motorversenyzőként, harcos amazonként ábrázolták. Miután 2014-re a börtönévek és a betegségek régi fényét megkoptatták, Timosenko ezúttal a testileg megtört, lélekben azonban legyőzhetetlen szabadságharcos pozícióját veszi fel.
Kikerülhetetlen oroszok
A narancsos forradalom tanulságai kétségessé teszik, hogy Ukrajna tényleges változások előtt áll-e. Janukovics 2004-es megbuktatását követően Viktor Juscsenko államfő, Timosenko pedig miniszterelnök lett. Sokak meglepetésére a magát Nyugat-barátként definiáló elnök első útja nem Brüsszelbe vagy Washingtonba, hanem Moszkvába vezetett, hogy helyreállítsa a Putyin részéről megingott bizalmat. Ez bizonyára most sem lesz másként, hiszen Ukrajna legnagyobb kereskedelmi partnere továbbra is Oroszország; az ország földgázszükségletének kétharmadát Oroszországból biztosítja.
Ukrajna régi-új vezetői egyszer már csalódást okoztak. A 2004-es győzelmet követően Juscsenko és Timosenko hamar összerúgták a port. Pár év leforgása alatt az Európai Unióról dédelgetett álmaik is kútba estek. A bürokrácia és a korrupció a korábbi szinten maradt, a gazdasági mutatók pedig a rendszerváltás korabeli állapotokat tükrözték. Az uniós pénzek magánzsebekbe folytak, mikor pedig kiderült, hogy Timosenko uniós támogatásokkal visszaélve raktározott be az orosz gázból, Brüsszel végképp elvesztette bizalmát Kijevben. A narancsos forradalom, a nyugati fordulat reményei öt év alatt szertefoszlottak. Nem volt véletlen, hogy a 2010-es elnökválasztáson a hat évvel korábban megbuktatott Janukovics már 49-45 arányban legyőzte Timosenkót.
Egy ország, két út
Ukrajna gondjainak megoldására aligha van reális esély az elkövetkező évtizedekben. Az ország kulturális megosztottsága olyan tényező, amely örök spirálba kényszeríti az Európa peremén vergődő országot. Az ukránok lakta, többségében katolikus, mezőgazdaságból élő nyugati országrész, valamint az orosz vagy orosz anyanyelvű, vallásában ortodox, iparosodott keleti rész polgárai más szövetségi rendszerben képzelik el hazájuk jövőjét. Noha Janukovics személyes népszerűsége megkopott, szervezete, a Régiók Pártja továbbra is erős az ország keleti részén. A Szovjetunió bukása óta a keletről érkező elnökjelöltek a szavazatok 30-40 százalékát szerezték meg. Ez pedig demográfiai okokból a jövőben sem változik.
Nyugati álom, keleti köntös
A forradalmi pártok ideológiájukat tekintve erősen megosztottak. A Majdan tér politikai skálája az extrém jobbtól a liberális diákmozgalmárokig terjed. A közös nevező mindössze annyi, hogy az embereknek elegük van a korrupcióból, a bürokráciából, a magas energiaárakból, a társadalmi egyenlőtlenségekből. Amit azonban a nemzetközi sajtó „Európa-barátnak” minősít, az az ukrán kontextusban nem konkrét és nem különösen realisztikus elképzelés. Sokkal inkább idealista esszenciája mindannak, amit Janukovics kormánya és úgy általában az ukrán politikai kultúra nem képviselt: a törvény előtti egyenlőséget, az átlátható gazdálkodást, az elszámolhatóságot és a politikai szabadságjogokat.
A Majdan téri tüntetők mögött álló politikusok nem mai motorosok. Noha az egykori ökölvívó, Vitalij Klicsko vezette UDAR, valamint a szélsőjobboldali Szvoboda csak 2012-ben kerültek a parlamentbe, prominenseik többsége a rendszerváltás óta aktívan politizál, nem kevesen pedig kormányzati pozícióban is voltak már. Nem beszélve arról, hogy a gazdaságra rátelepedő oligarchák pozíciója továbbra is érintetlen marad. Timosenko és pártja korábban, Juscsenkóhoz hasonlóan teljes mértékben együttműködött a posztszovjet keresztapákkal.
Nem várható más az új erőktől sem. Az uniópárti Vitalij Klicsko a brit The Guardiannek januárban elmondta: az oligarchák szerinte nem veszélyeztetik az ország jövőjét, hiszen azok „támogatják a törvényesség kiterjesztését. A vezetők változnak és a törvények is változnak, de az alapszabályok hiányában az üzleti csoportok nem lehetnek biztosak abban, hogy meg tudják tartani érdekeltségeiket.”
Szorongató kérdések
Ahogy a narancsos forradalom is elbukott, a kudarchoz most is minden adott. A források ráadásul most még szűkösebbek. A gazdasági mutatók a 2004-eshez képest kedvezőtlenebbek, az Ukrajnában csalódott, súlyos gazdasági gondokkal küzdő Európai Unió valószínűleg a korábbiaknál kisebb lelkesedéssel folyósítja majd a támogatásokat. Putyin ezért most hátradől és kivár. Az orosz elnök tudja jól, hogy Kijev új urainak, ahogy 2004 után, előbb vagy utóbb most is szembe kell nézniük a realitásokkal: az ország kereskedelmének 60 százaléka a volt szovjet tagállamokkal zajlik, az exporttermékek pedig az oroszbarát keleti országrészekből jönnek.
Vlagyimir Putyin elnöknek bőven vannak adui. Ha Oroszország nem folyósítja a Janukovicsnak még 2013 novemberében ígért 15 milliárd dolláros kölcsönt, az új ukrán kormány kénytelen lesz az IMF-hez fordulni és elfogadni annak feltételeit. Ha azonban a Valutaalap nem enged korábbi feltételeiből – a közüzemi költségek duplájára emelése, a közszolgák fizetésének csökkentése és költségvetési megszorítások –, akkor a következő ukrán kormány hamar elveszítheti támogatottságát.
Ez azonban a jövő dilemmája. Egyelőre még az is bizonytalan, hogy az ország a május 25-ére kiírt választásokig képes lesz-e elkerülni az államcsődöt. A Timosenko-Mandela párhuzam ilyen tekintetben nem teljesen alaptalan. Ahogy a megálmodott „szivárvány nemzet” is kudarcba fulladt, úgy az européer Ukrajna alatt is erősen inog a talaj. Egy jelentős különbség azonban van: Mandelával ellentétben Timosenkónak és társainak már aligha állítanak szobrot.
Sayfo Omar