Minden bizonnyal generációk fognak emlékezni arra, hogyan hajol félre George W. Bush amerikai elnök utolsó bagdadi sajtótájékoztatóján egy felé repülő cipőpár elől. Hogy a cipő esete csupán egy lábjegyzet az Egyesült Államok 43. elnöke történetében, vagy jelképe a Bush-korszaknak, egyelőre nem tudni.

Arra, hogy Bush elnöksége hogyan kerül be a történelemkönyvekbe, talán csak évtizedek múltán kapunk választ. A cipős támadás mindenesetre olyan bátor tett volt a fiatal iraki újságíró részéről, amilyenre mai világban nem sokan vállalkoznának. Egyrészt mert nem szeretnének potenciális terroristákként éveket tölteni Guantánamón, másrészt a jelenlegi gazdasági válságban luxus cipőket hajigálni.

George Bush nemrég bejelentette: leköszönte után visszavonul texasi farmjára, ahol idejét emlékei papírra vetésével töltené. Felesége, Laura Bush önéletrajzának kiadója azonban óvatosan figyelmeztette: nem kellene kapkodnia. Jobban tenné, ha várna, amíg leülepednek az elnöksége alatt felkorbácsolt kedélyek. A kiadó ugyanakkor közölte: Condoleezza Rice biográfiáját viszont igen szívesen fogadnák.

A Wall Street Journal és NBC News felmérése szerint az amerikaiak 79 százaléka cseppet sem sajnálja Bush távozását. A History News Network által megkérdezett 109 történész 98 százaléka kudarcnak értékelte Bush elnökségét, 61 százalékuk szerint ő volt az Egyesült Államok történetének legrosszabb államfője. Ez persze minden bizonnyal túlzás, hiszen a polgárháborút nehéz lenne alulmúlni.

„Nem igazán aggódom a rövid távú történelem ítélete miatt. De nem aggódom a hosszú távú miatt sem, mivel már úgysem fogok élni” – válaszolt George Bush arra a kérdésre, hogy aggasztja-e negatív megítélése.

Éppen Bush politikai példaképe, Ronald Reagan volt az, aki megfogalmazta, hogy egy modern elnök sikerének legjobb mércéje, hogy az emberek jobban élnek-e, mint amikor hivatalba lépett. Nem véletlen, hogy Barack Obama éppen a „változás” szlogennel nyerte meg a választásokat.

Az amerikaiak rosszabbul élnek, mint Bush hatalomra kerülése előtt. Növekedett a munkanélküliség, az egészségügyi ellátás egyre inkább a gazdagok kiváltsága, az átlagbér csökkent, az állam pedig egyre több külföldi kölcsönhöz folyamodik a hiány fedezésére. 2008-ban az ingatlanpiac összeomlott, pár hónapra rá pedig az emberek értékpapírokba fektetett megtakarításai váltak köddé. Ma Amerikában 11 milliónál magasabb a munkanélküliek száma, ami több, mint 16 éve bármikor. Bár továbbra is a világ vezető gazdasági hatalma, a kilencvenes évekhez képest a gazdasági növekedés 70 százalékkal esett vissza. Mára a költségvetés hiánya 455 milliárd dollár, a kormányzat pedig olyan pénzből költekezik mely valójában nincs a birtokában. A Dow Jones mutatója 1931 óta a legnagyobb esést produkálta.

Hogy Amerika itt tart, nem néhány év műve. 2004 októberében 169 neves közgazdász Bush első periódusát értékelő tanulmányt adott közre, melyben figyelmeztették az elnököt, hogy a gazdaság „veszélyes irányba halad”. Kritikusai szerint Bush a gazdagok elnöke volt. Adópolitikája legalábbis nekik kedvezett. Az ország lakosságának egy százalékát kitevő leggazdagabb rétegének adóját évi 35, a leges-leggazdagabb 0,1 százalékét pedig 120 ezer dollárral csökkentették, aminek következtében a gazdagok és szegények közti szakadék soha nem látott módon kiszélesedett. Clinton idejében az ország leggazdagabb 10 százalékának kezében a nemzeti összbevétel harmada összpontosult, mára a fele.

Persze jogtalan lenne a gazdaság hanyatlását egy az egyben a távozó elnök számlájára írni. A történelem és a közvélemény viszont sokszor igazságtalan.

James Buchanan számos jó képessége ellenére úgy került be a történelembe, akinek elnöksége utolsó napjaiban 1861-ben szakadtak le a déli államok az Unióból. Herbert Hoover nevét hallva sem a húszas évek végén kormányzó elnök egyébként kitűnő adminisztrációs képességei jutnak eszébe az embereknek, hanem a tény, hogy nem tudta megakadályozni a világgazdasági válság kibontakozását.

Bush elnököt az égiek sem pártolták. Éppen elnöksége idején váltak kézzelfoghatóvá a globális felmelegedés és éghajlatváltozás velejárói. A Katarina hurrikán nemcsak New Orleanst, de a Bush-adminisztráció tekintélyét is megtépázta. Amerika napokig nézte, ahogy az ellátás nélkül maradt emberek boltokat fosztogatnak. Ráadásul egyre többen bírálták az adminisztrációt, amiért nem írta alá a káros gázok kibocsátását szabályozó Kiotói egyezményt.

