Minden jel arra utal, hogy a drahma és a vele együtt vizionált görög polgárháború elmarad. Az Új Demokrácia győzelmével a görögök eurozónából való kilépése, s ezzel a valutaunió esetleges felbomlásának és az ebből következő káosznak a rémképe elkerülhetőnek látszik.

Az Antonisz Szamarasz vezette konzervatív párt három százalékkal győzte le az uniós megszorításokat kategorikusan ellenző baloldali Szirizát. A két párt közti különbség alig 190 ezer szavazat volt, ami azt jelenti, hogy egy városnyi görögön múlt nemcsak Görögország, de az eurozóna, és így a világgazdaság sorsa is. Olyan momentum ez, mely pártállásuktól függetlenül nem kicsit legyezgetheti a görögök nemzeti önképét.

A szoros eredmény ellenére az Új Demokrácia stabil többséget tudhat magáénak a parlamentben. A görög választási rendszer sajátosságai miatt a győztes pártnak plusz ötven fő jár a 300 fős parlamentben, ami azt jelenti, hogy csupán 250 széket osztanak ki a szavazatok arányában. Ennek ellenére az Új Demokrácia koalíciós kormány megalapítására készül ősi riválisával, a szavazatok 12 százalékát megszerző szocialista Paszokkal.

A tárgyalások azonban nem ígérkeznek könnyű menetnek. A Paszok igencsak óvatos, hiszen politikai öngyilkossággal érhet fel számára az, ha kisebbségi szövetségesként lép be egy megszorításpárti koalícióba. A tőle szükségszerűen elpártoló szavazókat így minden bizonnyal a baloldali Sziriza szívná el, amely így a jövőben az Új Demokrácia váltópártja lehet. Nem véletlen, hogy a Paszok elnöke a választások éjszakáján bejelentette, hogy csakis olyan nagykoalícióba hajlandó belépni, melyben a Sziriza is részt vesz. Aléxisz Ciprasz azonban érthető okokból nem kíván asszisztálni az eddig következetesen ellenzett megszorításokhoz.

A patthelyzet – mely akár hosszan is elhúzódhat – könnyen letörheti a piacok kezdeti lelkesedését. Ha pedig a görög döntéshozás tehetetlen marad, az még a Sziriza győzelménél is rosszabb forgatókönyvet idézhet elő, hiszen az elhúzódó válságból adódó piaci veszteségek meghaladják azt, amit egy gyors összeomlás idézne elő. A görög dráma már így is sokba került Európának.

Tudvalevő, hogy 2011 novemberében a most kormányra kerülő Új Demokrácia még véresszájú ellenzője volt az uniós diktátumok elfogadásának, és elsősorban nekik köszönhető az addig kormányzó – és Berlinnek behódoló – Paszok megbuktatása.

Azóta persze fordult a kocka. A Szamarasz vezette Új Demokrácia szintén beadta a derekát Berlinnek. Még mindig nem tudni azonban, hogy a várakozás megérte-e. Ha a kormányalakítás elhúzódik, az egy dolgot jelenthet: az egymással kakaskodó görög politikusok az egész unióval a bolondját járatták. Ha így van, jogosan merül fel a kérdés, hogy nem érte volna-e meg jobban már tavaly novemberben búcsút mondani a renitens görögöknek.

Az Új Demokrácia győzelme azt mutatja, hogy a görögök egy része valóban megrettent a német diktátumok visszautasításának lehetséges következményeitől. Ez azonban még korántsem jelenti azt, hogy a mentalitás, mely a válság egyik okozója volt, a jövőben megváltozna.

A mindenkori állam iránti bizalmatlanságot is jelzi, hogy Görögországban az adóelkerülés több mint 40 százalékos. A görögök Athénnál kevésbé csak Brüsszelben és Berlinben bíznak.

Az unió által elvárt megszorítások továbbra is népszerűtlenek. A választások előtt készített közvéleménykutatások szerint a görögök 80? százaléka a jövőben is úgy tartaná meg az eurót, hogy közben visszautasítja a Berlin által diktált megszorításokat. Talán ennél is sokatmondóbb tény, hogy egy májusban készült közvélemény-kutatás szerint a görögök többsége a sajátját tartja az Európai Unió legkeményebben dolgozó nemzetének.

A korábbi életszínvonal tartásához – pláne Görögország újbóli felemelkedéséhez – a gazdasági a feltételek aligha adottak. A fiatalok körében 50 százalékos a munkanélküliség, a turizmus haldoklik, exportképes termelés pedig nincs. Ezeken pedig vajmi keveset segítenek a Brüsszellel és Berlinnel folytatott tárgyalások.

A mostani választási eredményekkel Görögország és így Európa is időt nyert. Életet azonban még nem biztos.

Noha a válság epicentruma Görögország, a katasztrófa egész Európára kiterjed. Hiba lenne fenntartás nélkül elfogadni, hogy egy Európa perifériáján lévő kicsi ország, mely a közösség gazdaságának alig 3 százalékát adja, önmagában képes romba dönteni egy kontinens gazdaságát.

A 2008 óta tartó gazdasági válságért nem a görögök munkamorálja – pontosabban annak hiánya –, de nem is a rövid francia munkahetek, esetleg a spanyol rejtett munkanélküliség a felelős. Az igazi gond a kontinens gazdasági berendezkedésében rejlik. Európában évtizedek óta két eltérő, de hasonló módon halálra ítélt gazdasági modell verseng egymással. Az egyik zabolázatlan piacot hirdet, és az egyes szereplők profit iránti vágyában látja a gazdasági növekedésének biztosítékát, elutasítva mindenféle állami beavatkozást – hacsak nem a bajba jutott bankok kisegítéséről van szó. A másik pedig a magas adókat és bőkezű állami támogatásokat, így fenntarthatatlan jólétet ígérő modell.

Mára azonban egyértelműen bebizonyosodott, hogy mindkettő idejétmúlt. Egyik sem tudja a jó választ az olyan új kihívásokra, mint a fejlődő országok felemelkedése, Európa népességének elöregedése és összetételének változása. A baj igen nagy. A nyugat-európai polgárok jelentős része azonban – az egyelőre még működő szociális háló és viszonylagos jólét miatt – ezt még nem érzi a bőrén.

Ha egy mai politikus, a bőség éveinek végét merné hirdetni, hamar elveszítené népszerűségét. Éppen ezért többségük inkább hallgat, vagy ami még rosszabb: felelőtlenül ígér. A gondok orvoslása már csak évtizedes távlatokban lehetséges. A hatalmon lévő európai politikusok azonban egyre kevésbé tudnak hosszú távon gondolkodni. A gazdasági válság és a tartalékok apadása miatt erejükből egyre inkább csak tűzoltásra és felületi kezelésre futja.

Közben a II. világháború óta tartó „boldog békeidők” lassan a végükhöz közelednek, a tabuk pedig sorra dőlnek le. Egy évtizede elképzelhetetlen lett volna, hogy egy felelős európai vezető élesen nyilatkozzon meg a bevándorlók kérdésében. 2010-ben Angela Merkel már a multikulturalizmus bukásáról beszélt és egy évvel később Nicolas Sarkozy és David Cameron is csatlakozott az állásponthoz.

Előbb vagy utóbb a gazdasági tabuknak is le kell dőlniük. Nem az a kérdés, hogy lesz-e valaki, hanem az, hogy mikor jön el az a nyugat-európai politikus, aki be meri vallani, hogy a bőség évei véget értek és Churchillhez hasonlóan ismét csak „vért és szenvedést” mer ígérni választóinak.

Sayfo Omar