Élet a tálibok alatt – Riportunk Afganisztánból

„Az Afganisztáni Iszlám Emírség a világ valamennyi népének a barátja akar lenni” – fogad minket a felirat, amint leszállunk gépünkkel Kabul nemzetközi repülőterén. A terminálból kiérve a nyugati országokból is ismert stílusban térbeli betűkből kirakott I ♥ Afghanistan felirat előtt tradicionális ruhás férfiak és nők szelfiznek. A kerítés tetején óriásplakátok reklámozzák a kínai befektetők segítségével épülő ipari parkot és más beruházásokat, mutatván, hogy vannak, akik már el is fogadták a kinyújtott jobbot.

Szakállas hétköznapok

2021 óta minden megváltozott. Kabul utcáin nyugatias inget, nadrágot, pólót, borotvált arcot már alig látni. A férfiak mind combközépig érő hagyományos inget viselnek, felette jellemzően mellénnyel, szakálluk hossza pedig arányos vallási buzgóságuk mélységével. A tálibokat leginkább fekete turbánjukról és az átlagosnál hosszabbra növesztett szakállukról lehet megismerni. Látványuk bár külföldiként furcsa, a helyiekben nem kelt félelmet.

– Az Amír al-Muminín parancsba adta, hogy bánjanak tisztelettel a polgárokkal. Ha egy hivatalos személy túllépi a hatáskörét, komoly bajba kerülhet – magyarázza Szemím Popalzai. A 28 éves férfi ügyvéd. Praxisát még a köztársasági időkben kezdte, és azóta is szakadatlanul űzi hivatását. Elmondása szerint a tálibok nem forgatták fel a nyugati alapokon nyugvó jogi rendszert, csak bizonyos területeken fontosabbá váltak az iszlám törvénykezés, a saria egyes elemei. Az ország első számú vezetője, az Amír al-Muminín, vagyis a hívők parancsolója célja, hogy az új rezsim elnyerje az emberek támogatását, ehhez pedig a hatóságoknak visszafogottan kell viselkedniük, és szem előtt kell tartaniuk – mást nemigen tehetnek – az ország kulturális, etnikai és vallási sokszínűségét.

2021-ben persze általános volt a pánik, a nemzetközi reptéren többen az amerikaiakat evakuáló gépek szárnyaiba kapaszkodva próbálták elhagyni az országot, az elkövetkező időszakban pedig százezrek távoztak szárazföldön.

– Akkor még senki nem tudta, hogy mi lesz – mondja Szemím.

Három éve tehát a tálibok bevették magukat az Asraf Gáni emberei által hátrahagyott, betonblokkokkal, szögesdróttal védett minisztériumokba, valamint a nyugatiak otthonául szolgáló zöld zónába, az ellenőrző pontokon strázsáló amerikai Humvee-ken pedig azóta az Afganisztáni Iszlám Emírség fehér zászlaja lobog. A harchoz szokott fegyveresek nem tudták, hogyan kell irányítani egy országot, ezért a minisztériumok és hivatalok dolgozóinak zömét a helyükön hagyták, leginkább csak a felső vezetést és a középvezetők egy részét cserélték le.

Amiben jelentős változás állt be, az a biztonság.

– Nyolcéves korom óta nem mozdultam ki Kabulból – mondja a 35 éves Haled. – Az elmúlt három évben viszont már négyszer voltam Bámijánban, kétszer Mazári Sarifban és máshol is.

A köztársaság éveiben az akkor még felkelő tálibok folyamatos harcokat vívtak a kormányerőkkel, és számos egyéb fegyveres csoport is működött országszerte. A városok közötti utak járhatatlanok voltak, az emberek pedig igyekeztek sötétedés előtt hazaérni. Ma a közbiztonság jó, a nyugat-európai külvárosokhoz képest pedig egyenesen kiváló.

A tálib kormány magához ragadta az erőszak monopóliumát. Az embereknek először lehetőséget adtak fegyvereik regisztrálására, majd szisztematikus házkutatásokat tartottak, és elkoboztak minden be nem jegyzett pisztolyt és karabélyt.

– Az amerikaiak berúgták az ajtót, és bakanccsal mentek be, a tálibok előre szóltak, hogy jönni fognak és levették a cipőjüket – summázza a különbséget Haled.

