Együtt élni a tálibokkal

Ha az Egyesült Államok elnökét Donald Trumpnak hívnák, a fősodrú média most a fejét követelné. Az amerikai erők átgondolatlanul ütemezett kivonulása nyomán a tálibok minden várakozásnál gyorsabban foglalták vissza Afganisztán szinte teljes egészét. A 350 ezer fős, 83 milliárd dollárból kiképzett és modern fegyverekkel ellátott afgán hadsereg harc nélkül adta át Kabult és számos tartományi fővárost az iszlamistáknak, Asraf Gháni elnök pedig Tádzsikisztánba menekült. Húsz év, 2000 milliárd dollár, 3500 koalíciós (ebből 2300 amerikai) katona halála után Afganisztán ugyanott tart, mint 2001 szeptemberében, mielőtt Washington úgy döntött volna, hogy az őt ért terrortámadást megtorolva megdönti az iszlamista rezsimet. Mivel azonban az Egyesült Államok elnökét nem Donald Trumpnak, hanem Joe Bidennek hívják, a fősodrú média csak hümmög.

Persze valóban jogtalan lenne egyedül Joe Bident okolni a kudarcért. Abban vastagon benne volt George W. Bush és a neokonzervatív lobbi, majd Barack Obama és a láncát vesztett demokrata vezető réteg is, akik úgy gondolták, hogy az eredeti cél elérése, vagyis az Al-Kaida megroppantása után demokráciát kell építeniük Afganisztánban, százmilliárdokat öntve egy velejéig korrupt és rosszul működő rezsimbe.

A kivonulásról még Donald Trump különmegbízottja kezdte meg a tárgyalást, melynek során a tálibok megígérték, hogy az amerikaiak távozását követően többé nem szállásolnak el külföldi terroristákat, megállapodnak a kabuli kormánnyal, és tiszteletben tartják a nők és a kisebbségek jogait. A tálibok Katarban működő politikai szárnya évek óta próbál javítani a szervezet imázsán, mondván, ők már nem ugyanaz a radikális csoport, amely 1996 és 2001 között uralta az országot. Tárgyalójuk számos alkalommal hangsúlyozta, hogy az iszlám nem tiltja meg a nőknek a tanulást, és megengedően nyilatkozott az iszlám törvénykezés alkalmazásáról is. A tálibok gyors győzelme után azonban kevés lap maradt Washington és a NATO kezében, így csak reménykedni lehet abban, hogy az Afganisztáni Iszlám Köztársaság helyébe lépő Afganisztáni Iszlám Emírség urai ezúttal vallásuk megengedőbb értelmezéseihez nyúlnak vissza.

Különösen, hogy a tálibok pozíciója nemzetközileg most sokkal erősebb, mint egykor volt. Az 1990-es években csak Pakisztán és Szaúd-Arábia ismerte el őket Afganisztán legitim uraiként, mára viszont már egy sor ország kész együtt élni az iszlamistákkal. A legfontosabb ezek közül Kína, mely szárazföldi szomszédja Afganisztánnak, és egyrészt szeretné elkerülni, hogy az ujgur szeparatisták hátországhoz jussanak, másrészt pedig fontos szerepet szán az országnak az Egy út, egy övezet projektben. A kínai külügyminiszter júliusban tárgyalt a tálibokkal az együttműködésről. Mivel Peking az elmúlt években hathatósan kezelte az ujgur kérdést, aggodalomra nem sok oka van. Kevésbé lehetnek viszont nyugodtak Afganisztán közép-ázsiai szomszédai, Tádzsikisztán, Üzbegisztán és Türkmenisztán, melyeknek radikálisai ezrével találtak menedéket az országban. Ez pedig az oroszok regionális befolyását növeli, akiknek katonai védelmi megállapodásuk van a három volt szovjet tagállammal, és az elmúlt hetekben ennek jegyében közös hadműveleteket hajtottak végre a tádzsik és üzbég fegyveresekkel az afgán határ mentén. Moszkva egyébként bejelentette, hogy nem üríti ki kabuli nagykövetségét, és kész elismerni az új afgán vezetést. Pakisztán és Irán egyelőre szárazon tartja a puskaport. Iszlámábád sokáig játszotta kettős játékát, melyben egyrészt támogatta Amerika terror elleni háborúját, másrészt viszont hátországot biztosított az iszlamistáknak, akiket nagy riválisa, India ellen is felhasznált. A tálibok győzelmével részben partnerre talál, részben viszont a neki gondot okozó iszlamista csoportok megerősödésével is számolnia kell. Hasonlóan kettős érzései vannak az iráni rezsimnek, amely kárörömmel nyugtázza ugyan az Egyesült Államok kudarcát, viszont síita teokráciaként aggodalommal figyeli a szunnita radikálisok győzelmét, minek nyomában városait menekültek, feketepiacát pedig olcsó heroin áraszthatja el.

