Az 1969-es hágai csúcson hangzott el először nyíltan a közös külpolitikai fellépés szükségessége. A tagállamok többsége azonban féltette önállóságát és igyekezett megakadályozni a politikai uniós törekvéseket. Ráadásul az országok többsége illetéktelennek tartotta a szervezetet a külpolitikai kérdések intézésében, a védelmi feladatok ellátását pedig a NATO-ra bízták. A kifogások ellenére 1970-ben mégis létrejött az Európai Politikai Együttműködés (EPC), mely a szervezet külpolitikai lépéseinek egyeztető fóruma lett. Az EPC azonban a nagyobb tagországok önálló törekvései miatt képtelen volt a külpolitikai egység megteremtésére.

A hidegháború lezárása, a Szovjetunió széthullása fordulatot hozott a végleg megrekedni látszó közös fellépés létrehozásában. A világpolitikai események hatására a szervezet újragondolta a közös kül- és biztonságpolitika (CFSP) kérdését, és 1992-ben a maastrichti szerződésben a gazdasági együttműködést a tagországok kiegészítették a védelmi közösséggel: ennek értelmében a szervezet tagjainak nemzetközi szervezetekben kell törekvéseiket összehangolni, és jogi kötelezettség rögzítette az aláírók számára, hogy tartózkodniuk kell minden olyan lépéstől, mely ellentétes az unió érdekeivel, vagy gyengíti a szervezet összetartó erejét.

A franciák a gazdasági egység sikereit látva már 1950 táján a politikai integráció megteremtését sürgették. Ennek egyik alappillérét a közös európai hadsereg és az Európai Védelmi Közösség (EVK) felállításában látták. A második világháború tapasztalatait értékelve a franciák biztosítékot akartak önmaguk számára egy esetleges német újrafegyverkezés kizárására. Az elképzelés azonban az önállóságát féltve őrző Nagy-Britannia és az ötletadó Francia Nemzetgyűlés többségének ellenállásán megbukott.

A Benelux államok, Franciaország, Németország, Olaszország az Egyesült Királyság vezetésével átvette a kezdeményezést a közös biztonságpolitika megteremtésében és 1954-ben létrehozta a Nyugat-Európai Uniót. A korábban nagy ellenszenvet kiváltó célkitűzéseket – a közös hadsereg felállítását – kiemelték az új szervezet programjából, így az csak a kollektív védelmet garantálta tagjai számára. A NYEU azonban megalakulása pillanatában súlytalanságra volt ítélve, mert feladata ugyanaz volt, mint a jóval nagyobb potenciállal rendelkező NATO-nak. A NYEU-ba 1984-ben próbáltak meg tagjai új életet lehelni, de a legfontosabb kérdés ugyanaz maradt három évtized elteltével is: mi a szerepe a NATO és az EU mellett?

Maastricht is csak felemás eredményeket hozott. Sikerként értékelték, hogy hosszú idő után jogi kötelezettségek korlátozták a kül- és belpolitika területén a tagállamokat, lehetőséget adva az egységes hang kialakítására. Az optimista hangokat azonnal elnémította a jugoszláv válság. A három nagy, Németország, Franciaország és Nagy-Britannia valamelyike minden esetben nemzeti érdekérvényesítésének áldozta fel a közösségi politizálást. A kudarc után a tagállamok újraosztották a feladatokat. Az Európa Tanács hatáskörébe került a közös stratégiák elfogadása, melyek egy országra, régióra, témakörre meghatározták a politikai irányvonalat. Az egység megjelenítését szolgálta a magas rangú kül- és biztonságpolitikai képviselői poszt létrehozása. A franciák a 90-es évek közepén újra felelevenítették azon törekvésüket, hogy az EU-t védelmi feladatok ellátására is alkalmassá tegyék. Akárcsak fél évszázada, most is Nagy-Britannia állt – háta mögött a semleges államokkal – a francia elképzelések megvalósításának útjába. A Nyugat-Európai Unió szerepe újra kérdésessé vált, mert nem rendelkezett önálló katonai erővel, a NATO-ban viszont ekkorra már az USA mint a legnagyobb befizető és a legnagyobb katonai arzenállal rendelkező tagállamként volt jelen.A NYEU-nak mozgósítható erejét a német-francia gerincű European Corps, és a spanyol-francia-olasz Eurofor adta, ám ezek egyike sem rendelkezett önálló parancsnoksággal. Ráadásul a tagállamok nem lelkesedtek túlságosan azért, hogy ezeknek az erőknek a fejlesztésére súlyos milliárdokat fordítsanak. Ez viszont azt eredményezte, hogy a NYEU kiszolgáltatottá vált a szinte teljes egészében az amerikai technikával ellátott NATO-nak.

Sokan ekkor biztosra vették, hogy a NYEU – a maastrichti szerződés ellenére – az EU helyett a NATO-hoz kerül közelebb. Az ezredforduló előtt azonban ez a közeledési folyamat a visszájára fordult. Ennek hátterében a brit érdekek álltak. A munkáspárti kormány konzervatív elődjéhez képest a Nyugat-Európai Unió EU-ba történő beillesztését szorgalmazta. Nem ok nélkül, a britek úgy gondolták, ha eltűnik a NYEU, mint szervezet tisztázódna a viszony az EU és a NATO között, ráadásul az európai fegyveres erő nem jelent ellensúlyt az Észak-Atlanti Szövetséggel szemben. A brit elképzelések néhány ponton jelentős eltérést mutatnak a francia törekvésektől. Előbbi például elveti az európai hadsereg felállítását.

Az EU-nak hamarosan szembesülnie kellett gyengeségeivel a koszovói válság és a délszláv háború kapcsán. A balkáni konfliktus minden korábbinál élesebben mutatta be azt, hogy az EU, a NATO, illetve az Egyesült Államok nélkül képtelen a válságkezelésre.

Kölnben 1999-ben a tagállamok az atlantisták nyomására nyilatkozatban rögzítették, hogy a NYEU korábbi feladatai közül a konfliktusmegelőző, válságkezelő kihívásoknak igyekszik megfelelni és továbbra sem lát el közös védelmi feladatokat, ehhez azonban olyan katonai erőt kell felállítania, melynek birtokában nem szorul a NATO-ra. A haderő felállításának és irányításának ellátására Brüsszelben létrehozták a Politikai és Biztonsági Bizottságot, a Katonai Bizottságot. A szervezeti kérdéseknél jóval fontosabb volt, hogy az EU által kezelt válságokban a NATO-eszközök felhasználásával vagy anélkül vegyen részt. A Kölnben elfogadott nyilatkozat utóbbit tartotta megvalósítandónak.

A helsinki csúcs már konkrét formát adott a közös kül- és biztonságpolitikának. A tagállamok ugyanis itt elfogadták, hogy 2003-ig felállítanak egy 50-60 ezer fős gyorsreagálású haderőt, mely 60 napon belül a válság helyszínére telepíthető és egy éven át fenntartható. Három éve Brüsszelben egy képességfelajánlási konferencián a résztvevők több mint százezer katonát, 400 harcoló repülőgépet, 100 hadihajót kínáltak fel a haderő számára. (Magyarország egy gépesített lövész zászlóaljat, Mistral rakétákat és 106 rendőrt ajánlott fel.) A közös haderő felállításának folyamata az iraki háború és a belső viták állandósulása miatt megrekedt.

(sándor)