A történelemkönyvekben az Egyesült Államok 43. elnökének neve mellett azonban minden bizonnyal a világszerte vitatott, milliók halálát okozó terror elleni háború szerepel majd kiemelt szócikként. Búcsúbeszédében Bush sikeresnek értékelte a szélsőségek elleni harcát. Szavaival könnyű vitatkozni. Bár valóban igaz, hogy országát 2001. szeptember 11. óta nem érte támadás, Irakban több mint 4200 amerikai katona vesztette életét.

Ráadásul a terror elleni háborúval Bush hatalmas erkölcsi tőkét engedett kicsúszni kezéből. Az Egyesült Államoknak talán soha nem volt annyi barátja és jóakarója, mint szeptember 11-ét követő időkben. A félig-meddig jogos afganisztáni és teljesen jogtalan iraki háború, majd az őket követő guantánamói és abu ghraib-i botrányok azonban nemhogy lekoptatták a jóakarókat, de olyan Amerika-ellenességet idéztek elő szerte a világon, amilyenre a történelem során eddig még nem volt példa.

Az igazságtalanságok és túlkapások pedig potenciális terroristák tízezreit termelték ki a muszlim világban, akik ugyan a szigorú biztonsági intézkedések miatt nem tudnak bejutni az Egyesült Államokba, London és Madrid lakosait azonban ez biztosan nem nyugtatja meg.

Ami az iraki missziót illeti, pár év távlatából ki lehet jelenteni, hogy az korántsem volt olyan katasztrofális kudarc, mint amilyennek kezdetekben látszott. Irak kálváriája mára sokkal inkább a koreai, semmint a vietnami háborúra hasonlít. Igaz, hogy Amerika nem azt kapta, amit akart, mivel Irán befolyása erősen megnőtt a síita többségű országban, de legalább működik az adminisztráció, és ha lassan is, de javul a biztonsági helyzet.

Bár Bush-korszaknak kétségtelenül fontos epizódja az iraki kaland, hiba lenne azt gondolni, hogy ez az egyetlen meghatározó külpolitikai momentum. Pozitívumként írható például a számlájára, hogy Kínával sikerült pragmatikus, üzleti és érdek alapon nyugvó kapcsolatot kialakítania, a másik ázsiai óriással, Indiával pedig több katonai szerződést is aláírtak, és jobb diplomáciai kapcsolatot építettek ki, mint valaha. Más kérdés persze, hogy ezzel párhuzamosan Amerika korábbi szövetségesével, a szintén atomhatalom Pakisztánnal egyre hűlni látszanak a viszonyok, olyannyira, hogy ma már az Afganisztánban állomásozó amerikai haderők Iszálmábáddal való konzultáció nélkül hajtanak végre hadműveleteket a szuverén ország területén, az afgán–pakisztáni határvidéken bujkáló tálibok ellen. Bár Észak-Koreával nem sikerült tökéletesen rendezni a dolgokat, Bush adminisztrációja volt az, aki újjáélesztette a diplomáciai kapcsolatokat Líbiával.

Az életmű persze nem teljes. A közel-keleti rendezés például továbbra is várat magára. A 2007-es, nagy reményekkel indult annapolisi konferencia egyelőre nem hozta el a várva várt békét a Szentföldre, ráadásul Bush számára külön csapás, hogy éppen elnöksége utolsó heteiben ismét véres harcok robbantak ki a Hamász és Izrael közt. Izraeli partnere ráadásul közvetlenül távozása előtt hozta igen kellemetlen helyzetbe Bush elnököt. Ehud Olmert miniszterelnök, izraeli polgármesterek előtt tartott beszédében bejelentette: Ő személyesen adott utasítást (!) Bush elnöknek arra, hogy az Egyesült Államok tartózkodjon a Hamászt és Izraelt azonnali tűzszünetre felszólító ENSZ-határozat szavazásán. Nem is akárhogy, a világ legerősebb hatalmának vezetője éppen beszédet tartott, de ő leparancsolta a pódiumról.

„Felemelt fejjel fogok távozni posztomról” – nyilatkozta Bush, akit láthatóan nem viselte meg a számos, számlájára írt kudarc. Michael Roizen clevelandi kutatóorvos szerint az amerikai elnökök életében minden hivatalban töltött év duplán számít. Bill Clinton például erőtől duzzadóan, sötét hajjal lett elnök, majd a pártharcok, a Lewinsky-ügy után táncosan és ősz hajjal távozott. Ronald Reagan friss, szellemes ember volt, majd görbe hátú, kissé befásult öregúrként köszönt le. Velük szemben Bushon, aki hozzájuk hasonlóan szintén nyolc évet töltött hivatalban, nem látszik ilyen mértékben az idő múlása. Vonásai fiatalosak, humora jó, teste ruganyos, reflexei pedig kitűnőek. Utóbbi kettőre egyébként szüksége is van. Soha nem tudhatja, mikor kell elhajolnia egy felé repülő cipő elől.

Sayfo Omar