Elkezdődött a harmadik világháború?

Emmanuel Todd (72 éves) francia antropológus, történész, esszéíró, jövőkutató és számos világszerte ismert könyv szerzője. Ezek közül több is, mint például „A végső bukás„ („La Chute final”), ”A gazdasági illúzió„ („L’Illusion économique”) vagy „A birodalom után” („Aprés l’empire”), a társadalomtudományok klasszikusai lettek. Legutóbbi könyve, „A harmadik világháború elkezdődött„ („La Troisiéme Guerre mondiale a commencé”) 2022-ben jelent meg Japánban, és megjelenése óta 100 000 példányban kelt el.

Emmanuel Todd egyesek szerint botrányos gondolkodó, mások számára látnoki képességgel felruházott értelmiségi, saját szavaival élve „lázadó romboló” („rebelle destroy”), mindenesetre senkit sem hagy közömbösen. „A végső bukás” szerzője, aki már 1976-ban megjósolta a Szovjetunió összeomlását, Franciaországban diszkrét maradt az ukrajnai háború kérdésében. Az antropológus eddig a japán közönség számára tartotta fenn a témával kapcsolatos legtöbb megszólalását, sőt, ott még egy provokatív című esszégyűjteményt is közzétett „A harmadik világháború már elkezdődött” („La Troisiéme Guerre mondiale a déjá commencé”) címmel. A Le Figaro számára adott interjúban híressé vált téziseit fejti ki részletesen. Emlékeztet bennünket arra, hogy miközben Ukrajna katonai ellenállást tanúsít, nem sikerült Oroszországot gazdaságilag tönkretenni. Azaz, a szankciók teljesen hatástalanok. Ezt olyan kettős meglepetésként értékeli, ami szerinte bizonytalanná teszi a konfliktus kimenetelét.

A Le Figaro megkérdezte a tudóstól, hogy miért Japánban és nem Franciaországban adta ki az Ukrajnában zajló háborúról szóló könyvét.

Emmanuel Todd azt válaszolta, hogy a japánok ugyanolyan oroszellenesek, mint az európaiak. De mivel ők földrajzilag távol vannak a konfliktustól, nem érzik sürgetőnek, hogy rendezni kellene a helyzetet, nincs meg náluk a Nyugatra jellemző Ukrajnához fűződő érzelmi kapcsolat. Majd így folytatta: „Ott nyugodt légkörben fejezhetem ki magam, amit először magazinokban tettem meg, majd kiadtam az interjúim gyűjteményeként ezt a könyvet. A könyv címe: „A harmadik világháború már elkezdődött”, és mára már százezer példányt adtak el belőle.” Egyszóval, a francia szólásszabadság közismert korlátairól is beszélt az ismert antropológus.

Emmanuel Todd a könyv címét így magyarázta: A harmadik világháború tényleg elkezdődött. Igaz, hogy csak „kicsiben„, viszont két meglepetéssel indult. Ez a háború azzal az elképzeléssel indult, hogy Oroszország hadserege nagyon erős, gazdasága pedig nagyon gyenge. Azt hittük, hogy Ukrajnát katonailag az oroszok, Oroszországot pedig gazdaságilag a Nyugat fogja szétzúzni. De éppen az ellenkezője történt. Annak ellenére nem sikerült Ukrajnát katonailag szétverni, hogy mostanra területének 16%-át elveszítette; Oroszországot pedig nem sikerült gazdaságilag tönkretenni. Miközben ezt az interjút adom, a rubel a háború kitörése előtti napot alapul véve 8%-kal erősödött a dollárhoz és 18%-kal az euróhoz képest – tette hozzá.

Tehát volt egyfajta „quiproquo”, azaz tévedés. Világos azonban, hogy a konfliktus azáltal, hogy korlátozott területi háborúból globális gazdasági konfrontációvá vált az egész Nyugat és a Kína által támogatott Oroszország között, világháborúvá vált. Még akkor is, ha a korábbi világháborúkhoz képest alacsony a katonai erőszak mértéke.

