Egységben az erő!

A nagyhatalmak között őrlődő közép-európai térség összefogása, ennek érdekében a belső ellentétek elsimítása kezdettől logikusan adódó feladatként jelent meg ezen országok vezetői előtt. Ennek jegyében találkozott 1335 végén Károly Róbert magyar király kezdeményezésére a visegrádi palotában III. Kázmér lengyel és Luxemburgi János cseh király. Az uralkodók tisztázták a nézeteltéréseket, így sikerült közösen fellépniük Bécs árumegállító jogával szemben. A hármas királytalálkozó szelleme lebegett Antall József néhai magyar kormányfő előtt is, amikor harminc évvel ezelőtt szintén Visegrádra invitálta Václav Havel csehszlovák és Lech Wałęsa lengyel elnököt. Az 1991. február 15-én aláírt visegrádi nyilatkozat a frissen függetlenné váló és a demokratikus útra lépő közép-európai államok gazdasági, diplomáciai és politikai érdekeinek közös képviseletét, lépéseinek összehangolását tűzte ki célul.

Az ötletnek már akkor is sok ellensége volt. Sem a keleti, sem pedig a nyugati hatalmaknak nem érdeke ugyanis, hogy a közöttük lévő térség országai összefogjanak, hiszen így kevésbé irányíthatóak, sőt akár a nagyokkal szemben is hatékonyabban léphetnek fel. Zavarta hát az összefogás a régióban legnagyobb befolyással bíró németeket, de fel-felléptek vele szemben a franciák is. Ne felejtsük el, hogy a Németország és Közép-Európa közötti kereskedelmi forgalom nagyobb, mint a német–francia. Természetesen az osztrákoknak sem tetszett, hogy a Habsburg Birodalom egykori csatolt részei nem Bécs vezetésével fognak össze, és így együtt gyengíthetik Ausztria ráhatását nemcsak Közép-Európára, de a Nyugat-Balkánra is. Nem igazán illett az együttműködés az olyan globális nagyhatalmak elképzeléseibe sem, mint az Egyesült Államok és Oroszország. Arról már nem is beszélve, hogy Brüsszelnek sem hiányzott egy jól működő, a nyugat-európai világlátással szembemenő, gazdasági érdekeit hatékonyan képviselni tudó közép-európai lobbi. Ezért aztán az összefogás végig ellenszélben működött, mely helyzet eleve gyengítette a kohézióját. És akkor még ott voltak a belső ellentétek is, történelmiek mellett a gazdasági és politikai érdekütközések, amelyek nem az eredményes fellépést erősítették, és lehetőséget adtak a V4-ek megosztására is.

Kihívást jelentett az is, hogy mindenki mást ért Közép-Európán. A V4 tagjai közül Magyarország tart ki leginkább a visegrádi gondolat mellett. Ám míg a magyar külpolitikai gondolkodás középpontjában az a Közép-Európa-mag van, amely majdnem teljesen megfelel a mai visegrádi országoknak, addig a lengyelek például kiszélesítenék a V4-et a Baltikummal és a Balkán térségével. Varsó ugyanis felélesztené a Balti-, a Fekete- és az Adriai-tenger közötti térséget, jelenleg 12 országot átfogó, erőteljes amerikai támogatást élvező Három tenger kezdeményezést. Az elképzelés hű ugyan a lengyel geopolitikai érdekekhez, ám azzal, hogy Varsó egyszerre folytatja történelmi harcát Németországgal és Oroszországgal, megosztja a V4-eket, és gyengíti a térségi együttműködés pragmatikus alapjait. De felerősítheti a törekvés a régión belüli lengyel dominanciával kapcsolatos félelmeket is. Ráadásul túl széles, túlságosan amerikai érdekeket szolgáló és az összes európai hatalommal élesen szembemenő kezdeményezés ez ahhoz, hogy megfelelően működjön. És egyébként is, a szűken vett Közép-Európa azt a régiót jelenti, amely a kereszténység nyugati válfajához kapcsolódott, és ahol a középkorban a Nyugathoz igazodva indult el egyfajta fejlődés. A tágabb értelemben vett Közép-Európa pedig lényegében a német és az orosz világ közötti, az említett három tenger határolta terület, azaz tulajdonképpen Kelet-Közép-Európa. S akkor még nem beszéltünk a „slavkovi háromszögről”, Ausztria, Csehország és Szlovákia együttműködési kezdeményezéséről és általában véve Ausztria helyéről és szerepéről bármiféle közép-európai együttműködésben, vagy az egyre erősödő lengyel–román atlantista tengelyről. Avagy a lengyel–német–francia együttműködésről, az úgynevezett weimari háromszögről, amely jól mutatja, hogy Varsó mindenképpen az Európai Unió belső magjához akar tartozni.

