Együtt, de nem ugyanúgy

Noha a kezdetektől számos nép alkotta, az Egyesült Királyság uralkodó nemzete mindig is az angol volt. Míg a skótok, walesiek és írek nemzeti identitáskeresése végigkísérte történelmüket, az angolok előbb a Brit-szigetek, majd a brit birodalom domináns nemzeteként nemigen törődtek ilyesmivel. A Brit-szigeteken Hadrianus falától délre és Offa Dyke-tól keletre az „angol” és a „brit” mindig egymás szinonimái voltak. Mikor pedig Britannia birodalommá vált, az angolok dominanciája a gyarmatokra is kiterjedt.

A saját nyelvvel és különálló hagyományokkal bíró Walest 1536-ban csatolták az Angol Királysághoz. 1707-ben a skótok következtek, akik amerikai gyarmatszerző kísérleteik miatt elszegényedve és a katolikus Stuartok abszolút hatalmától rettegve hódoltak be az angoloknak. Így megalakult az Egyesült Királyság. A skótokkal kötött unió lett a mintája az Írországgal 1801-ben aláírt hasonló szerződésnek is. A katolikus és az angoloktól kulturálisan is nagyban különböző írek azonban csak 1922-ig bírták a társbérletet, így 1937-ben megalakult az Ír Köztársaság. Észak-Írország azonban az Egyesült Királyság része maradt, amelynek ír és brit identitású lakói véres harcot indítottak egymás ellen.

Az elmúlt évszázadokban az Egyesült Királyság népeit, az angolokat, a walesieket, a skótokat és az írek egy részét öt fő dolog kovácsolta nemzetté. Az első, hogy egy szigetcsoporton osztoztak. A második a vallás, hiszen Britannia sokak szemében a protestánsok erődje volt a katolikus és ellenséges Európával szemben. A harmadik, hogy az ipari forradalommal az angol, skót, ír és walesi városlakók életmódja megváltozott és kulturálisan egymáshoz csiszolódott. A negyedik a birodalom, hiszen a Brit Birodalom gyarmati kincseiből az Egyesült Királyság minden polgára részesülhetett. Az ötödiket pedig az idegen földön vívott háborúk jelentették, amelyek bajtársakká kovácsolták a szigetország korábban egymással hadakozó nemzeteit.

Mára ezekből már csak a közös szigeteken való osztozás maradt. A brit társadalom fele vallástalannak tartja magát, a gazdaság az ipar helyett a szolgáltatásokra épül, a birodalom elveszett, a háborúkat pedig már rég professzionális hadseregek vívják. A britek identitáskeresése már a II. világháború után, birodalmuk szétesésével megindult. Ennek során felerősödtek a walesi, skót és északír nacionalista mozgalmak. Tony Blair miniszterelnöksége idején a „Cool Britannia” vízióval, vagyis egy amerikaias, multikulti brit identitással próbálta újrafogalmazni a britséget, de mint a brexit bizonyította, a kísérlet elbukott. A konzervatív és a kozmopolita Britannia harcában az előbbi győzedelmeskedett, így ismét égetővé vált a kérdés: mit jelent ma britnek lenni, és egyben tartható-e a szigetország?

Az Európai Unióból való kilépést az angolok 53,4, a walesiek 52,5 százaléka szavazta meg, miközben a skótok 62, az északíreknek pedig 55,8 százaléka a maradásra voksolt. Hogy a kilépéspártiak győztek, kizárólag annak számlájára írtható, hogy Anglia lakossága ötször akkora, mint az Egyesült Királyság másik három tagjáé együttvéve.

Az északírek leginkább azért szimpatizáltak az Európai Unióval, mert a közös szabályozásoknak és a határok lebontásának köszönhették, hogy 1998-ban megszülethetett a belfasti egyezmény, amely véget vetett a lojalisták és elszakadáspárti írek harcainak. Emellett, mint elmaradottabb térség, Észak-Írország jelentős támogatásokat kapott Brüsszeltől, amely mezőgazdasági támogatásokat is jócskán folyósított a helyi gazdáknak. Nem véletlen, hogy az északírek a legvégsőkig kiálltak az EU-tagság mellett, és az egyébként egymással rivalizáló pártok, köztük a lojalista DUP és az elszakadáspárti Sinn Féin egyhangúlag mondtak nemet Boris Johnson és Brüsszel kilépési megállapodására. Ezzel együtt a harcok visszatérésének lehetősége elegendő visszatartó erő mindenki számára ahhoz, hogy ne feszítse túl a húrt. Az pedig, hogy a megállapodás értelmében Észak-Írország a jövőben is az Európai Unió árupiacán marad, és Brüsszel szabályait követi a mezőgazdaság és az ipar terén, kellő garanciának tűnik arra, hogy az EU-párti írek megnyugodjanak.