Az antropológus szerint azt, hogy ténylegesen háborúba léptünk, az infláción és a hiányon keresztül érezzük meg.

A tudós szerint Putyin az elején nagy hibát követett el, ami óriási társadalomtörténeti érdekességgel bír. Azok, akik a háború előestéjén Ukrajnával foglalkoztak, nem egy születőben lévő demokráciát, hanem egy hanyatló társadalmat és egy, a bukás felé tartó államot láttak benne. Olyan kérdések merültek fel, hogy vajon Ukrajna 10 vagy 15 millió embert veszített-e el a függetlensége óta? Ezt egyébként lehetetlen megmondani, ugyanis Ukrajnában 2001 óta nem volt népszámlálás, ami pedig annak a jele, hogy egy, a valóságtól félő társadalomról van szó. Azt hiszem, mondta, a Kreml számítása az volt, hogy ez a hanyatló társadalom az első sokkhatásra összeomlik, vagy akár úgy is reagálhat, hogy „Isten hozott szent Oroszország-anyácska”. De éppen ellenkezőleg, az derült ki, hogy egy hanyatló társadalom külső pénzügyi és katonai források segítségével egyfajta egyensúlyt, sőt, horizontot, reményt találhat a háborúban. Sem az oroszok, sem más nem láthatta ezt előre.

Az egyik paradoxon, amivel szembesülök, mondta később Todd, az az, hogy Oroszország megértése egyáltalán nem jelent számomra problémát. És pont ez az a pont, ahol a legkevésbé sem vagyok összhangban a nyugati környezetemmel. Megértem mindenki érzelmeit, és nehezemre esik, hogy „merev”, „hideg” történészként beszéljek. De amikor arra gondolunk, hogy Julius Caesar bekerítette Vercingetorixot az alesiai csatában, majd Rómába vitte, hogy megünnepelje saját diadalát, nem azon tűnődünk, hogy a rómaiak gonoszak voltak-e, vagy hiányos volt-e az értékrendjük. Ma, a saját hazámmal egyetemben, az érzelem alapjain látom az orosz hadsereg bevonulását ukrán területre, a bombázásokat és a halálos áldozatokat, az energetikai infrastruktúrák elpusztítását, hogy az ukránokat fagyhalálra ítélték. Számomra azonban Putyin és az oroszok viselkedése másképp értelmezhető, és meg is mondom, hogyan.

Először is be kell vallanom, hogy a háború megindítása hidegzuhanyként ért, nem hittem el, ami történt – jelentette ki. John Mearsheimer amerikai geopolitikus elemzésével értek egyet, aki szerint Ukrajna hadseregét már legalább 2014 óta a NATO katonái (amerikai, brit és lengyel) vették a kezükbe, ezért de facto Ukrajna a NATO tagja. Az oroszok pedig bejelentették, hogy soha nem fogják eltűrni, hogy Ukrajna a NATO tagja legyen. Az oroszok tehát (ahogy Putyin a támadás előtti napon elmondta) védekező és megelőző jelleggel folytatják a háborút, folytatta értékelését. Mearsheimer hozzátette, hogy semmi okunk nincs annak örülni, hogy az oroszok nehézségekbe ütköztek, mert ez számukra egzisztenciális kérdés, tehát minél nehezebb nekik, annál keményebben fognak küzdeni. Ez az elemzés igaznak tűnik, de egy kiegészítést és egy kritikai megjegyzést hadd fűzzek Mearsheimer elemzéséhez, húzta alá.