A nagyhatalmak közé ékelődött létnek történelmi kihívása mindig az volt, hogy ezek az országok megtalálják-e az együttműködés lehetőségét. Kossuth Lajos tervétől a cseh František Palacký elgondolásán át a két világháború közötti kísérletekig több próbálkozás is történt erre, ám a régió megosztottsága és megosztása mindig erősebb volt. Ha belegondolunk a Mátyás király idején egymás ellen vívott csatákba, 1848/49 ellentétes megélésébe, Magyarország első világháborút követő felosztásába vagy a másodikat követő kitelepítésekbe, illetve akár az 1990-es években a régión belül meglévő feszültségekbe, akkor igazán megmutatkozik a mostani visegrádi együttműködés jelentősége. Az összefogás felé löki a térséget, hogy ezeket az országokat mégiscsak egymáshoz köti a történelem, a köztes lét, a geopolitikai helyzet és a gazdasági szükségletek mellett az utóbbi két évtizedben már a közös érdekek Európai Unión belüli megfogalmazása is. Talán ez utóbbi ébresztette rá igazán az alapítás óta eltelt három évtized első felében még inkább egymással marakodó országokat arra, hogy érdemes az aktuál- és pártpolitika felett álló együttműködést kiépíteniük.

A visegrádi csoport alapvető működési elve az, hogy bár a tagjai korántsem mindenben értenek egyet, ezt nem hangsúlyozzák. A megosztó ügyek közé sorolhatjuk az Oroszországhoz vagy az Ukrajnához viszonyulást vagy a Kínához fűződő kapcsolatokat. De természetes módon az euró kérdésében is megoszlanak a vélemények, mint ahogy mások az érdekek az ipar és a mezőgazdaság országonként eltérő súlyából adódóan is. Mindez azonban áthidalható úgy, hogy a V4-ek inkább azokra a területekre koncentrálnak, ahol lehetőség nyílik a kooperációra. Ennek jegyében mára sikerült jól összehangolni a szektoriális együttműködést. Kevés szó esik erről, de évente több száz tárgyalást folytatnak a négyek, és kialakultak a minisztériumok közötti együttműködés formái. De a V4-ek közös munkájának mélységét mutatják az olyan intézmények is, mint a Közép-európai Gazdaságfejlesztési Hálózat, a Közép-európai Sajtó és Média Alapítvány, a közös V4-es harccsoport felállítása, valamint az évtizedek óta sikeresen működő Nemzetközi Visegrádi Alap.

A pragmatizmus mindenekelőtt a gazdasági érdekek érvényesítésében jelenik meg, de az Európai Unió működésével kapcsolatos olyan fellépésekben is, mint a csúcsjelöltek vagy a migránskvóták elutasítása, az európaiság közép-európai, kevésbé föderalista megközelítésének erősítése. Ezen kérdések körüli viták látványosan javították a V4-ek kohézióját. A visegrádiak arculata nemcsak karakteresebbé vált, de a közös fellépés tovább növelte a súlyukat is. Növekvő lobbierejüket mutatja, hogy Angela Merkel több alkalommal is külön egyeztetett e négy országgal. Az együttműködés szorosabbá válását jelezte a 2016-tól sűrűsödő csúcstalálkozók, a közös álláspont melletti mind határozottabb kiállás mellett új közös célok megfogalmazása is. Idetartozik a multikulturális társadalom építése helyett a nemzetállami szuverenitás erősítése, a közép-európai hagyományos keresztény értékrenden alapuló demokráciák védelme, közös európai hadsereg felállítása, a schengeni egyezmény értelmében a határvédelem kiszélesítése és megerősítése, tárgyalások kezdeményezése a menekülteket kibocsátó országokkal vagy befogadóállomások létesítése az Európai Unió határain kívül.

Ezeket a törekvéseket erősítheti tovább a magyar elnökség, hiszen a jelenlegi közép-európai vezetők közül talán Orbán Viktor a leginkább elkötelezett a visegrádi együttműködés elmélyítése mellett. A magyar kormányfő gazdaságilag-társadalmilag fejlett, stabil közép-európai jövőképet vizionál már az évtized végére, amellyel instabil, identitást vesztett „posztkeresztény és posztnemzeti” társadalmak állnak szemben az Európai Unió nyugati államaiban.

Az elnökség céljait magától értetődően meghatározzák a poszt-Covid-korszak kihívásai. A mostani kedvezőtlenné vált körülmények között a legfontosabb a stabilitás megőrzése, a gazdasági erőtér kiszélesítése és mindezek érdekében a járvány esetleges újabb hullámainak visszaverésével párhuzamosan az újranyitás. A régió külpolitikai prioritásai közül kiemelkedik az Európai Unió megújulása és erősödése mellett a Nyugat-Balkán integrációja. Ahhoz azonban, hogy Közép-Európa az új kihívások és a világ átalakulása közepette is sikeres legyen, mindennél fontosabb a V4-ek belső kohéziójának a megőrzése és lehetőségek szerint erősítése.