De aggódhat Európa is. A máig a 2015-ös migránsválság következményeit nyögő kontinens nincs felkészülve újabb hívatlan milliók fogadására. Különösen, hogy az Európai Unióban 574 ezer afgán menedékkérő él, amiből 2016 óta mindössze tízezer menekültstátusra nem jogosult embert sikerült hazaküldeni. Augusztus 5-én Belgium, Németország, Ausztria, Hollandia, Dánia és Görögország levélben kérte az Európai Bizottságtól, hogy ne gördítsen akadályokat a menekültstátusra nem jogosult afgánok kitoloncolása elé. Később a romló biztonsági helyzetre hivatkozva Németország és Hollandia a kitoloncolások időleges felfüggesztését kérte, amihez Franciaország is csatlakozott. Mindez mostanra már se nem oszt, se nem szoroz. A kormány összeomlásával és a diplomáciai testületek kimenekítésével már nem is lenne, aki fogadja a toloncjáratokat. Közben naponta már háromezer afgán lépi át a török–iráni határt, ami előbb-utóbb a 2016-ban Brüsszel és Ankara között kötött menekültügyi megállapodás összeomlásához vezethet.

A menekültek száma pedig valószínűleg csak nőni fog. Noha a tálibok amnesztiát ígértek az előző kormány magát megadó és bűnbánatot gyakorló támogatóinak, az országban egyre terjed a túlkapások és kivégzések híre, milliókat késztetve menekülésre. Az európai országoknak mélyen a zsebükbe kell nyúlniuk, ha azt szeretnék, hogy ezek ne Nyugatra induljanak, hanem a szomszédos országok, elsősorban Pakisztán és Irán határsávjaiban várják a hazatérés lehetőségét.

Emellett Európának érdemes lenne újragondolnia a „menekült” szó definícióját. És itt már nem csak a menekült és a gazdasági migráns közötti különbségről van szó. A tálib hatalomátvétel nyomán ugyanis a jelenlegi értelmezés szerint Afganisztán 38 millió polgárának a zöme jogosult lehet európai menekültstátusra. A lakosság felét kitevő nők iszlamista elnyomásra, az etnikai kisebbségek üldöztetésre panaszkodhatnak, mindenki más pedig mondhatja azt, hogy a nemzetközileg támogatott kormány szimpatizánsaként van veszélyben. A kivándorlási kedv a tálibok nélkül is egyre nő, hiszen a szárazság milliók megélhetését tette tönkre az elmúlt években. Európa abban bízhat, hogy a tálibok 1990-es évekbeli önmagukhoz képest tényleg hajlandóak a kompromisszumokra. 2020-ban Afganisztán nemzeti össztermékének 43 százalékát tették ki a nemzetközi segélyek, a legnagyobb adakozó pedig az Egyesült Államok és különböző nyugati országok voltak. A pénzre, no meg a nemzetközi legitimitásra a táliboknak is szükségük van. Európa ha jót akar magának, megpróbál együtt élni velük.