Emmanuel Todd a világhírű amerikai tudósnál is radikálisabb álláspontot fogalmaz meg: Ami a kiegészítést illeti, amikor Mearsheimer azt mondja, hogy Ukrajna de facto tagja volt a NATO-nak, szerinte nem megy elég messzire. Németország és Franciaország kevésbé jelentős partnerekké váltak a NATO-ban, és nem voltak tisztában azzal, hogy mi történik Ukrajnában katonai szempontból. Kritizáltuk a francia és német naivitást, mert kormányaink nem hittek az orosz invázió lehetőségében. Viszont nem tudták azt, hogy az amerikaiak, a britek és a lengyelek megengedhetik Ukrajnának, hogy egy kiterjedő háborút folytathasson. Washington-London-Varsó-Kijev lett a NATO alapvető tengelye mostanra – értékelt.

Ami a kritikát illeti, Mearsheimer, Todd úgy látja, jó amerikaiként, túlbecsüli hazáját, amikor úgy véli, hogy ha az oroszok számára az ukrajnai háború egzisztenciális kérdés, akkor az amerikaiak számára ez lényegében csak egy a többi hatalmi „játék” között. Vietnam, Irak és Afganisztán után eggyel kevesebb vagy több bukás…. Mit számít ez? Az amerikai geopolitika alapvető axiómája: „Azt tehetünk, amit akarunk, mert biztonságban vagyunk, messze vagyunk, két óceán között, soha semmi sem fog történni velünk. Amerika számára semmi sem lehet egzisztenciális kérdés.„ Todd szerint viszont Amerika gyengébb, mint Mearsheimer gondolja.

Todd szerint Amerika törékeny és a Joe Biden-vezetés fejvesztve kapkod. Az orosz gazdaság ellenállása a szakadék felé sodorja az amerikai birodalmi rendszert. Senki sem látta előre, hogy az orosz gazdaság megállja a helyét a NATO „gazdasági erejével” szemben. Úgy vélem, hogy maguk az oroszok sem számítottak erre – mondta el Todd.

Todd így látja: „Ha az orosz gazdaság a végtelenségig ellenállna a szankcióknak, és sikerülne kimerítenie az európai gazdaságot, miközben saját maga Kína támogatásával túlélné, akkor az USA monetáris és pénzügyi ellenőrzése a világ felett összeomlana, és ezzel együtt az USA azon képessége is, hogy a „semmiből” (azaz nulla erőfeszítéssel) finanszírozza hatalmas kereskedelmi deficitjét. Ez a háború tehát mégis csak egzisztenciális jelentőségűvé vált az USA számára is. Nem tudnak kivonulni a konfliktusból, mint ahogy Oroszország sem, nem tudják elengedni azt. Ezért vagyunk most egy végtelenített háborúban, egy olyan összecsapásban, amelynek a végén vagy az egyik vagy a másik omlik össze. És amit többek között a kínaiak, az indiaiak és a szaúdiak is kárörvendve figyelnek.”

A Le Figaro szerint egyesek az orosz rezsim összeomlását jósolják, ennek a prekoncepciónak megfelelően felteszik a kérdést Emmanuel Toddnak: ő nem hisz ebben?

Emmanuel Todd válasza a következő: Nem, kezdetben úgy tűnt, hogy Oroszország hezitál, és volt egy olyan érzés is, nem figyelmeztették előre az embereket. De mostanra az oroszok belenyugodtak a háborúba, és Putyin valami olyanból profitál, amiről fogalmunk sincs. Az oroszok számára a 2000-es évek, a Putyin-évek az egyensúlyhoz, a normális élethez való visszatérés évei voltak. Úgy gondolom, hogy Macron a franciák számára ennek az ellenkezőjét, egy kiszámíthatatlan és veszélyes világot fog jelenteni, a félelem időszakát. Az 1990-es évek Oroszország számára a példátlan szenvedések időszaka volt. A 2000-es évek a normalitáshoz való visszatérést jelentették, és nem csak az életszínvonal tekintetében: az öngyilkosságok és gyilkosságok száma zuhanni kezdett, és mindenekelőtt az én fetisizált mutatóm, a csecsemőhalandósági ráta csökkent jelentősen, sőt az amerikai arányok alá esett.