Nők és kisebbségek

Ma már ellenzéke – az Iszlám Államon kívül – nincs a rezsimnek, a hatalmi harcok leginkább a tálib frakciók között zajlanak, az északi törzseket tömörítő, mérsékeltebb „kabuliak” rivalizálnak a kandahári keményvonalasokkal. Az egyszerű embereket viszont ez már nem érinti.

Mindenesetre hosszú út vezet még a társadalom egyes csoportjai közötti békéig. Az ország története az időről időre bekövetkező idegen megszállási kísérletetek mellett a különböző etnikumok és egyéb frakciók (polgár)háborújaként is leírható. A bizalom kiépítése, hovatovább a nemzetépítés verejtékes munka.

A tálibok eredendően az ország lakosságának 40 százalékát adó pastu népcsoportból verbuválódtak, és ma is a pastuk képezik fő bázisukat. Nem véletlen, hogy 2021-ben elsősorban tádzsikok és hazarák menekültek külföldre. A tálibok már próbálják bevonni az egyéb etnikumokat is a kormányzásba, és bár nem lakossági arányuknak megfelelő számban, de vezetői pozíciókat is biztosítanak számukra.

A hazarák által lakott Bámján tartományban utazva hazara tálib katonákkal is találkoztunk. Ez nagy szó, hiszen a pastuk emberemlékezet óta megvetik és üldözik a mongolid népcsoportot, a szunnita iszlám radikális ágát képviselő tálibok pedig korábban vallási alapon folytatták eme hagyományukat a síita hazarákkal. Bámijánban egyébként a Buddha-szobrok felé vezető utat is tálibok őrzik. A város legutóbb márciusban került be a nemzetközi hírekbe, amikor az Iszlám Állam – Horaszán Tartomány fegyveresei lelőttek három spanyol turistát a piacon. A hatóságok hajtóvadászatot indítottak, rajtaütöttek a terroristákon és támogatóikon, többet megölve közülük. Alighanem eljön majd az idő, amikor a Nyugat realistább része partnerként fog tekinteni a tálibokra az Iszlám Állam és más terrorszervezetek elleni harcban.

A tálib hatalomátvételt a kisebbségek mellett a nők is aggodalommal figyelték. Ismeretes, hogy az 1996 és 2001 között regnáló tálib kormány burkába kényszerítette a nőket, és erősen megnyirbálta a jogaikat. A nők helyzete most is nemzetközi aggodalmak tárgyát képezi, a vádak egy része pedig helytálló még akkor is, ha jellemzően a nyugatos afgán emigránsokon és a maguk véleményét univerzális igazságként hirdető nyugati médiumokon keresztül jut el a világhoz. Tény, hogy 2021 óta a nők egyebek mellett már csak a hatodik osztályig tanulhatnak, nem tölthetnek be hivatalos pozíciókat, csak meghatározott munkakörökben dolgozhatnak, egyes helyekre nem, máshova pedig csak férfi hozzátartozó kíséretében léphetnek be. És persze fejkendőt kell viselniük.

A tálib vezetés azonban nem akar konfliktust, ezért a nők helyzete mindenhol olyan, amilyennek a helyi közösség normái predesztinálják. A törvény csak a hidzsáb, vagyis a hajat eltakaró kendő viseletét követeli meg. Kabulban burkát jellemzően csak a vidékről beköltöző szegényebb nők, leginkább a koldusok viselnek, a többség egyszerű fejkendőt hord, ami alól sokaknak kilóg az első hajtincsük. Emellett oktatási tilalom ide vagy oda, láttunk Kabulban 17-18 éves iskolás lányokat is kék köpenyben, fejükön fehér hidzsábbal. Állítólag országszerte számos lányiskola működik, csak nem verik nagy dobra. Bámjánban pedig a nők az út menti krumpli- és almaföldeken, a városban pedig boltokban, éttermekben is dolgoznak.

A „nőkérdés” nem az egyszeri tálibok fegyvereseknek, hanem kizárólag az erkölcsrendészetnek a hatásköre. Nekik pedig nem céljuk a konfliktus. Az olyan köztereket, ahol nők a tiltás ellenére is megjelennek, egyszerűen elkerülik. Ilyenek a bazárok és a parkok. A nők a Bandi Amir nemzeti park területéről is ki vannak tiltva, mondván az azúrkék vízben a férfiak hiányos viseletben fürdenek. Ehhez képest a parkban szép számban piknikeznek nők is.