A skótok kezdetekben nem voltak oda Brüsszelért. Az 1980-as években azonban Margaret Thatcher neoliberális politikája privatizációt és munkanélküliséget hozott, így az Európai Unió az egyik legfontosabb pénzcsappá és a létfontosságú skót infrastrukturális fejlesztések legfőbb finanszírozójává lépett elő, nem utolsósorban pedig az unió lett a skót export tetemes részét adó tengeri élelmiszer, valamint alkohol első számú felvevőpiaca. Így mára a skót nacionalisták, azon belül a kormányon lévő, Skócia függetlenségéért kampányoló Skót Nemzeti Párt is elkötelezett az EU-tagság mellett.

A brexit január végi életbe lépését követően a függetlenségpárti skót miniszterelnök, Nicola Sturgeon ismét felvetette az Egyesült Királyságból való kilépésről szóló népszavazás kiírását, szimbolikus jelzésként pedig a skót parlamenten a kilépés után is kinn hagyták az Európai Unió zászlaját.

A Panelbase felmérése szerint a skótoknak jelenleg 52 százaléka szakítana Londonnal és kérné az ország felvételét az Európai Unióba. Noha ehhez elméletben Skóciának minden joga megvan, a gyakorlatban korántsem egyszerű a folyamat. A skót nemzeti törekvések fontos állomásaként a Skót Alkotmányozó Gyűlésen 1989-ban aláírták a Claim of Rightot, amelyben rögzítették, hogy egyedüliként a skót nép dönthet az ország kormányzásáról. 1998-ban aztán Tony Blair elfogadta a skót parlament felállítására vonatkozó igényeket, és megszületett az Anglia és Skócia viszonyát újrarendező Scotland Act. Ennek értelmében Skócia saját kormányt, parlamentet és legfelsőbb bíróságot állíthatott fel, amelyek fölött azonban továbbra is a londoni parlament áll. Utóbbi dönt a külügyről, a hadügyről, a különféle büntetőjogi kérdésekről, a bevándorláspolitikáról és sok egyéb másról. Mivel pedig a 650 tagú londoni parlamentben a skótok pusztán 59 képviselővel vannak jelen, így alacsony létszámuk és megosztottságuk miatt érdekérvényesítő erejük igen csekély.

A Scotland Act 30. szakaszának 2. bekezdése szerint a skótok elméletileg kérhetik a királynőtől az Angliától való elszakadást. Az uralkodó viszont a parlamenten keresztül gyakorolja a hatalmát, és a kérést mindkét háznak jóvá kell hagynia. Ehhez azonban az ügyet a miniszterelnöknek kell a parlament elé terjesztenie, aki ezt meg is tagadhatja. 2014-ben David Cameron jó taktikai érzékkel ismerte fel, hogy a szavazás engedélyezésével idejében ki tudja fogni a szelet a függetlenségpárti skótok vitorlájából. Boris Johnson azonban idén január 16-án kerek perec nemet mondott a skótok kérésére. Akik tehát, akár tetszik nekik, akár nem, az Egyesült Királyság tagjai maradnak.

A katalán modell, vagyis a népszavazás önkényes kiírása nem járható út számukra, hiszen egyrészt annak eredménye nem lenne kötelező Londonra nézve, másrészt pedig épp a katalán ügy forrósága miatt Brüsszel és az európai országok jóindulatára sem számíthatnak.

Noha sem az északír, sem a skót függetlenségnek nincs realitása, a brit kormány számára elengedhetetlen a nemzeti béke megteremtése. Ennek egyik szimbólumaként 2019 júliusában Boris Johnson az Unió Minisztere címet adományozta magának, mely alatt természetesen nem az Európai Unióra, hanem az Egyesült Királyság uniójára utalt. London emellett nem zárkózott el a skót jogkör kiszélesítése elől sem, és bejelentette, hogy jelentős infrastrukturális fejlesztést tervez Skócia, Wales és Észak-Írország területén. Emellett a skót és északír diákok újabb ösztöndíjprogramok keretében tanulhatnak angol egyetemeken. Ha pedig mindez nem lenne elég, a kormány ötmillió fontot különített el kampányára, melynek során az Egyesült-Királyság eredményeit mutatja be az ország egységének szükségességében kétkedő nemzeteknek. Mindez egyelőre valószínűleg elég is lesz, és a királyság egységben folytatja útját az unión kívül.