Az oroszok szemében Putyin testesíti meg (erős, krisztusi értelemben) ezt a stabilitást. Az egyszerű orosz emberek alapvetően úgy vélik, elnökükhöz hasonlóan, hogy védelmi háborút vívnak. Tisztában vannak vele, hogy az elején hibáztak, de jó gazdasági felkészültségük növelte az önbizalmukat, viszont nem Ukrajnával szemben (az ukránok ellenállása ugyanis számukra érthető, úgy harcolnak, mint az oroszok, a nyugatiak soha nem harcolnának ilyen jól!), hanem azzal szemben, amit ők „a kollektív Nyugatnak„, vagy „az USA-nak és vazallusainak” neveznek. Az orosz rezsim valódi prioritása nem a terepen aratott katonai győzelem, hanem az, hogy a rezsim ne veszítse el az elmúlt 20 évben megszerzett társadalmi stabilitást.

Ezért vívják ezt a háborút „gazdaságosan”, különösen, ami az emberekkel (katonákkal) való gazdálkodást illeti. Mert Oroszországnak még mindig demográfiai problémája van, az egy nőre jutó termékenységi ráta 1,5 gyermek. Öt év múlva már hiányos korcsoportok lesznek. Véleményem szerint 5 éven belül vagy meg kell nyerniük, vagy el kell veszíteniük a háborút. 5 év egy világháború „normális” időtartama. Tehát ezt a háborút takarékosan vívják, közben részleges háborús gazdaságot építenek ki, de meg akarják őrizni az embereket. Ezt jelenti a Herszonból, a harkivi és kijevi régiókból történő kivonulás is. Miközben mi az ukránok által elfoglalt négyzetkilométereket számoljuk, az oroszok az európai gazdaságok bukására várnak. Mi vagyunk a fő frontjuk. Természetesen tévedhetek, de én úgy látom, hogy az orosz viselkedés kiolvasható, mert racionális és kemény. Az ismeretlen tényezők máshol vannak – mondta el.

A beszélgetés további részében igen érdekesen alakulnak a kérdések és a feleletek, érdemes idézni:

Le Figaro: Ön arról beszél, hogy az oroszok ezt a konfliktust „védelmi háborúnak„ tekintik, de senki sem próbálta meg lerohanni Oroszországot, és ma a háború miatt a NATO-nak soha nem volt még ekkora befolyása Keleten, még a balti (skandináv) országok is csatlakozni akarnak.

Emmanuel Todd: A kérdés megválaszolásához egy „visszafelé zoomolással” elvégzett lélektani-földrajzi gyakorlatot javasolok. Ha megnézzük Ukrajna térképét, láthatjuk, hogy az orosz csapatok északról, keletről, délről vonultak be. Ez valóban egy orosz inváziót jelent, nincs más szó erre. De ha egy nagyot lépünk hátrafelé (időben és térben) és egy világra kiterjedő értelmezést akarunk, amely mondjuk egészen Washingtonig elér, akkor azt látjuk, hogy a NATO ágyúi és rakétái nagyon messziről közelednek a csatatér irányába, a fegyverek mozgása már a háború előtt elkezdődött. Bakhmut 8400 kilométerre van Washingtontól, de 130 kilométerre az orosz határtól. A világtérképre történő egyszerű rátekintésből felállítható az a hipotézis, hogy ”igenis, orosz szempontból ez egy védekező háború kell hogy legyen„.

Le Figaro: Ön szerint az oroszok háborúba való belépése az Egyesült Államok viszonylagos hanyatlásával is magyarázható…

Emmanuel Todd: A 2002-ben megjelent „A Birodalom után” („Aprés l’empire”) című könyvemben az Egyesült Államok hosszú távú hanyatlásáról és az orosz hatalom visszatéréséről írtam. 2002 óta Amerika kudarcok és visszavonulások sorát élte át. Az Egyesült Államok lerohanta Irakot, de aztán távozott, és Irán maradt a Közel-Kelet egyik főszereplője. Afganisztánból kimenekült. Az pedig, hogy Ukrajnát Európa és az Egyesült Államok szatellitként a hatókörébe vonta, nem a nyugati dinamizmus növekedését jelentette, hanem sokkal inkább az 1990 körül indult, a lengyelek és a baltiak oroszellenes ellenérzései kiváltotta hullám kifulladását. Az oroszok ebben az amerikai ráhatással kialakult kontextusban hozták meg a döntést, hogy beteszik a lábukat Ukrajnába, mert úgy érezték, hogy végre megvannak az ehhez szükséges technikai eszközeik.