– Az erkölcsrendészet emberei csak a főutat ellenőrzik, a parkban és az oda vezető többi úton tudatosan nem razziáznak – mondja Ali, aki épp feleségével piknikezett a parkban.

De ilyen hely volt az épp látogatásunk idején zajló Afgán Nemzetközi Vásár is. Az esemény a „nemzetközi” jelzőt a kínai, iráni és pakisztáni cégek részvételével érdemelte ki, a nyugati világot, így az Európai Uniót csak az aulába kitűzött zászlók képviselték, vélhetően tudtán kívül. A vásáron a férfiak és nők aránya 70-30 százalék volt.

Szamírával az éttermek standjánál elegyedtünk szóba. A negyvenes éveiben járó, tádzsik etnikumú hölgy a tálib hatalomátvétel előtt hatszáz nőnek adott munkát. Ma a rendszert kijátszva már csak alig száznak. Szamírát és ismerőseit nem a Nyugaton hangoztatott patetikus emberi jogi, hanem praktikus szempontból aggasztja a helyzet: az elmúlt évtizedek harcaiban sok nő maradt férj nélkül, nekik pedig gondoskodniuk kell valahogy a gyerekeikről. Mások rossz házasságban élnek, az önálló kereset hiánya meg tovább növeli férjüknek való kiszolgáltatottságukat.

Bizakodásra ad okot, hogy a tálibok liberálisabb frakciói szeretnék mérsékelni a nőkre vonatkozó tilalmakat.

Reményt adó kínaiak

Az afgánokat nem az iszlamista rezsim karaktere, hanem elsősorban a gazdasági helyzet aggasztja. A munkanélküliség optimista becslések szerint is 15 százalékon áll, de a valós érték ennek sokszorosa lehet, pláne ha a nőket is beleszámoljuk.

Szinte nem is találkoztunk olyan huszonévessel, aki ne szeretné elhagyni az országot. A kevés egyike a 25 éves Mohamed Saker, akivel Kabulban találkoztunk. De ő is csak azért maradna, mert már kétszer nekiveselkedett: először Teheránból, másodjára pedig Isztambulból toloncolták haza. Bár anyagilag így is jól járt, mert mindkét városban havi 400 dollár körüli összeget keresett, amiből amellett, hogy a szüleit támogatta, még félre is tudott tenni, a bujkáló életmód és a verés, megaláztatás, amit az iráni és a török hatóság embereitől kapott, meggyőzte arról, hogy a legjobb otthon. Sokan persze kifizetik a 300 dollárnyi afgánit, aminek fejében a csempész átviszi őket Iránba vagy Pakisztánba. A regisztrált menekültek mellett Iránban kétmillió, Pakisztánban 1,7 millió, Törökországban 300 ezer dokumentálatlan afgán él. Többségüknek ez csak ugródeszka Európa felé.

A Nyugat egyelőre nem sokat tesz annak érdekében, hogy javítson a helyzeten, ezáltal mérsékelje a migrációs nyomást. A tálibok hatalomátvételét követően az Egyesült Államok hét-, az Európai Unió kétmilliárd dollárnyi afgán vagyont fagyasztott be. A nyugati országok zöme megszakította diplomáciai kapcsolatait az országgal, így a gazdasági kontaktusok is szinte lenullázódtak.

Nem így Kína. Peking nem új befektető, 2013-ban, amikor az amerikai misszió még javában tartott, már ők adták a külföldi befektetéseknek a 79 százalékát. A tálib hatalomátvételt követően aztán valóságos aranyláz kezdődött. Számos egyéb mellett egyezséget kötöttek az amu-darjai olajmező, majd a hegyek gyomrában rejlő lítium kitermelésre, épp kint tartózkodásunkkor pedig ötmilliárd dolláros befektetést hirdettek ki az ország legnagyobb rézbányája kincseinek feltárására. Bár hivatalosan Peking sem ismeri el a tálib kormányt, nem hivatalosan már megkezdődtek a beruházások előkészületei. Az Övezet és Út keretében Kína három gátat, autópályákat és gyorsvasutat épít. Minderre szükség is van, hiszen az országot megviselte az immár fél évszázada tartó háború, az emberek pedig végre, mindegy hogy köztársaság vagy emírség alatt, de szeretnének végre fellélegezni.