Most olvastam S. Jaishankar indiai külügyminiszternek közvetlenül a háború előtt megjelent könyvét (The India Way), amely látja az amerikai gyengeséget, és tudja, hogy a Kína és az Egyesült Államok közötti konfrontációnak nem lesz győztese, viszont teret ad Indiának, és még sok más országnak is. Hozzátenném: de nem az európaiaknak. Mindenhol az Egyesült Államok gyengülését látjuk, de Európában és Japánban nem, mert a birodalmi rendszer zsugorodásának egyik hatása az, hogy az Egyesült Államok megerősíti a hatalmát eredeti protektorátusaiban.

Ha elolvassa Brzeziński „A nagy sakktábla” című könyvét, láthatja, hogy az amerikai birodalom a második világháború végén alakult ki Németország és Japán meghódításával, amelyek ma is protektorátusok. Ahogy az amerikai rendszer zsugorodik, úgy nehezedik egyre nagyobb teher a protektorátusok helyi elitjére (és ide sorolom Európa egészét). Elsőként az angolok és az ausztrálok veszítik el minden nemzeti autonómiájukat (vagy már el is veszítették). Az internet olyan intenzív emberi interakciókat és kapcsolódásokat hozott létre az angolszász szférában az Egyesült Államokkal, hogy a tudományos, média- és művészeti elitjüket úgyszólván annektálták. Nemzeti nyelveink némileg védenek bennünket az európai kontinensen, de autonómiánk jelentős mértékben és gyors ütemben csökken. Emlékezzünk az iraki háborúra, amikor Chirac, Schröder és Putyin közös sajtótájékoztatót tartottak a háború ellen.

Le Figaro: Számos megfigyelő rámutat arra, hogy Oroszország GDP-je annyi, mint Spanyolországé, nem becsülik túl gazdasági erejét és ellenálló-képességét?

Emmanuel Todd: A háború a politikai gazdaságtan tesztjét jelenti, ez a nagy megfejtő. Oroszország és Fehéroroszország GDP-je 3,3%-át teszi ki a nyugati GDP-nek (USA, angolszász országok, Európa, Japán, Dél-Korea), ami gyakorlatilag semmi. Elgondolkodtató, hogy ez a jelentéktelen GDP hogyan képes megbirkózni a helyzettel és továbbra is rakétákat gyártani. Ennek az az oka, hogy a GDP a termelésnek egy fiktív mérőszáma. Ha az USA GDP-jéből kivesszük a túlárazott egészségügyi kiadások felét, aztán az ügyvédek tevékenysége által termelt „vagyont”, majd a világ legzsúfoltabb börtöneit, a rosszul definiált szolgáltatások egész gazdasági rendszerét, beleértve a 15-20 000, átlagosan 120 000 dolláros fizetéssel rendelkező közgazdász „teljesítményét„, akkor rájövünk, hogy a GDP jelentős része csak vízpára, amely elpárolog. A háború visszavezet minket a reálgazdasághoz, lehetővé teszi számunkra, hogy megértsük, mi a nemzetek valódi vagyona, mit jelent a termelési kapacitás, és ezzel együtt a háborús kapacitás. Ha visszatérünk az anyagi gazdasághoz, akkor az orosz gazdaság látható. Oroszország ellen 2014-ben vezettük be az első komolyabb szankciókat, majd Oroszország 2020-ra 40 millió tonnáról 90 millió tonnára növelte búzatermelését. Ezzel szemben a neoliberalizmusnak köszönhetően az USA búzatermelése 1980 és 2020 között 80 millió tonnáról 40 millió tonnára csökkent. Közben Oroszország lett az atomerőművek első számú exportőre is. Az amerikaiak 2007-ben kifejtették, hogy stratégiai ellenfelük olyannyira a nukleáris hanyatlás állapotában van, hogy hamarosan az USA elsőként tud csapást mérni a válaszképtelen Oroszországra. Mára az oroszok nukleáris fölénybe kerültek a hiperszonikus rakétáikkal.

Oroszország valóban képes az alkalmazkodásra. Amikor az emberek gúnyt űznek a központosított gazdaságokból, akkor azok merevségét, amikor pedig a kapitalizmust dicsérik, akkor annak rugalmasságát emelik ki, ami igaz. Ahhoz, hogy egy gazdaság rugalmas legyen, piaci, pénzügyi és monetáris mechanizmusokra van szükség. De mindenekelőtt szükség van egy dolgozó népességre, amely tudja, hogyan kell megteremteni a dolgokat. Az Egyesült Államok jelenleg több mint kétszer olyan népes, mint Oroszország (a diákok korosztályában 2,2-szer). Összehasonlítható ugyanakkor a felsőoktatásban részt vevő fiatalok között az, hogy a felsőoktatásban részt vevők között az USA-ban 7%, míg Oroszországban 25% tanul mérnöknek. Ez azt jelenti, hogy hiába tanul 2,2-szer kevesebb fiatal Oroszországban, az oroszok 30%-kal több mérnököt bocsátanak ki az egyetemekről. Az Egyesült Államok külföldi hallgatókkal tölti ki a hiányt, de ők főként indiaiak, sőt, még inkább kínaiak. Ez a helyettesítő erőforrás nem jelent biztonságot, és már most is csökkenőben van. Ez az amerikai gazdaság alapvető dilemmája: csak úgy tud Kínával versenyezni, ha kínai szakképzett munkaerőt importál. Javaslom ennél a pontnál feleleveníteni a gazdasági egyensúly koncepcióját. Az orosz gazdaság a maga részéről elfogadta a piac szabályait (sőt, Putyin rögeszméje ezek megőrzése), de ezt az állam igen nagy szerepvállalása mellett teszi, és rugalmasságát az ipari és katonai alkalmazkodást lehetővé tevő mérnökök képzéséből is meríti.

Le Figaro: Megfigyelők ezzel szemben úgy gondolják, hogy Vlagyimir Putyin a nyersanyagok bérbeadásából profitált anélkül, hogy fejlesztette volna gazdaságát…

Emmanuel Todd: Ha ez így lenne, nem tört volna ki ez a háború. Ebben a konfliktusban, és teszi azt annyira bizonytalanná, éppen az az egyik legszembetűnőbb dolog, hogy (mint minden modern háború) a fejlett technológiák és a tömegtermelés közötti egyensúly kérdését veti fel. Kétségtelen, hogy az Egyesült Államok rendelkezik a legfejlettebb katonai technológiákkal, amelyek néha döntő szerepet játszottak az ukrán katonai sikerekben. De amikor hosszú távon, és nemcsak az emberi erőforrások, hanem az anyagi erőforrások tekintetében is egy kimerülésig folytatott háborúba kerülünk, a háború folytatásának képessége az alacsonyabb szintű fegyvereket előállító ipartól függ. A globalizáció kérdése és a Nyugat alapvető problémája ismét előtérbe kerül: ipari tevékenységeink olyan nagy részét helyeztük át (delokalizáltuk), hogy nem tudjuk, hogy a haditermelésünk lépést tud-e tartani. Ezzel a problémával tisztában van mindenki. A CNN, a New York Times és a Pentagon azon tűnődik, hogy Amerika képes lesz-e újraindítani ennek vagy annak a rakétatípusnak a gyártósorát. De az sem világos, hogy az oroszok képesek-e tartani a lépést egy ilyen konfliktus tempójával. A háború kimenetele és megoldása attól függ, hogy képes lesz-e mindkét rendszer továbbra is fegyvereket gyártani. 

Le Figaro: Ön szerint ez a háború nemcsak katonai és gazdasági, hanem ideológiai és kulturális jellegű is…

Emmanuel Todd: Ebben az esetben elsősorban antropológusként nyilvánulok meg. Oroszországban szorosabb, közösségi családi struktúrák léteztek, ezek értékrendjének egy része fennmaradt. Van egy orosz hazafias érzés is, amit egy családokon alapuló nemzet tudatalattija táplál, és amiről nekünk itt (Európában) fogalmunk sincs. Oroszországban patriarchális családszervezet alakul ki, azaz a férfiaké a központi szerep, és ez az orosz társadalom nem tud minden nyugati neofeminista, LMBTQ, transznemű új ideológiát befogadni… Amikor azt látjuk, hogy az orosz duma még inkább elnyomó törvényt fogad el az „LMBTQ-propagandával” kapcsolatban, akkor mi felsőbbrendűnek érezzük magunkat. Ezt én is érzem, mint egy átlagos nyugati ember. De geopolitikai szempontból, ha a „puha hatalomban” (soft power) gondolkodunk, ez hiba. A bolygó 75%-án a rokonsági szervezet patriarchális volt, és érezni lehet azt is, hogy erős megértéssel tekintenek az oroszok magatartására. A „kollektív nem-Nyugat” számára Oroszország megnyugtató erkölcsi konzervativizmust képvisel. Latin-Amerika azonban ebben a kérdésben a nyugati oldalon áll.

Ha valaki geopolitikával foglalkozik, akkor több terület is érdekli: az energetikai, a katonai erőviszonyok, a fegyvergyártás (ami az ipari erőviszonyokra utal). De létezik az ideológiai és kulturális erőegyensúly is, ezt nevezik az amerikaiak „soft power„-nek. A Szovjetuniónak volt egyfajta puha hatalma, a kommunizmus, amely hatással volt Olaszország egy részére, a kínaiakra, a vietnamiakra, a szerbekre, a francia munkásokra… De a kommunizmus döntő módon az egész muszlim világ számára visszataszító volt ateizmusa miatt, és Nyugat-Bengálon és Kerala államon kívül semmilyen különös hatást nem váltott ki. Ma azonban Oroszország archetipikus nagyhatalomként újrapozicionálta magát, így nemcsak gyarmatellenes, hanem a patriarchális és a hagyományos erkölcsöket konzerváló erőként is sokkal nagyobb befolyásra tehet szert. Az amerikaiak most úgy érzik, hogy Szaúd-Arábia elárulta őket, hiszen a háború okozta energiaválság ellenére sem hajlandó növelni olajtermelését, és igazából az oroszok oldalára állt, nyilvánvalóan részben saját olajipari érdekei miatt is. De egyértelmű, hogy Putyin Oroszországa, amely immár erkölcsileg konzervatív, szimpatikussá vált a szaúdiak szemében, akiknek bizonyára akad némi gondjuk azokkal az amerikai vitákkal, hogy a transznemű nők (akiket a fogantatásukkor férfiként definiáltak) hogyan tudnak a női mosdóba járni.

A nyugati újságok tragikusan mulattatók, és állandóan azt ismétlik, hogy „Oroszország elszigetelődött, Oroszország elszigetelődött”. De ha megnézzük az ENSZ-ben lezajló szavazásokat, akkor azt látjuk, hogy a világ 75%-a nem követi a Nyugatot, amely így nagyon kicsinek tűnik – jelentette ki.

Emmanuel Todd gondolatait azzal zárja, hogy nem egyszerűen politikai értékek konfliktusáról van szó a 25% és a 75% között, mint a nyugati médiumok terjeszteni próbálják, hanem antropológiai. Mondhatjuk úgy is: ki milyen családban gondolkodik, foglalta össze az Origo.